2011. augusztus 19., péntek

76. fejezet

Sziasztok!

Nos, el is készültem a várva-várt fejezettel, úgyhogy gyorsan átolvastam és már itt is van :) Ezúttal szeretnék hozzá kapcsolni egy-két zenét, amit nagyon sokszor hallgattam közben :) Megadta a hangulatot az íráshoz :D Az egyik Rúzsa Magdi - Gabriel c. száma, aminek egy részletét ezerszer hallottam a nyáron és most rátaláltam a neten :) A másik Balogh Brigi - A szerelem fáj c. száma, ami annyira már nem ihletadó volt, de többször meghallgattam ezt is közben :) És végül, de nem utolsó sorban Szekeres Adrien - Olyan, mint Te c. száma, mert hát, Carlisle, "Olyan, mint Te, nincs még egy tudod jól!" :)
Más hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi, hogy jó olvasást hozzá :)

Puszi


Esme szemszöge

Az utazásunk előtti nap hamar eljött, és én azon kaptam magam, hogy egyre kevésbé van hozzá szívem, hogy itthon hagyjam Roset. Carlisle-on kívül csak én tudtam, vagyis sejtettem az érzéseit. Szegény Jasperre ráparancsolt, hogy ne zaklassa őt a hangulatelemző képességével és a fiunk annyira megrémült ettől a kirohanástól, hogy eszébe sem jutott ellenszegülni ennek a „kérésnek”.
- Kicsim, minden rendben? – karolta át Carlisle a derekamat ezen az estén, amikor már alváshoz készülődtünk. A bőröndjeink az ajtó mellett álltak, teljes rendbe szedve, hogy reggel már ne kelljen pakolásznunk. – Olyan szótlan voltál egész nap.
- Én csak… aggódom Rosalie miatt – fordultam meg a karjaiban, miközben fájó tekintettel néztem fel rá. – Szegénynek most nem lehet könnyű, és csak mi tudunk valamelyest segíteni neki.
- Esme, még ha tudnánk is, Rose nem engedné, hogy beszéljünk vele erről. Szüksége van most a magányra.
- De annyira össze van törve. Képtelen vagyok úgy kezelni a dolgokat, mintha semmi gond se lenne. Mert igenis van, Carlisle! Nagy gondok vannak a családunkban, és ez nem javul meg attól, hogy mi most elutazunk – fakadtam ki zokogva.
- Ha azt akarod, hogy halasszuk el ezt az utazást, akkor ez csak egy szavadba kerül – simogatta meg az arcomat együtt érzően. – Elmehetünk később is, ezen már semmi sem múlik.
- Én már nem tudom, mit is akarok – ráztam a fejem kétségbeesetten. – Carlisle, én úgy érzem, nem vagyok elég ahhoz, hogy veled együtt összetartsuk ezt a családot. Jasper már menekül Rose haragja elől és Alice azonnal vele tartana. Aztán Rose is itt hagyna minket, és mi maradnánk ketten, a gyerekek nélkül. Én félek… Félek, hogy egy nap arra ébredek, hogy már nincsen többé az, hogy Cullenék. Hogy egyszer csak te is eltűnsz mellőlem… Elbizonytalanodtam. Már nem tudom, mi lenne a helyes lépés – zokogtam elkeseredetten.
Carlisle erősen szorított magához két karjával és úgy próbált megnyugtatni.
- Nem lesz semmi gond, érted? – suttogta a fülembe. – Emmett magához fog térni és Rosalie újra a régi lesz.
- De hiszen te mondtad, hogy súlyos az állapota – ellenkeztem.
- Eddig minden problémát sikerült megoldanunk és átvészelnünk. Ez sem lesz másképp. Ha nincs más lehetőség, akkor költözünk – simogatott egyfolytában. – Próbálj megnyugodni, nem lesz semmi baj – szorított magához.
-Megígéred? – szipogtam.
- Esme…
- Ígérd meg, hogy minden rendbe jön – ellenkeztem.
Hosszú pillanatokig mélyen a szemembe nézett és csak ezután szólalt meg.
- Megígérem – bólintott lassan. – De cserébe én pedig azt kérem tőled, hogy próbáld meg egy kis időre elfelejteni a gondokat. Régóta terveztük már ezt a kis utazást, de ha te végül úgy döntesz, hogy mégsem szeretnél most elutazni, akkor természetesen azt is megértem.
- Én nagyon szeretnék elmenni veled, hogy végre kettesben legyünk, de… nehéz itthon hagyni őket – motyogtam, még mindig könnyes szemekkel. – Mi lesz, ha Emmett-nek közben romlik az állapota és… - kezdtem újra kétségbeesetten hadarni.
- Akkor Michelle ott lesz mellette, és rendbe hozza – nézett mélyen a szemembe. - Nem kevesebb a tapasztalata, mint nekem.
- Köszönöm – fúrtam az arcomat a nyakába. – Mindent… - szipogtam halkan.

- Most már elmondod, hogy hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian, amikor útra készen álltunk.
- Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Viszont nincsen messze, úgyhogy futva megyünk – mosolygott rám. – Úgy talán másfél, két óra lesz az út. Nem lesz gond?
