Sziasztok!
Nos, az éjszakázás megtette nálam a hatását, mert olyan régebbi ötleteim ugrottak be hirtelen, amiket el is felejtettem az elmúlt időben, de így most elegendő ihletem volt ahhoz, hogy egy jó hosszú, kilenc oldalas fejezetet összehozzak nektek :D Remélem, tetszeni fog :D Azt még hozzáfűzném, hogy felbukkan benne egy új szereplő, akivel igazából semmi különöset nem tervezek a közeljövőben, de ezúttal is úgy lódult meg a kezem a billentyűzeten, hogy ez is belekerült valahogyan :D Egy másik dolog pedig, hogy ezúttal három szemszögből íródott, aminek külön jelentősége van :) tehát ezúttal más szemszögből is olvashattok majd pár sort :) Jó olvasást hozzá!
Ui.: Az éjszakákat most kivételesen a fantáziátokra bíztam ;)
Puszi
Carlisle szemszöge
A délelőtt egyre csak telt, és szerelmem még mindig mélyen aludt mellettem. Mosolyogva néztem csodálatos vonásait, majd nagy nehezen otthagyva őt egyedül az ágyban, kimásztam a takaró alól és magamra kapva a nadrágomat átsétáltam a konyhába. Azonnal neki is láttam a „reggeli” elkészítésének. Még tegnap megígértem kedvesemnek, hogy ma reggel megmutatom neki a főzéstudományomat. Pontosabban azt az ételt készítem el, amit az évek multával magamtól is sikerült elsajátítanom. Ez nem éppen a vámpírok legfőbb erénye.
Egész gyorsan végeztem a tészta bekeverésével, és rögtön neki is láttam a palacsinták kisütéséhez. Mikor végeztem vele, visszamentem a hálószobába, de Esme még mindig aludt, így óvatosan visszafeküdtem mellé az ágyba. Ő azonnal szorosan bújt oda hozzám.
Az órák, amiket együtt töltünk szerelmemmel, csak úgy elrepültek a fejünk fölött. Az első éjszaka valami csodálatos volt. El sem tudtam képzelni, hogy még terhesen is hogyan van ennyi energiája valakinek. Bár Esme nem éppen átlagos, ha a fáradékonyságát tekintjük. Még az első két és fél hónapban sem volt rá jellemző, hogy annyira elfáradt volna nap végére, de ezt inkább annak tudtam be, hogy neki még emberi vér tombolt a szervezetében, így sokkal több ereje volt a problémák leküzdésére. Ahogy a kicsi egyre biztonságosabb időszakba került, kezdtem én is megnyugodni. Próbáltam elnyomni a rossz gondolatokat, hogy Esme teljesen átváltozik vámpírrá a szülés után. Hiszen eredetileg is így kellett volna történnie. Ő mindig is ezt akarta és, ahogy ő is mondta, egyenértékű szeretne lenni velem. Azt hiszi, ha majd már ő is vámpír lesz, nem fogom annyira félteni. Pedig mekkorát téved ezzel kapcsolatban. Most legalább még van rá ürügyem, hogy minden pillanatban, amikor csak tudok, mellette lehessek. Az átváltozása után azonban vissza kell majd fognom magam. A végén még az őrületbe kergetem a ragaszkodási mániámmal. Pedig egyszerűen csak féltem őt.
- Mi jár abban az okos kis fejedben? – szólalt meg szerelmem motyogva.
Már jócskán benne voltunk a délutánban, de ezután az este után nem is csodálom, hogy ennyire elfáradt. A tekintetem először a szobából nyíló fürdő felé vándorolt, ahol még mindig nagy tócsákban állt a víz, majd az ágy mellett heverő ruhadarabokra.
- Csak a kisbabánk – mosolyogtam le rá, miközben egy lágy puszit leheltem a homlokára.
- Tényleg? – csillant föl a szeme boldogan. Valóban, talán még egyszer sem fordult elő, hogy én hoztam volna föl a baba-témát. Most viszont már kezdem felfogni a helyzetet, és boldog vagyok, hogy végül is így alakultak a dolgok. Esme is tökéletesen boldog lehet mellettem, és nem kell gyötörnöm magam, amiért nem tudok neki mindent megadni.
- Igen, örülök, hogy ez a kislány, még ha nem is a legjobb körülményekbe, de egy boldog és összetartó családba fog érkezni – mosolyogtam.
- Kislány? Szóval te kislányt szeretnél? – kérdezte kíváncsian, miközben a keze akaratlanul is a hasára csúszott.
- Nem, nem erről van szó… Csak van egy olyan megérzésem, hogy kislány lesz – vontam meg a vállam. – Egyszer egy orvosi könyvben olvastam valahol, hogy a reggeli rosszullétek a kislányoknál általában sokkal rosszabbak. Kisfiúknál csak émelygés az erős illatok hatására.
- Szóval tudományosan megállapítottad, hogy kislányt várok – vigyorodott el.
- Hé, ezt most nem azért mondtam – kuncogtam a nyakába csókolva. – Megígértem, hogy erre a hétvégére otthon hagyom magamból az orvost és ezt be is tartom – húztam végig az orromat a válla vonalán. – Csak megemlítettem, hogy korábban olvastam valahol.
A kezemet végighúztam a karján, majd a kézfejemet rásimítottam az ő, hasán nyugvó kezére.
- Tehát szerinted kislány lesz – állapította meg pár perc elteltével.
- Igen, úgy gondolom – bólintottam rá.
- Akkor a végső döntés az Isabella? – kérdezte izgatottan.
- Igen – kuncogtam fel a lelkesedésén.
- Annyira boldog vagyok – sóhajtotta, elrévedve nézve az ablakon keresztül a kinti erdőt. – Van egy tökéletes férjem, aki mindent megtenne értem, egy gyönyörű, nagy családom és nemsokára megszületik a kisbabánk is. Kívánhatna ennél többet egy nő az élettől? Még így is úgy érzem, hogy valamiért mindez, ami megadatott nekem, kivételes eset.
- Talán, mert te nem vagy egy átlagos nő – suttogtam a fülébe. – Nem is beszélve arról, hogy egész életedben segítőkész és szeretetteljes voltál. Megérdemled, hogy mindent megkapj az élettől.
- Sokszor eszembe jut, hogy ez talán csak egy álom, és én egyszer csak felébredek – motyogta halkan. – Azt hiszem, abba belebetegednék…
- Ezzel csak az a probléma – fordítottam őt magam felé -, hogy én nem tudok álmodni – csókoltam meg lágyan. – Úgyhogy emiatt nem kell aggódnod, mert én valóságos vagyok – kacsintott rám. – Az pedig amúgy nem lehet, hogy mindketten ugyanazt álmodjuk.
- Hm, nem is tudom – gondolkodott el. – Talán, ha egy kicsit győzködnél még róla és bebizonyítanád, hogy ez nem lehet álom… - harapott az alsó ajkába és kacéran nézett fel rám.
- Mire gondolsz? – kérdeztem ártatlanul, végighúzva az egyik kezemet az oldalán.
- Szerintem pontosan tudod – sóhajtotta elégedetten.
- Lehetséges… - kuncogtam fel. – Most viszont ideje lenne végre megreggelizned. Biztosan éhes vagy már.
- Talán – húzta el a száját. – De csak, ha utána innen folytatunk mindent – emelte fel szigorúan a mutatóujját.
- Ez ellen nincs kifogásom – emeltem őt a karjaimba, majd átsétáltam vele a konyhába. – Jó sokáig aludtál, úgyhogy valószínűleg már kihűlt – csóváltam meg a fejem. – Azért gondoltam, jobb lesz egy kis változatosság – nevettem halkan, majd megfordultam, hogy áttegyem az asztalra az ételt. Mire visszafordultam hozzá, már rajta volt az egyik ingem. – Gyors voltál – jegyeztem kissé elszomorodva. Csodálatosan állt a feleségemnek a meztelenség és otthon nem sokat láthattam őt ruha nélkül.
- Köszönöm – mosolygott fel rám, szó nélkül hagyva a megjegyzésemet. – Biztosan ezt is olyan jól el tudod már készíteni, mint a rántottát.
- Azért erre nem vennék mérget, de azért olyan borzalmas csak nem lehet. Kóstold meg – unszoltam, miután elhelyezkedtem a vele szemben levő széken.
- Hm, nagyon finom – bólintott elismerően. – Azért remélem, hogy a közös főzőórákról még nem mondtál le – nézett rám felvont szemöldökkel.
- Eszemben sincs – ráztam meg a fejem. – De most már egyél.
Miután elfogyasztotta szinte az egész adagot, felálltam, hogy elmosogassam a piszkos edényeket. Csak akkor fordultam vissza felé, mikor már ezzel is végeztem. Kissé meghökkentem, amikor megfordultam és ő ott állt előttem.
- Pedig azt hittem, hogy téged nem lehet meglepni egy spontán felbukkanással – karolta át a nyakamat. – Emlékszel még, hogy hol tartottunk? – simult hozzám teljes testével.
- Valamire igen, de azért kicsit segíthetnél – hajoltam hozzá közelebb, miközben végigsimítva a combján, az egyik lábát a derekam köré kulcsoltam.
- Talán tehetek valamit ennek érdekében – karolta át a nyakamat és még közelebb húzott magához.
Lassan hajolt egyre közelebb és közelebb hozzám és már ott tartottam, hogy ha nem csókol meg, én teperem le őt, de a következő pillanatban az ajkaink találkoztak és egy szenvedélyes, forró csókban forrtak össze. Ezután ott folytattuk, ahol az éjszaka abbahagytuk.
Így kettesben sokkal gyorsabban teltek a napok. Még csak alig eszméltem föl az újabb kettesben töltött éjjel után és már el is jött a vasárnap hajnal. Szerelmem a legutóbbi kis akciónk után még mindig a mellkasomon pihegett, miközben én gyengéden simogattam a hátát és a karját. Amikor már rendeződött a lélegzete és már egy jó ideje csak öleltük egymást, szerelmem mélyet sóhajtott.
- Mi a baj, drágám? – suttogtam a hajába, majd lejjebb hajtva a fejemet finoman megpusziltam a vállát.