- Nem – válaszoltam és komolyan is gondoltam. Ahogy teltek a hetek, a rosszulléteim egyre ritkábban jöttek elő és lassacskán végül teljesen el is tűntek. Boldog voltam, hogy végre úgy élvezhetem a terhesség apróbb örömeit, hogy nem kell óránként a vécéhez rohannom. Carlisle ezekben a hetekben viszonylag keveset volt velem, ami csak még inkább megnehezítette a dolgokat. Engem is megviselt, hogy szinte egész nap nem láttam őt és ez sokszor veszekedéshez vezetett. Persze nem nagy dolgokon kaptunk hajba, de még így is megviseltek az ilyen napok. Tegnap azonban minden megváltozott. Miután hazajött a munkából, azonnal feljött hozzám a szobánkba, hogy segítsen összepakolni. Azt hiszem, mondanom sem kell, ez annyiból állt, hogy kedvére összeválogatta a fehérneműimet, és a bőröndbe rakta, amin én csak jókat nevettem.
Miután mindenkitől elbúcsúztunk, Carlisle felém nyújtotta a kezét és óvatosan fellendített a hátára. A karjaimat azonnal a nyaka köré kulcsoltam és belecsókoltam a vállgödrébe. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, jobban szerette az utazásunk ily módját. Bármennyit is bizonygattam neki, hogy számomra egyáltalán nem megerőltető már a futás, ő addig erősködött, amíg sikerült elérnie nálam, hogy megváltoztassam a döntésemet. Na, nem mintha én nem élveztem volna. Annyiban igazat adtam neki, hogy így, várandósan sokkal fáradékonyabb voltam. És nem ez az egyetlen „tünet” jelentkezett nálam. A két csípőcsontom között már látni lehetett egy kis halmocskát, ami végre kézzel fogható bizonyíték volt arra, hogy egy kis élet növekszik bennem. Egy kis Cullen, akinek az ereiben a kettőnk vére fog folydogálni. Szerelmem a kezébe vette a bőröndöket, majd futásnak eredt az erdő sűrűje felé.
- Azonnal szólj, ha mégis rosszul érzed magad – pillantott rám. – Nem gond, ha egy kicsit később érünk oda.
- Teljesen jól vagyok – bizonygattam határozottan.
- Igen, ezt már hallottam jó párszor… - sandított rám rosszallóan.
- Ne kezd megint… Michelle végig ott volt velem – ellenkeztem.
- Igen? És amikor őt sem akartad beengedni a szobánkba? Egészen addig a fürdőben kuporogtál, amíg én haza nem értem és sikerült meggyőznöm téged, hogy beengedj. Esme, értsd meg, mennyire aggódom érted. Nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.
- Nem fog, megígérem – mosolyodtam el. – Egyébként pedig, már teljesen elmúltak ezek a rosszullétek.
- Attól még előjöhetnek újra. Van, amikor csak egy kicsit enyhül, aztán ismét visszatér.
Erre már nem válaszoltam. Csak pár perc elteltével szólaltam meg.
- Carlisle – kezdtem halkan. – Most már biztonságban van a kicsi? – kérdeztem félve.
Szerelmem hirtelen lelassított, majd megállt és letette maga mellé a csomagokat. Gyengéden előre húzott magához és úgy válaszolt.
- Már túl vagy az első három, legnehezebb hónapon. Ennél már csak jobb lesz. A kicsi teljes biztonságban van, ne aggódj. Nem engedem, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen – fogta a két keze közé az arcomat.
- Tudom, csak annyira féltem őt – simítottam az egyik tenyeremet a hasamra. – Nem élném túl, ha őt is elveszíteném – gördült le egy könnycsepp az arcomon.
- Megígérem, hogy vigyázok rátok és, ha arra kerülne a sor, akár az életemmel is megvédenélek titeket – nézett mélyen a szemembe.
- Ne mondj ilyet – ráztam meg a fejem hevesen. – Mihez kezdenék én nélküled?
- Ígérd meg… – fogta meg a két vállamat – ígérd meg, hogy ha bármi történik is velem, nem hagyod el magad! A kicsinek szüksége van rád, az anyukájára. Nem hagyhatod őt magára.
- Miért kérsz erre? Ugye… ugye nincsen semmi veszély készülőben? Carlisle, elmondanád, ha baj lenne, ugye? – estem kétségbe.
Lehajtotta a fejét és mélyet sóhajtott.
- Még vissza van a Volturi meglátogatása – kezdett bele halkan. – Ha valamit megsejtenek, én nem biztos, hogy még visszajövök onnan, de te megmenekülhetsz. Talán még magamat is fel tudom ajánlani, hogy te életben maradj. Aro sokszor mondta már, hogy szívesen látna maguk között.
- Nem! Nem! Carlisle ezt nem engedem! – ráztam le magamról a kezeit. – Nem csatlakozhatsz hozzájuk! Megtiltom! – kezdtem el zokogni. – Akkor utánad megyek, de nem hagyom, hogy te is olyan vadállat módjára élj, mint ők.
- Cshhh – ölelt szorosan magához. – Nem lesz bajunk, de tudnod kell, hogy bármi megtörténhet.
- Még belegondolni is rossz, hogy valaki bántson téged – ráztam a fejem.
- Esme, engem egyedül csak te tudsz bántani – ölelt még szorosabban magához.
- Inkább menjünk tovább – ajánlottam. – Szeretném minél hamarabb elfelejteni ezeket a kellemetlenségeket.
Visszamásztam a hátára és ő újra futásnak eredt. A fák szélsebesen száguldottak el mellettünk, de már nem csak összemosódott foltokat láttam belőlük. Minden egyes levelet és még azok erezetét is tökéletesen meg tudtam figyelni.
- Nemsokára megérkezünk – fordult hátra körülbelül egy óra elteltével. Ez alatt az idő alatt szinte végig a folyó mentén futottunk. – Már nem vagyunk messze.
- Teljesen lefárasztod magad, mire odaérünk – kuncogtam a nyakába.
- Ne aggódj – vigyorodott el -, rád mindig van erőm.
Nem sokkal később Carlisle lassított a tempón, majd kilépett egy kis tisztásra, aminek a közepén egy kicsiny házikó állt. Nem volt túl nagy, de pont ez volt a vonzó benne. Csodálattal néztem végig a kis kerten, ami előtte terült el.
- Ó, Istenem… - kaptam a szám elé a kezemet. – Mióta jártál te ki ide? – néztem rá könnyes szemekkel.
- Már egy jó ideje. Szinte minden nap eljöttem ide, hogy körülnézzek, és mindent tökéletesre csiszoljak – vallotta be. – Tetszik?
- Hogy tetszik-e? Az nem kifejezés! Ez egyszerűen csodálatos, Carlisle. Annyira szeretlek – borultam a nyakába elérzékenyülve.
- Én is szeretlek – suttogta a hajamba.
- És ezért kaptunk annyiszor össze – ráztam meg hitetlenkedve a fejemet. – Én annyira sajnálom. Nem akartalak még az én problémáimmal is téged traktálni.
- Azt hiszem, megérdemeltem. Eléggé nehezen tűrtem én is az ilyen napokat. Túlságosan aggódtam érted és ez kezdett egyre jobban megőrjíteni.
- Most van rá három napod, hogy elfelejtsd ezeket… Tombold ki magad – haraptam az alsó ajkamba.
Cinkos mosolyra húzta a száját, majd egy mozdulattal az ölébe kapott.
- Tessék, Mrs Cullen? Nem hallottam jól, amit mondott – vigyorgott rám, miközben az ajtó előtt termett. – Nem szeretné előbb megnézni a házat? – vonta fel a szemöldökét.
- Ami azt illeti… - sunytam le a fejemet.
- Egy teljes hétvégét tölthetünk el itt kettesben – suttogta lágyan a fülembe. – Egy kis körültekintés a házban még nem nagy időveszteség – kuncogott halkan. – Gyere, körbevezetlek – nyitotta ki fél kézzel az ajtót, majd miután átlépett velem a küszöbön, visszaállított a talpaimra.
- Én nem is találok szavakat… - néztem körbe ámultan a kicsiny nappaliban. – Ezt az egészet te magad csináltad?
- Hát, őszintén bevallom, hogy egy kis segítséget azért kellett kérnem, különben nem készült volna el időben – somolygott. – Viszont a tervek egy az egyben a tieid. Még régebben volt alkalmam körülnézni a rajzaid között és ez a terv nagyon megtetszett.
- Akkor úgy tűnik, egyre gondoltunk, mert ezt én is ilyen célra rajzoltam – kuncogtam. – De teljesen kiment a fejemből és ezek szerint még, ha kerestem sem találtam volna meg.
- Valóban – bólintott rá jókedvűen.
- Gyönyörű lett – mosolyogtam rá.
- Örülök, hogy tetszik a megvalósítás – lépett hozzám közelebb, egyik kezét a derekamra csúsztatva.
- Ejnye, Carlisle, hiszen még dél sincs – róttam meg játékosan, miközben ő már a nyakamat csókolgatta.
- Túl sokat kellett várnom rád – sóhajtotta a bőrömbe. A lélegzetétől megborzongtam, mire elmosolyodott. – Ezek szerint nem csak engem szít fel a tudat, hogy itt vagyunk kettesben, messze a többiek tökéletes hallásától… nem is beszélve a képességekről.
- Nem csak neked volt nagy megerőltetés az elmúlt pár hét – nyögtem fel a mondat végén. – Nagyon hiányoztál – túrtam bele az ujjaimmal selymes tincseibe.
- Akárcsak te nekem – lélegezte be mélyen az illatomat. – Hm… egyre nehezebb lesz megállnom, hogy hozzád érjek. Többször kellene ilyen kiruccanást terveznünk.
- Hát, már nem sokáig lesz rá alkalmunk. Még nagyon sok dolgot rendbe kell hoznunk magunk körül, hogy a kicsi egy nyugodt és biztonságos világba születhessen meg. Nem hagyhatjuk, hogy a Volturi vagy bármilyen más nomád vámpír az utunkba álljon.
- Megígérem, hogy a lehetőségeimhez mérten minden bajt távol tartok majd tőletek – csókolt meg lágyan. - Addig viszont… - húzott magához még közelebb – élvezzük ki ezt a pár napot. - Ismét felkapott a karjaiba és pillanatokon belül már a hálószobában is voltunk. Engem leültetett az ágyra, majd legnagyobb meglepetésemre elhúzódott tőlem és a bőröndökhöz lépett. – Mit szólnál egy közös fürdőzéshez a patakban? – pillantott hátra rám kacéran, miközben elővett egy fürdőruhát nekem a bőröndömből.