- Annyira gyorsan eltelt ez a két nap és ráadásul most még az eső is rákezdett – húzta el a száját szomorúan. – Hihetetlen, milyen kedvölő tud ez lenni – temette arcát a mellkasomba.
- Pedig amióta itt élünk, nem ez az első alkalom, hogy reggel zuhog az eső – mosolyogtam rá elnézően. – Ráadásul, szerintem sokkal rosszabb lenne úgy elmenni innen, hogy hét ágra süt a nap, és esetleg visszamehetnénk a barlangba.
- Jaj, ne is mondd – nyögött fel panaszosan.
- Viszont, ha már kinti programunk nem lehet – gondolkodtam el -, mit szólnál egy közös fürdőzéshez, ezúttal egy jó nagy kád forró vízben? – ajánlottam a fülébe suttogva.
- Nekem tetszik az ötlet – vigyorodott el. Örültem, hogy ilyen hamar sikerült elűznöm a rossz kedvét.
- Akkor most egy kicsit magadra hagylak – húzódtam el tőle. – Csak amíg előkészítem magunknak a fürdőt – kacsintottam rá. – Öt perc, és itt vagyok – leheltem ajkaira finom csókot, majd nehezen elhúzódva tőle, a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Amint becsukódott mögöttem az ajtó, a kádhoz léptem és megnyitottam a csapot. A forró víz azonnal vastag sugárban kezdett ömleni belőle, lassan párát képezve az egész helyiségbe. A szekrényhez léptem és elővettem belőle azt a pár darab illatos mécsest, amit még korábban szereztem be a városban. A lehetséges rossz idő miatt kénytelen voltam benti programot is tervezni nekünk, bár kétségtelenül jól feltaláltuk magunkat eddig is. A mécseseket elhelyeztem a fürdőszoba különböző pontjaira, majd meggyújtottam őket. A teret lassan betöltötte a gyertyák édes illata és már csak arra vártam, hogy a kád végre megteljen vízzel. Amikor végre ez is megtörtént, elzártam a csapot és elégedetten konstatáltam, hogy az eredményt tökéletes lett. Visszamentem a szobába Esméhez, aki még mindig az ágyban fekve várt rám.
- Megvárakoztatott, Uram – fonta keresztbe a karjait a mellei előtt. A testét elfedte előlem a takaró, de ez sem akadályozott meg engem abban, hogy elképzeljem magam előtt tökéletes alakját.
- Elnézését kérem, Kisasszony – hajoltam meg udvariasan. – Megengedi, hogy kiengeszteljem ezért a kis bűnért? – pillantottam fel rá elmosolyodva.
- Hm, nem is tudom… - gondolkodott el. – Talán tehetne egy próbát.
- Ez esetben – léptem oda az ágy végéhez -, most átviszem Önt a fürdőszobába. – Egy vigyorral az arcomon megfogtam a takaró végét és lehúztam kedvesemről. Ő persze nem számított erre, így már csak későn tudott az anyag után kapni.
- Nem gondolja, hogy egy kissé udvariatlan, Uram? – sütötte le azonnal a tekintetét és a kezeit gyorsan maga elé kapta.
- Ne legyen zavarban, előttem nem kell – léptem mellé, majd a kezeit elhúztam a teste elől. Az arca, ha lehet, még vörösebb színt öltött, de mivel már százszor elhatároztam, egyszer elérem nála, hogy ne legyen előttem zavarban, egyelőre nem foglalkoztam ezzel. A tekintetemet újra meg újra végigjárattam tökéletes testén. A kezem megindult az arca felé, majd az ujjaimmal felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen. – Gyönyörű vagy, Kedves – mosolyodtam el. Felkuncogtam, ahogy a szemeit újra lesütötte.
- Uram, azt hiszem, Ön egy kissé eltért a szerepétől – motyogta maga elé zavartan.
Újra felnevettem. Ügyes!
- Bocsásson meg, Kisasszony, de az Ön szépsége teljesen megbolondít – hajoltam hozzá közelebb. Egy kicsit még feszegetni akartam a határait, hátha egyszer csak feladja, és végre újra rám néz. – Ha ennyire zavarban van előttem – kezdtem bele halkan -, akkor mi történt magával az éjjel? – hajoltam a füléhez. – Akkor nem úgy tűnt, mint akit nagyon zavar a meztelensége – simítottam végig a kezemmel a combján, mire halkan felnyögött.
- Maga nagyon pimasz, Dr. Cullen – sóhajtotta. Forró lehelete égette az arcomat. Az orromat végighúztam az állán, majd lehajolva a nyakához, válaszoltam.
- Miféle játékot űz magácska velem? – kérdeztem, majd finoman végighúztam a fogaimat a nyakán, de éppen csak úgy, hogy nehogy megsebezzem.
- Már magam sem tudom – sóhajtotta a hajamba túrva. – Teljesen összezavarsz – motyogta a fülembe, majd lágyan beleharapott a fülcimpámba, amire én halkan felmordultam.
Mielőtt még romba dőlt volna a fürdőszobai tervünk, egy határozott mozdulattal a karjaimba kaptam kedvesemet, majd elsiettem vele a fürdőszoba felé. Amikor beértünk, azonnal a kádhoz léptem, majd szerelmemet a kádba fektettem és végül én is beléptem a forró vízbe, Esme mögött elhelyezkedve. Ő azonnal szorosan a mellkasomhoz simult, miközben ujjait végighúzta a combomon, de egészen csak leheletnyit hozzám érve. Ismét halk morgás tört fel a mellkasomból, mire ezúttal szerelmem felkuncogott.
- És még én zavarlak téged teljesen össze – mormoltam a vállába, miközben csókokkal borítottam be a szabad bőrfelületet. Gonoszan elvigyorodtam, és úgy folytattam. – Érdekes, hogy ilyenkor már egyáltalán nem vagy szégyenlős előttem. – Most már azonban nem jártam sikerrel. Szerelmem még csak el sem pirult erre a mondatra.
- Valóban… Talán ilyenkor nem az jár a fejemben, hogy ruha nélkül látsz engem – kuncogott fel. – Annál sokkal érdekesebb gondolataim vannak – fordította hátra a fejét, csókot követelve.
- Nocsak… és engem is beavatsz ezekbe az érdekes gondolatokba? – kérdeztem izgatottan, miután ajkaink hosszú percekkel később elváltak egymástól.
- Talán, ha megérdemled – kuncogott fel. – Tudod, most te engesztelsz engem, nem emlékszel? – harapott az ajkába kacéran.
- Valami rémlik – nevettem el magam, majd a kezembe vettem a szivacsot a kád széléről, amire kedvesem szeme azonnal felcsillant.
- Azt hiszem, sokáig kell engesztelned – sóhajtotta, ahogy a szivacs hozzáért a hátához.
- Ezer örömmel – pusziltam meg a vállát, miközben egy pillanatra sem hagytam abba a kényeztetését.
Emmett szemszöge
Sötétség. Mindössze ennyiből áll számomra az idő. Néha feltűnnek fehér foltok, de ezek szinte rögtön halványulni is kezdenek. Ez lenne a mennyország? Vagy talán a pokolba kerültem? Akkor viszont égnem kellene. Kínzó lassúsággal kellene égetniük a pokol lángjainak. Mi történik velem? Talán nem is haltam meg? Vagy ez lenne a halál után? Minden eddigi feltevés téves lenne a halál utáni „életről”? Egyedül vagyok. Egy ideig még hallottam halk, elmosódott beszélgetést magam körül. Talán csak elvesztettem az eszméletem és most közeledem a halálhoz. Még vissza lenne a legrosszabb? Talán tényleg életben vagyok még?
Ekkor éreztem meg a hideg érintést a kezemen. Szinte beleborzongtam a jéghideg ujjakba és el akartam rántani a kezemet, de képtelen voltam megmozdítani.
- Ne aggódj… - A halk hang tompán jutott csak el az agyamig. Hosszú pillanatokba tellett, amíg sikerült felfognom őket. – Rendbe fogunk hozni. Rá fogunk jönni, hogy mi történik most veled, és magadhoz fogsz térni. – Az a bársonyos hang ígérte ezt nekem, amit napok óta hallottam magam mellett. Talán egy orvos lehet az? De hát neki miért lenne ilyen fontos, hogy életben maradjak? Mármint a kötelességén kívül. Az orvosok nem szoktak csak úgy beszélgetni a betegeikhez, ha azok eszméletlenül fekszenek a kórházi ágyon. Vagy csak mi, betegek nem tudunk erről? Ki tudja, mit csinálnak az orvosok az olyan kórtermekben, ahol csak egy kómában levő beteg fekszik. Talán, ha egyszer csak felébrednék, elég érdekes szituációban találnék rá az orvosaimra… - Most mennem kell – szólalt meg hirtelen újra a hang. – De maradnak itt olyanok, akik vigyáznak rád helyettem is… - a hangja kezdett egyre jobban elhalkulni, majd teljesen el is tűnt.
Ezután talán napok is elteltek, amíg újra életet éreztem magam körül és egyszer csak minden megváltozott. Az angyalom újra meglátogatott. Most lenne itt a vég?
Esme szemszöge
Gondolataimba merülve cirógattam szerelmem engem ölelő karjait. Bármennyire próbáltam az utolsó pár órára is kizárni a fejemből a Rosalie-val kapcsolatos gondolataimat, azok újra meg újra előfurakodtak. Vajon számára tényleg Emmett az igazi? Az ő kapcsolatuk is olyan lenne, mint a miénk Carlisle-lal, vagy mint Aliceé és Jasperé? Bár nálunk ez egy kicsit máshogy működött. Mi minden szempontból tökéletesen kiegészítjük egymást szerelmemmel, míg ők még nem is ismerik egymást. Na nem mintha én szerettem volna bele Carlisle-ba már az első pillanatban, ahogy megláttam. Ez úgy tűnik, a vámpíroknál mindig így megy. Olyasmi lehet, mint a farkasoknál a bevésődés. Bár Michelle, mikor először meglátta Nath-et, nem éppen szerelmet érzett iránta. A viselkedés is fontos volt a számára, míg Jonathan azonnal beleszeretett. Őt nem nagyon érdekelte, hogy a bevésődése tulajdonképpen az ősi ellensége. És most itt tartunk. Rose tudat alatt beleszeretett Emmett-be, aki viszont lehet, hogy soha többé nem tér már magához. Ráadásul Rosalie is takargatja az érzéseit, és így mindent megnehezít.