- Szerintem ez nem kell hozzá – ráztam meg a fejem, halkan motyogva.
Carlisle elvigyorodott, majd visszacsukta a bőrönd tetejét.
- Igazad van – bólintott rá. – Ez esetben… Mrs Cullen, velem tart egy kis fürdőzésre? – nyújtotta felém a karját, amibe én készségesen belekaroltam.
A rövid utat a patakpartig emberi tempóban, sétálva tettük meg. Közben végig csendben voltunk, csak élveztük egymás közelségét. Rég adatott meg nekünk ilyen alkalom, hogy ennyi időt eltölthettünk kettesben. Már nagyon hiányzott a férjem és bármennyire kínos volt még magamnak is bevallani ezt, nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne vessem rá magam és szaggassam le róla a ruháit. Pedig már nem álltam messze ettől a lépéstől. A következő pillanatban azonban kiértünk a kis tisztásra a patak mentén és ő magától kezdte el kigombolni az ingjét. Félig háttal volt nekem és valószínűleg azt hitte, hogy közben én is vetkőzni kezdtem, mert amikor felém fordult, az én megbabonázott tekintetem az ő meglepett szemeivel fonódott össze. Csak a halk kuncogásra tértem magamhoz, mire egy aprót ráztam a fejemen.
- Hihetetlen, hogy… még most is képes vagy… ilyen hatást… kiváltani belőlem – mondtam akadozva. – Pedig az ember azt hinné, ezek a vágyak idővel visszavesznek az intenzitásukból…
- Ez mind rendben is van – lépett felém lassan -, csak azt felejtetted el számításba venni, hogy egyikünk sem ember – mosolyodott el.
A következő pillanatban egy éles fénysugár hatolt át a felhők közötti kis részen, gyémántként megcsillanva márvány bőrén. Mélyet sóhajtottam a látványra.
- Annyira gyönyörű – simítottam végig fedetlen mellkasán.
- Akárcsak te – húzta végig leheletfinoman a vállamon az ujjait. – Zavartan lesütöttem a szemeimet. – Hihetetlen, hogy még most is képes vagy elpirulni egy bóktól – kacagott fel. – Pedig ideje lenne már hozzászoknod ehhez.
Nem válaszoltam semmit, csak felemeltem a fejemet és ajkaimmal elhallgattattam őt. Édes ajkai mohón kaptak az enyémek után és én sem voltam rest kimutatni, mennyire vágyom rá. Karjaimat szorosan köré fontam, míg ő egyfolytában simogatott.
- Nagyon hiányozna neked ez a ruha? – motyogta a nyakamba, miközben ujjai többször végigfutottak az oldalamon.
- Nem jobban, mint a te közelséged – sóhajtottam, mire egy határozott mozdulattal kettérepesztette az anyagot.
Körmeim fel-le szánkáztak a hátán és esküdni mertem volna rá, hogy nem egy helyen felsértettem még az ő márvány bőrét is, de egy szót sem szólt emiatt. A nyelvét végig húzta a nyaki ütőeremen, mire ajkamat egy hangosabb sóhaj hagyta el. A vér úgy lüktetett az ereimben, hogy azt hittem, a szívem pillanatokon belül feladja a küzdést és megáll, de csak még gyorsabban kezdett dobogni, ahogy szerelmem egyre lejjebb haladt ajkaival a testemen. Úgy éreztem, hogy szinte már lángolok és még Carlisle hűvös érintései és csókjai sem tudták enyhíteni ezt az érzést. Zihálva próbáltam levegőhöz jutni, mégis úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok. A beszívott levegő mintha eltűnt volna a tüdőmből és ez arra késztetett, hogy még gyorsabban és nagyobbakat lélegezzek.
Szerelmem lassan megszabadított minket az utolsó ruhadaraboktól is, majd végigsimítva a combjaimon kissé megemelt és a dereka köré kulcsolta a lábaimat. Így indult el velem a patak felé.
- Ne ijedj meg, kicsit lehet, hogy hűvös lesz a víz – suttogta a fülembe, és nem sokkal később éreztem, hogy a lábaimat szép lassan beborítja a hideg. Megborzongtam, de mivel még nem fáztam, nem is szóltam Carlisle-nak. Ahogy a testemet fokozatos beborította a hideg víz, egyre jobban öleltem magamhoz szerelmem testét. A hűvös szellőtől megremegtek az ajkaim, mire Carlisle újra a fülembe suttogott. – Mindjárt jobb lesz… sajnos nincsen más út a célunkhoz. – Vegyél mély levegőt és hunyd be a szemeid! - Összeszorítottam a szemhájaimat, de még így is szinte kínszenvedés volt átélni azt a rövid időt, amit a kavargó vízben eltöltöttünk. Aztán a környezet egyszer csak megváltozott és a víz már szinte langyos lett körülöttünk. A szemeim azonnal felpattantak és én körbepillantottam. Mintha ezernyi szín táncolt volna körülöttünk.
- Hol vagyunk? – néztem körbe kíváncsian.