- Mind gondolkozol, drágám? – puszilta meg a vállamat Carlisle, majd tovább haladt fel a nyakamon, egészen a fülemig. – Valami gond van? – suttogta halkan.
Kissé megborzongtam, bár ez betudható lett volna az időközben kihűlő víznek a kádban.
- Csak eszembe jutott Rose… és hogy mi lesz így a családunkkal – sóhajtottam szomorúan. – Ha a lányunk nem hajlandó felvállalni az érzéseit, még csak át sem változtathatjuk Emmett-et. Aztán pedig már késő lesz, és még Rose-t is elveszíthetjük – gördült le egy könnycsepp az arcomon.
- Erre nem fog sor kerülni – rázta meg a fejét határozottan. – Ő sem bujkálhat örökké saját maga elől. Én kétszer is megpróbáltam magam távol tartani tőled. Bár az első, a költözésem nem éppen feléd irányult, inkább csak nem akartam lebukni. Utána viszont… Amikor megmentettelek, már akkor tudtam tudat alatt, hogy te hozzám tartozol, de erre egészen addig nem jöttem rá, pontosabban nem mertem rájönni, amíg majdnem el is vesztettelek téged. Örökre – mondta őszintén.
- De Rose sokkal makacsabb természet nálad – ellenkeztem.
- Ha tudatosul benne, hogy így el is veszítheti Emmett-et, ő sem fog másként dönteni – rázta meg a fejét határozottan. – Miért ne cselekedne helyesen?
- Csak reménykedhetünk, hogy igazad lesz – döntöttem neki a vállának a fejemet.
- Biztosan így lesz – mosolyodott el. - Sajnos lassan ki kéne kászálódnunk a kádból – motyogta a fülembe. – Megígértük a gyerekeknek, hogy még a mai nap folyamán hazaérünk, és minket ismerve, már most el kéne kezdeni a készülődést – kuncogott a nyakamba.
- Ha megígérem, hogy jó leszek, így maradunk még egy kicsit? – néztem fel rá kérlelően rebegtetve meg a pilláimat.
- Már most sem játszol tisztességesen – csóválta meg a fejét rosszallóan. – És attól függetlenül, hogy te jó leszel… - vigyorodott el.
- Kérlek, a kedvemért – haraptam az ajkamba, miközben végighúztam az ujjaimat a combján, de ő rögtön elkapta a kezemet.
- Akkor tényleg legyél jó, és ne tegyél ilyen mozdulatokat – mormolta a fülembe.
- Igenis – kuncogtam fel, miközben próbáltam a lehető legközelebb préselni a hátamat a mellkasához.
A percek csak úgy repültek ezután és sajnos másfél óra elteltével tényleg el kellett kezdenünk készülődni, ráadásul a víz is kihűlőben volt már. Lassan kiszálltunk mindketten a kádból, de ahogy a törölközőért nyúltam, Carlisle kivette azt a kezemből. Először csak gyengéden végighúzta a hátamon, majd egészen le a lábaimon és minden egyes porcikámat alaposan megtörölte vele. Mire ezzel végzett, szinte teljesen megszáradt ő is. Csak a hajából csöppent le néha egy-két vízcsepp. Átsétáltunk a hálószobába, majd komótosan öltözködni kezdtünk. Nem kerülte el a figyelmemet Carlisle néha-néha rám tévedő, tekintete, de tagadhatatlanul én is sokszor álltam meg azért az öltözködésben, hogy őt nézzem. Amikor már mindketten felöltöztünk, összeszedtük a ruháinkat, amik a ház különböző részébe elkerültek a napok folyamán.
- Szerintem ezt haza sem kéne vinnünk – csóváltam meg a fejem. – Ne fájdítsuk szegény Alice szívét.
Felmutattam a szétszakadt ruhát, amit még Carlisle tett tönkre az első itt töltött napunkon.
- Ebben van valami – vigyorodott el. – Majd jó mélyre elrejtjük, aztán valahonnan beszerzünk egy ugyanilyet – ígérte.
- Hiányozni fog ez a hely – néztem végig a házon, miután már mindent összepakoltunk és indulásra készen álltunk a ház előtt.
- Nincsen olyan messze Forks-tól, úgyhogy ezentúl, amikor csak van rá egy kis szabadidőnk, eljöhetünk ide, mert ez a ház itt fog ránk várni – csókolta meg a homlokom.
- Igen, ez igaz – bólintottam rá halkan. – Induljunk, mielőtt még meggondolom magam és itt tartalak téged – lépdelt mögém és egy ugrassál mar a hátamon is termett.
- Ez esetben tényleg jobb lesz, ha indulunk – kuncogtam, majd felkaptam magam mellől a bőröndöket és futásnak eredtem.
Így, hogy nem álltunk meg út közben, sokkal hamarabb hazaérhettünk volna, Carlisle mégsem futott gyorsabban. Még egy kis időt akartunk kettesben eltölteni, még ha teljes csöndben is. Út közben többször oldalra fordította a fejét, hogy megcsókoljon, de mivel tudta, hogy jobban szeretem, ha futás közben inkább a fákat figyeli, ezek csak rövid puszik voltak. Még ezzel a lassú tempóval is csak két órába telt az út. Ahogy megérkeztünk a forksi házunk elé, a gyerekek kijöttek elénk, hogy üdvözöljenek minket. Roset nem láttam közöttük, így gondoltam, még mindig a szobájában kuksol és ez elszomorított. Lassan lecsúsztam szerelmem hátáról, mire Alice azonnal odarohant hozzánk, hogy megöleljen minket.
- Hiányoztatok – suttogta a fülembe. – Jól éreztétek magatokat? – kérdezte, mikor már befelé szökdécselt előttünk. Jasper csak a fejét csóválva, mosolyogva követte a feleségét.
- Igen, fantasztikus hétvégénk volt – nyomott csókot szerelmem a homlokomra, miközben még mindig magához ölelt.
- Ennek örülök – vigyorgott. – Képzeljétek, nekünk pedig egy nagyszerű hírünk van – lelkesedett fel. – Emmett magához tért.
Döbbenten kaptam fel a fejemet erre a kijelentésre, és csak pislogtam Alice-re. Jól értettem, amit mondott? És Rose… akkor ő hol van most? Szerelmem tért magához előbb az ámulatból, így erre ő kérdezett rá.
- És Rosalie hogyan reagált erre?
- Hát, pontosan ezt nem tudjuk, mert egyedül ő volt bent nála, amikor ez megtörtént – vigyorgott a lányunk. – Igazad volt, Carlisle – ugrott a nyakába hirtelen. – Csak annyi kellett neki, hogy hallja Rose hangját. Még aznap magához tért, hogy Rosalie-nak végre megjött az esze és bement hozzá a kórházba.
- Várj, álljunk csak meg egy pillanatra… Rose bent van most a kórházban, - hüledezett Carlisle az újabb megdöbbenés közepette.
- Igen, és fantasztikusan jól bírja – bólogatott Alice hevesen. – Egyszer sem ingott meg, pedig még vadászni sem volt közben.
- És Emmett hogy van? Michelle megvizsgálta? – jött az újabb kérdés Carlisle-tól, ami ezúttal inkább már orvosi hangnemnek érződött nála.
- Semmi baja nincsen – mosolygott Alice. – És még csak nem is gyanít semmit sem – húzta el hirtelen a száját. – Pedig úgy annyival könnyebb lenne.
- Egyenlőre jobb ez így – rázta meg a fejét szerelmem, majd tétován fordult hozzám. – Nem lenne gond, ha… - kezdett bele zavartan, de én megállítottam.
- Nem, sőt… szeretnék én is veled menni. Csak megnézni, hogy ki is ez az Emmett valójában.
Szerelmem szélesen elmosolyodott, majd egy pillanatra felrohant az emeletre a táskájáért és mikor visszajött hozzám, ismét a hátára kapott.
- Nem maradunk sokáig, csak meg szeretném vizsgálni őt – tájékoztatta Jaspert és Alicet. – Sietünk haza.
- Rendben – intettek utánunk. – Sziasztok!
- Látod, mondtam én, hogy minden rendben lesz – pillantott rám vigyorogva.
- Valóban… - mosolyodtam el szélesen.
Ahogy elértük az erdő szélét, lemásztam szerelmem hátáról és kézen fogva, emberi tempóban léptünk ki a fák közül. Sietős léptekkel próbáltam tartani Carlisle tempóját, de már csaknem szaladt mellettem és én még csak nem is tudtam akkorákat lépni, mint ő.
- Édesem, kérlek, lassíts egy kicsit, így nem tudlak követni – szorítottam meg a kezét.
- Ne haragudj, csak nagyon izgatott vagyok – nézett rám bocsánatkérően, miközben lassított a tempóján.
- Tudom, és semmi baj, de ő megvár téged – simogattam meg a karját. – Nem szalad el sehova sem.
Ezután már valamivel nyugodtabban tettük meg a kórházhoz vezető utat. Mikor beértünk, Carlisle azonnal a recepciós pulthoz ment és bejelentkezett.
- Nocsak, Dr. Cullen, hogy telt a szabadsága? – kérdezte tőle kedvesen az idősödő nővér.
- Remekül – vágta rá Carlisle. – Csak be szeretnék jelentkezni mára. Szeretném megvizsgálni az egyik betegemet, akit Dr. Wells-nek adtam át, amikor elmentem.
- Igen… - kezdte el lapozgatni az aktákat a nővér. – Emmett McCarthy, igaz? – Szerelmem gyorsan bólintott. – Nos, őt áthelyeztük egy másik kórterembe, miután magához tért – mosolyodott el. – A lánya igazán sok időt tölt vele kettesben – kuncogott fel halkan. – Tessék – nyújtotta át a férjemnek Emmett kórlapját. – Doktor… - szólt még utánunk, amikor már indulni készültük. – Michelle-t is látogassa meg. Ő sokkal többet tud a beteg állapotáról, mint bárki más itt a kórházban.
- Rendben – bólintott rá szerelmem. – Köszönöm – biccentett.
- Szerinted milyen lehet most a kapcsolatuk? Vajon Rose elmondta neki, hogy mi…? – fordultam felé, amikor már hallótávolságon kívül értünk a pulttól.