- Egy kis barlangban – felelt. – A hegyből, amit kívülről már láttunk, csörgedezik a kis patak – mutatott egy forrás felé. - Még itt bent alkotott egy kis tavat, majd a felszínre tört. – Állát a vállamra támasztva folytatta. – Látod azokat az apró, csillogó pontokat? – mutatott a barlang falára. – Ez a barlang egy bányához tartozhatott egykor. Nem a patak mosta ki. Talán ércet vagy ehhez hasonló értékes köveket bányásztak itt. Azokat látod a falon is. A bányászat miatt apróbb repedések keletkeztek a falakon és emiatt áramlik be az a kevés napsugár, ami a köveken megcsillan és ezt a gyönyörű hatást kelti – fejezte be egészen halkan.
- Tényleg mesébe illő – motyogtam még mindig kábultan. Főleg a Carlisle mellkasán játszó színek ejtettek ámulatba, amik keveredtek a gyémántos csillogásával.
Csak szerelmem kuncogására tértem magamhoz kissé.
- Örülök, hogy tetszik – csókolta meg a vállamat, majd ajkai kezdtek egyre lejjebb vándorolni, végig a gerincem mentén, majd vissza, amibe többször is beleborzongtam. A lábaim meg-megremegtek, de nem tudtam semmibe sem megkapaszkodni. Csak Carlisle két keze óvott meg attól, hogy eldőljek a vízben. Szorosan, mégis finoman tartott engem a derekamnál fogva. Aztán szembe fordított magával és kissé megemelt engem a fenekem alá nyúlva, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsolhassam. – Ha tudnád, mennyire őrjítő így az illatod… - motyogta a hajamba, miközben elindult velem a sziklafal felé. – A víz teljesen fölerősíti.
Amint a hátam nekiütközött a kemény falnak, kezeimmel sürgetően húztam közelebb a fejét, hogy végre megcsókolhassam. Halkan belekuncogott a csókunkba, miközben finoman a falnak szorított, hogy a testünk minden egyes porcikája érintkezhessen. Legszívesebben most azonnal a lényegre tértem volna, mégsem akartam, hogy ennek a gyönyörű pillanatnak olyan hamar vége legyen. Ajkaimmal egy percre sem engedtem el az övéit és ez érezhetően neki sem volt ellenére. Csak hosszú percek múlva szakította meg a csókunkat, hogy ajkaival és nyelvével bebarangolja az egész mellkasomat. Hangosan nyögtem fel az érzésre, amit okozott, miközben én is próbáltam a lehető legtöbbet nyújtani neki. A kezeimmel ott simogattam, ahol csak értem, amire ő is hangos sóhajokkal reagált. A testünk egyre szorosabban simult egymáshoz mire Carlisle ajkaival újra megtalálta az enyémeket. Kissé megemelt, miközben fejét felvetette és mélyen a szemeimbe nézett, majd egy lassú, de határozott mozdulattal egybeolvasztotta a testünket. Elégedetten sóhajtottam fel az érzésre, ahogy Carlisle lassan mozogni kezdett bennem. Nem sietett el semmit sem, ő is a lehető legtovább akarta elhúzni ezeket a perceket. Az ajkaink eközben újra egymásra találtak és addig csókoltuk egymást, amíg csak bírtuk levegővel. Pontosabban, amíg én bírtam levegővel. Mindketten ziháltunk és sóhajtoztunk, az iramunk pedig egyre csak gyorsabb lett. Már éreztem, hogy közel van a beteljesülés, de Carlisle-lal egyszerre akartam átlépni a gyönyör kapuját. A tempónk egyre gyorsabb és gyorsabb lett, mígnem Carlisle egy erőteljes lökés után szorosan húzott magához. Én is átengedtem magam a beteljesülésnek és a feltörő halk sikolyt szerelmem vállába temetve az arcomat próbáltam kissé elfojtani. Carlisle halk morgása egy pillanatra mosolyt csalt az arcomra és ugyanakkor elégedettséggel töltött el a tudat, hogy ezt én váltottam ki belőle. Mindketten hangosan ziháltunk, miközben a másikat simogattuk, éppen csak egymáshoz érve az ujjainkkal. A fejemet még mindig a vállán pihentettem. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csodás napnak. Örökre így akartam maradni vele, összefonódott testtel, egymást átölelve. Aztán Carlisle egyszer csak megmozdult, eltávolodva a faltól, mire én panaszosan felnyögtem.
- Ne aggódj, nem megyünk messzire, csak ki a partra – suttogta kuncogva a fülembe. A karjaimmal szorosabbra fontam az ölelésemet a nyakán, ahogy kifelé haladtunk ez egyre sekélyebb víz felé.
Carlisle lefektetett engem valami puhára, mire meglepetten kaptam föl a tekintetemet.
- Mennyit készültél te erre a napra? – ámuldoztam, ahogy végignéztem az alattunk levő pléden és a körülöttünk elhelyezett párnákon.
- Az igazat megvallva, elég sokat… de az biztos, hogy megérte. A látványodért már mindenképpen – simított végig az arcomon. Felvont szemöldökkel néztem rá. – Egyszerűen gyönyörű voltál, ahogy ezek a fények megcsillantak a bőrödön. Pedig nem hittem volna, hogy ezt még lehet fokozni…
- Mondja ezt az, aki gyémántként csillog a napfényben… - mosolyodtam el.