- Nem hinném – rázta meg a fejét. – Tudja, hogy ezzel veszélybe sodorhatja a családunkat. Ha Emmett nem jött rá magától, akkor Rose sem mondja el neki addig, amíg meg nem szavazzuk, hogy mi legyen. És ki tudja, talán még nem is akarja ilyennel terhelni a szervezetét.
- Lehetséges – bólogattam egyetértően.
- Először elviszlek téged Michelle-hez, aztán én megvizsgálom Emmett-et. Kiderítem, hogy van-e olyan állapotban, hogy veled is találkozzon – mosolygott rám mindent tudóan.
- Túlságosan ismersz engem – bújtam hozzá közelebb.
- Volt alkalmam az évek során minden egyes szavadat, mozdulatodat kielemeznem – nyomott gyors csókot a számra, majd egyszer csak megmerevedett, mint aki kísértetet látott.
- Baj van? – vontam össze a szemöldökömet.
- Igazából nincsen… - tétovázott – csak Izzie közeledik – sóhajtotta.
- Izzie? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Ne aggódj, mindjárt megismered – nyögött fel, ahogy a következő pillanatban egy szőke hajú, fehér köpenyes nő fordult be a sarkon. Látszott rajta, hogy ember, az arca mégis természetfelettien szép volt. Bár Rose-zal senki sem szállhat versenybe, hiszen ő már emberként is ugyanilyen gyönyörű volt, de ez a nő már kezdte megütni az ő szintjét. – Kérlek, csak ne vedd komolyan, amit mond – suttogta szerelmem a fülembe.
- Á, Carlisle, de jó téged újra látni – kiáltotta vidáman, ahogy észrevett minket, majd amint elénk ért, mintha én ott sem lennék, átölelte szerelmemet és én csak döbbenten néztem végig a jelenetet. – Azt hittem, csak holnaptól dolgozol – mosolygott rendületlenül. – Ó, látom, ezúttal már a feleségedet sem féltél elhozni magaddal – kuncogott.
- Én is nagyon örülök, Izzie – sóhajtott Carlisle, miközben nekem kezdett egyértelművé válni a helyzet. Azonban szerelmem reakcióit elnézve nem hinném, hogy lenne okom az aggodalomra. Bár zavart ennek a doktornőnek ez a közvetlen és nyílt viselkedése, mégis csak mosolyogni tudtam rajta. Ezután a hétvége után nem fogják ilyen könnyen elrontani a kedvemet. – Most értünk haza a kettesben eltöltött hétvégénkről – mosolyodott el kissé erőltetetten. Ő már kissé nehezebben kezelte a helyzetet. Biztosan nem ez volt az első alkalom, hogy Izzie így nekiesett. Vajon hányszor próbálta meg elcsábítani a férjemet? Erre a gondolatra kirázott a hideg és kezdtem egyre jobban ellenszenvesnek látni ezt a nőt. Reméltem, hogy már nem kell sokáig beszélgetnünk vele. – Hallottam a hírt, miszerint az egyik betegem magához tért a kómából, így rögtön bejöttem, hogy megvizsgálhassam, Esme pedig velem tartott.
- Á, szóval Esme – nyújtotta felém a kezét, kissé már vicsorításba átmenő vigyorral az arcán. – Carlisle sokat mesélt rólad. Örülök, hogy megismerhetlek. Izzie vagyok.
- Én is örülök – ráztam meg a kezét.
- Most már mennünk kell – szorította meg halványan a kezemet Carlisle. – Holnap találkozunk, szia – köszönt el gyorsan, majd faképnél hagytuk az orvost.
- Eddig én miért nem hallottam róla? – kérdeztem kuncogva.
- Egyet találhatsz – mormogta az orra elé. – Örülök, hogy téged nem tudott így kiakasztani. Velem már hetek óta ezt csinálja.
- Te szegény – karoltam át a két kezemmel a derekát.
- Itt is volnánk – állt meg egyszer csak egy fa ajtó előtt, majd három kopogtatás után benyitott.
- Jaj, de örülök nektek – ugrott azonnal a nyakunkba Michelle, mihelyt becsukódott mögöttünk az ajtó. Nath csak mosolyogva nézte a szerelmét, ahogy lelkesen kezdi nekünk magyarázni az elmúlt két-három nap történéseit. -… aztán Rose egyszer csak bejelentette, hogy eljön velem másnap reggel a kórházba, hogy meglátogassa Emmett-et. Még rögtön aznap magához is tért. Teljesen jól érzi magát, de erről te magad is meggyőződhetsz.
- Már indulok is… Esme addig itt marad, rendben? Majd visszajövök érte, ha felmértem a terepet.
- Csak nyugodtan, nem zavar – mosolygott Michelle. – Addig legalább tud nekem mesélni a hétvégétekről.
- Szuper – nyögtem fel lemondóan. – Nem lehetne, hogy mégis inkább veled menjek már most?
Carlisle nevetve megrázta a fejét, majd a következő pillanatban eltűnt az ajtó mögött.
- Édesem, megtennéd, hogy hozol nekünk egy kávét? – nézett Mitch Nath-re.
- De hát te nem is… - kezdett bele, majd hirtelen észbe kapott. – Jó-jó, már itt sem vagyok – állt fel a székből, majd pár másodpercen belül ős is eltűnt a helyiségből.
- Na, hadd halljam a részleteket – könyökölt rá az asztalra és érdeklődve nézett fel rám.
- Jaj, Mitch, te is tudod, hogy én nem szeretek ilyen dolgokról beszélgetni – temettem zavaromban a kezeimbe az arcomat.
- Jó, akkor mondd csak, mi a véleményed Izzie-ről? – vigyorodott el.
- Ne is kérdezd – forgattam meg a szemeimet, miközben leültem az asztal másik oldalán. – Borzalmas… Tényleg mindig ilyen?
- Főleg, ha azt hiszi, csak Carlisle hallja őt. De hát mit vártál? Egy ilyen férfi, mint Carlisle egy ekkora helyen egy csomó nővér között… Még sosem gondoltál rá, hogy mit csinálhat az éjszakai ügyeletben azzal a sok szabadidejével? Főleg, hogy az utóbbi időben is elég sokat túlórázott…
- Ezzel nem vágsz át – mondtam mosolyogva. – Carlisle elmondta, hogy nem túlórázott, hanem a kis házunkat építette, úgyhogy ne is próbálj ilyenekkel bosszantani.
- Ó a farncba! – húzta el a száját. – Pedig ezt gondoltam a legjobbnak a tízes listámon.
- Tessék? – nevettem fel döbbenten.
- Semmi-semmi – legyintett. – Csak a minap azon gondolkoztam, hogy titeket fel lehet-e bosszantani egyáltalán bármivel is? Mármint úgy értem, hogy még túl is éljem azt a napot – célzott az első nagyobb kiborulásomra, amikor még a fejét is majdnem letéptem.
- És mire jutottál? – kuncogtam.
- Hát, azt tudom, hogy te utálod, ha a nők Carlisle után csorgatják a nyálukat, de ma valamiért ez sem sikerült… - gondolkodott el.
- Túl jó napom volt ahhoz, hogy egy ilyen elrontsa a kedvemet. Főleg Carlisle reakcióit látva.
- Örülök, hogy megfelelő volt a színjátékom – nevette el magát mögöttem szerelmem.
- Na, mehetek én is? – csillant fel a szemem és azonnal talpra ugrottam.
- Igen, nem úgy tűnik, mint akit nagyon zavarnak az ismeretlen emberek – kuncogott. – De ne lepődj meg, eléggé közvetlen – fogott kézen, majd kivezetett a szobából. – Talán mégsem kellett volna kettesben hagynom téged Michelle-lel.
- Ne aggódj, úgysem hiszem el neki ezeket a sületlenségeket. És még ő maga is mondta, hogy csak bosszantani akart engem.
- Ennek örülök – állt meg egy pillanatra, hogy megcsókoljon, majd folytattuk az utunkat Emmett kórterme felé. – Itt is volnánk. Tényleg ne lepődj meg – nyitott be az ajtón. – Szervusz, Emmett – köszöntötte vidáman. – Remélem, nem gond, hogy ezúttal még egy vendéget is hoztam magammal. Ő a feleségem, Esme.
- Örvendek – biccentett a fiú vigyorogva.
Nem tudtam nem elmosolyodni a látványon. Végig egy törékeny, tizenéves fiú képe volt bennem róla, de így látva, mintha egy medve feküdt volna a kórházi ágyban. Fekete, rövid haja az égnek meredezett és az arcát elnézve tényleg jól volt. Nagyon is jól.
- Én is örülök – mondtam kedvesen. – Rose – öleltem meg a lányomat, aki egy pillanatra távolodott csak el a fiú ágyától. – Örülök, hogy már jobban vagy – suttogtam a fülébe alig hallhatóan.
- Köszönöm – suttogta, majd elengedett és visszasietett Emmett-hez.
- Rosalie, nemsokára indulnunk kéne haza – kezdett bele férjem, mire rosszallóan néztem rá. – Búcsúzzatok el egymástól, mi pedig kint várunk titeket a bejáratnál.
- Rendben – bólintott Rose. – Öt perc és megyek.
- Viszlát, Doki – köszönt Emmett és Mrs. Cullen – tette még hozzá.
- Szia Emmett – köszöntünk el tőle. Bár kissé furcsa volt, hogy tulajdonképpen alig volt közöttünk pár év különbség, ő mégis magázott minket, egyelőre nem törődtem ezzel. Az emberek úgysem tudják a valódi korunkat.
Szerelmembe karolva sétáltam ki az épület elé, de ahogy megcsapott a hűvös, esti szellő, szorosan hozzábújtam.
- Mintha én melegebb lennék – fúrta arcát a hajamba.
- Pedig tudnál segíteni, hogy ne fázzak – fontam még szorosabbra körülötte a karjaimat.
- Örömmel segítek, de Rose pár másodpercen belül itt lesz – csókolt meg lágyan és egészen addig nem is szakította meg, amíg Rosalie tényleg ki nem lépett az épületből.
Így indultunk el hazafelé. Már alig vártam, hogy Rose szemszögéből is halljam a történteket.