- Most már a te bőröd is így reagál a napsugarakra – emlékeztetett.
- De nekem közel sem olyan szép ez a látvány – ráztam meg a fejem. – Még csak félig vagyok vámpír.
- Azt hiszem, úgysem tudjuk meggyőzni egymást az igazunkról, úgyhogy fölösleges ebbe belekezdenünk – hajolt hozzám közelebb egy csókra.
- Ebben van valami – kuncogtam.
Szorosan hozzábújtam, egyik lábammal átkulcsolva az övét, míg a fejemet a mellkasán nyugtattam, többször mélyen belélegezve csodás illatát. Sokáig így feküdtünk, egymást ölelve. Talán órák is elteltek, mire Carlisle újra megszólalt.
- Lassan indulnunk kéne… - jegyezte meg halkan. – Estefelé kezd hűvös lenni a levegő és nem szeretném, ha megfáznál.
- Nem maradhatnánk még egy kicsit? Olyan jó így összebújva feküdni veled – szorítottam még jobban magamhoz.
- Tudom, és nekem sincs kedvem felkelni innen, csak nem szeretném, ha megbetegednél – fúrta az arcát a hajamba. – De talán még egy kicsit maradhatunk. Amíg a fények teljesen el nem tűnnek…
- Ilyen hamar elment volna az egész nap? – sóhajtottam csodálkozva.
- Hát, ha az ember, vagyis a mi esetünkben vámpír, jól mulat, gyorsan telnek az órák.
- Túl rövid lesz ez a hétvége – motyogtam sajnálkozva. – Mindenképpen el kell majd még egyszer jönnünk ide valamikor. Annyira csodálatos ez a hely.
- Egyetértek, de te is tudod, hogy most egy ideig nem nagyon lesz lehetőségünk rá – simogatta meg a vállamat. – Ki kell valamit találnom Emmett-tel kapcsolatban és Rose-t is rendbe kell még hoznunk. Remélem, nem kell a legvégső megoldást alkalmazni…
- Ne aggódj, Minden rendben lesz velük és lassan körülöttünk is megoldódnak a dolgok. Nick-kel elmentek a Volturihoz és akkor tőlük sem kell majd tartanunk egy darabig. Megszületik ez a kis csöppség – simítottam végig gyengéden a hasamon - és végre én is olyan leszek, mint te.
- Miért akarsz még mindig ennyire vámpír lenni? – keseredett el. – Miért nem elég, hogy most már te sem öregszel, és örökre együtt lehetünk? Miért akarod megnehezíteni a saját dolgodat? – kérdezte már-már könyörögve.
- Bármi történhet így velem, Carlisle – ingattam a fejem. – Megfázhatok vagy elkaphatok valamilyen súlyos betegséget is. Ráadásul, amint megszületik a kicsi, ez úgyis megvalósul. Végre szeretnék tökéletes és méltó lenni hozzád. Ezt nem róhatod fel nekem!
- Jaj, édesem, te így is tökéletes vagy számomra. Bármi történne is, ez nem fog megváltozni. Ahogyan az sem, hogy mindennél jobban szeretlek téged – emelte föl az ujjaival az arcomat, hogy mélyen a szemembe nézzen.
- Tudom, csak annyira… nem akarom, hogy az örökkévalóság úgy teljen el számodra, hogy egyfolytában engem kell kihúznod a bajból. Szeretném, ha végre meg tudnám védeni magam egyedül is és nem kellene attól tartanod, hogy valami bajom lesz.
- Akkor is aggódni fogok érted, ha már vámpír leszel. És én sem tudlak mindentől megvédeni téged – hajtotta le bűnbánóan a fejét. – Egyszer talán nekünk is eljön a vég, de ígérem, hogy mindent megteszek azért, hogy utána is együtt lehessünk…
A mutatóujjamat a szája elé emeltem, hogy elhallgattassam.
- Ez sohasem fog megtörténni. Vagy ha mégis… nem, te még akkor sem kerülhetnél máshová.
- Köszönöm – hunyta le a szemeit egy pillanatra, miközben újra mélyen belélegezte az illatomat. – Mit tennék én nélküled? Olyan magányos lennék…
- Ott lennének neked a gyerekek – ellenkeztem. – Ők úgysem hagynák, hogy elhagyd magad.
- Talán sikerülne őket előbb vagy utóbb az őrületbe kergetnem. Képzeld el, hogy mind azt éreznék, amit mi is éveken keresztül, még ha Rose most rá is talált Emmett-re. Már nem is attól félek, hogy Emmett egyszer közénk való lesz – kezdett bele óvatosan -, hanem attól, hogy ha ő nem a vegetáriánus életmódot választaná, Rose vele tartana. Nem akarom, hogy a hosszú évek munkája kárba vesszen nála. Annyira törékeny a lelke, még ha ezt nem is mutatja ki. De hát ezt pont neked magyarázom? Hiszen talán te ismered őt a legjobban közülünk. Te voltál az, akivel minden gondját megosztotta.
- Ezt mégsem mondta el nekem – ráztam meg a fejem szomorúan. – Miért nem bízott meg bennem annyira, hogy elmerje mondani?
- Azért, mert még ő sem biztos benne. Még ha számunkra teljesen egyértelmű is, ő még sohasem volt szerelmes. Nem tudhatja, milyen az, amikor rátalál a másik felére – simogatta meg mosolyogva az arcomat.
- Ez így azért nem teljesen igaz – ingattam a fejem. – Rajtad kívül én még egy férfi iránt sem éreztem szerelmet, mégis… mikor először megláttalak a kórházban, rögtön tudtam, hogy számomra különleges vagy. Rose inkább csak félhet a következményektől.
- Ahogyan én is tudtam már az elején – bólintott rá. – Ne gondold, hogy én nem figyeltem fel rád már az első pillanatban – kuncogott az arckifejezésem láttán. – Bár az emberi emlékeim már teljesen elhalványultak, azért szerintem emlékeznék rá, ha lett volna egy nő az életemben. De semmi sem rémlik.
- Hát remélem is – támaszkodtam fel mellette vigyorogva. – Lehet, hogy egyszer feltűnik egy gyönyörű vámpírnő, aki azt állítja majd, hogy emberként a feleséged volt… - vontam össze a szemöldökömet.
- Erre most nincsen jó válasz – ingatta a fejét elgondolkodva.
- Dehogynem! – vágtam rá. – És már annyiszor mondtad nekem… - segítettem ki őt egy kicsit, mire szélesen elmosolyodott.
- Szeretlek! – húzott le magához, hogy ismét megcsókolhasson.
- Pontosan ezt akartam hallani – kuncogtam miután elváltunk.
- Most már tényleg indulnunk kell – sóhajtotta szomorúan.
- Hát jó, de akkor egyezzünk meg valamiben… - haraptam bele az alsó ajkamba, miközben a pilláimat rebegtetve felnéztem rá.
- Mit szeretnél? – nevetett fel.
- Az éjszakai program az én terveim szerint fog alakulni – simítottam végig lágyan a mellkasán.
- Ez ellen nincs miért tiltakoznom – csúsztatta lejjebb a kezét a csípőmről. - Csak előbb megvacsoráztatlak.
- Úgy érted, sütsz nekem rántottát? – nevettem én is.
- Igen, valahogy úgy, de ne gondold, hogy az évek alatt nem tanultam meg tőled egyet, s mást.
- Ó, igen? Például? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet.
- Majd holnap reggel meglátod – felelt sejtelmesen, majd egy pillanatra fölém gördülve megcsókolt. Aztán feltérdelt mellettem és megfogva a kezemet, engem is ülő helyzetbe húzott. Lassan a karjaiba emelt és elindult velem a víz felé, amit most jóval hidegebbnek éreztem, de tudtam, hogy nem sokáig kell elviselnem, ezért egy szót sem szóltam. – Vegyél mély levegőt! – utasított ismét, mikor már egészen bent voltunk a vízben, majd velem együtt merült el a hideg víztükör alatt.
Aztán pár másodperc múlva felbukkantunk az aprócska patakban. Carlisle halkan kuncogni kezdett, mire azonnal felnéztem rá. A nedves hajtincsei elöl a homlokára tapadtak és a mellkasán is sorban folytak végig a vízcseppek. A szempilláin ugyancsak megcsillant pár csepp.
- Min nevetsz? – kérdeztem, miközben a látványa nekem is mosolyt csalt az arcomra.
- Hm… csak eszembe jutott, hogy kénytelen leszel ruha nélkül visszasétálni velem. Ugyanis szó szerint letéptem rólad azt a ruhát – mutatott a partra. – Bár még így sem bánom – kuncogott még mindig.
A fejemet csóválva álltam a saját lábaimra és elindultam a part felé. A nap sugarai már csak éppen hogy átkúsztak a horizonton, de a levegőt most nem éreztem annyira hűvösnek.
- Haragszol rám? – kérdezte Carlisle csendesen, ahogy megállt a ruhakupacunk mellett. – Tényleg… mondhattad volna, ha…
- Nem haragszom rád – mondtam meglepetten. Fogalmam sem volt, hogy juthatott ilyen egyáltalán az eszébe. – Csak néha nehezen tudom felfogni ezt a gyerekesebb oldaladat – kuncogtam. - Ráadásul még mindig zavarba tudsz hozni egy ilyennel – sütöttem le a szemeimet.
- Pedig előttem nem kellene zavarban lenned – simogatta meg az arcomat, egészen közel lépve hozzám.
- Tudom, de… ez nem olyan könnyű – nevettem halkan. – Furcsa, hogy mikor együtt vagyunk, akkor egyáltalán nem zavar, hogy meztelen vagyok, egyébként pedig képes vagyok egy bóktól is elpirulni.
- Idővel változni fog a helyzet – vigyorodott el. – Tenni fogok róla – biztosított.
- Azt el is várom – vettem fel a kupacból a fehérneműimet, majd lassan öltözködni kezdtem, ahogy szerelmem is.
- Bármennyire is nehezemre esik ezt mondani – kezdett bele, miután már a nadrágja is rajta volt és vágyakozóan végignézett rajtam -, ezt inkább vedd fel, nehogy megfázz – nyújtotta felém az ingjét.
- Köszönöm – hajoltam hozzá közelebb egy hála-csókért.
- Ne kísérts – mormogta játékosan.
- Eszemben sincs – kuncogtam halkan, miközben gyorsan belebújtam az ingbe, majd felvettem a földről az elszakadt ruhámat.
- Alice biztosan megöl minket ezért. Talán jobb lesz, ha nem tudja meg… - fordultam vissza Carlisle felé, aki még mindig úgy nézett rám, mint aki menten felfal a tekintetével.
- Annyira mégsem volt ez olyan jó ötlet – húzott magához. – Egyébként pedig, vállalom a kockázatot. A mai napban semmit meg nem változtatnék. Már csak az esti terveid érdekelnek – puszilta meg a homlokom, majd elindultunk visszafelé a házhoz.
- Holnap visszajövünk ide? – néztem fel rá kérlelőn.
Carlisle arca elszomorodott.
- Sajnos Alice azt mondta, hogy holnap már nem fog sütni a nap – rázta meg a fejét. – És így a barlang is sötét lenne.
- Nekem jó az otthoni program is – mondtam, hogy felvidítsam őt. Bár kétség kívül így is gondoltam.
- Ezt rögtön gondoltam – nevetett fel halkan, majd tovább folytattuk az utunkat a mi külön kis házunk felé.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Ez valami fantasztikuuuuus volt *-* Annyira romantikusra sikeredett, hogy az valami hihetetlen :D
    Már nem azért, de a "te" Esméd is eléggé kishitű, nem csak az enyém :D
    Én is sokat gondolkodtam, hogyha lesz egy férjem (valamikor) vajon méltó leszek e hozzá?
    Ez eléggé kétségbe ejt, már most *-*
    Mindenesetre, már nagyon vááárom a folytatást! :) Remélem otthon sem történik majd semmi baj, és élvezheitik a kettesben töltött időt :D
    Puszi!
    Carly :)

    VálaszTörlés
  2. Szia Carly!
    Örülök, hogy ennyire tetszett :) Hát, rájuk fért már egy kis romantika, az biztos :) Amit neked írtam, azt úgy általánosságban értettem :D Hiszen megszoktuk már, hogy ő ilyen :D
    Ez hülyeség :D Ha már a férjed lesz, fölösleges ezen gondolkodni, mert miért kérte volna meg a kezed, ha nem szeretne? :) Akkor pedig már tényleg mindegy :D
    Hát, tervezek egy kisebb-nagyobb fordulatot a hazaérkezésükre, de ettől többet egyenlőre nem mondok :P
    Próbálok sietni a fejezettel :)
    Puszi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon-nagyon tetszett ez a fejezet! :)
    Végre a megérdemelt kis kikapcsolódás. :) Már nagyon kijárt nekik és úgy tűnik, jól kihasználják ezt a kis együtt töltött időt. :)
    Nem tudtam megállni, hogy ne nevessek azon, amikor Esme megjegyezte, hogy Carlisle csak a fehérneműket pakolgatta :D
    Csak azt sajnáltam, hogy Carlisle felhozta a Volturis látogatást útközben. Amikor szóba került, hogy ha esetleg vele történne valami, akkor Esmének erősnek kellene maradnia, majdnem elsírtam magamat. El sem tudnám képzelni őket egymás nélkül. :(
    Hát, azért nem lehetett könnyű nekik elindulni otthonról. Igaz, hogy már nagyon hiányoztak egymásnak, de tényleg eléggé feszült a légkör mostanában náluk. Bár azt nem hiszem, hogy Rosalie-ék, vagy Jasperék el akarnának majd költözni tőlük (vagyis, inkább csak remélem, hogy ez nem lesz így). Mint ahogyan szerintem Emmett sem választaná a nem vegetáriánus életmódot.
    Istenem, milyen gyönyörű lehetett Carlisle, ahogy csillogott a fényben. *.*
    Na, meg akkor, amikor kiléptek a vízből... *.*
    Alig várom a folytatást! :)
    Puszi:
    Winnie

    VálaszTörlés
  4. Szia Winnie! :)
    Örülök, hogy tetszett a fejezet :)
    Hát, ehhez a fejezethez most elég sok ihletem volt :) Valahogy engem is megleptek az ötleteim, mert egyre többször kerül bele olyan rész, amit nem is tervezek, ahogy például a barlang is :) Na meg a fehérneműs rész... Eléggé ráhangolódtam akkor az írásra :D
    Nekem sem volt könnyű leírni, de szerencsére ezt nem kell majd megtapasztalniuk. Próbálom a lehető legtöbb bajtól megóvni őket :) Aro pedig egyenlőre semmit sem fog megtudni, de még nagy fordulat lehet az ezek után történtekben...
    Senki nem fog elköltözni, de hát természetes, hogy aggódnak miattuk :) Kicsit rágódtam rajta, hogy Carlisle hogyan reagáljon Esme kifakadására, hiszen ő is aggódik a gyerekeikért, de nem akartam, hogy az utazásuktól is 'elmenjen a kedvük' emiatt.
    Kár, hogy őt még nem láttuk a filmvásznon is napfényben csillogni... Pedig el tudnám nézni egy jó ideig :D Akkor még az sem érdekelne, ha nem könyvhű a film :D
    Na igen, az a tipikus: vizes mellkas és hosszú szempillák, na meg a haj *.* :)
    Sietek a frissel :) Talán a jövő héten egy kicsit több időm lesz írni.
    Puszi

    VálaszTörlés