4. fejezet - Váratlan fordulat

Sziasztok!

Meg is hoztam a történet újabb fejezetét! Mivel három napig valószínűleg nem leszek valami sokat gép közelében, ezért inkább nem is váratlak már titeket a jövő hétig:) Remélem, tetszeni fog! Nem is fűzök hozzá semmit, majd mindent megláttok :D Jó olvasást hozzá!

Puszi, Juliet 

Esme szemszöge

Másnap reggel egy széles mosollyal ébredtem, ami már önmagában furcsa volt. Nem vallott rám ez a feltűnő jókedv. A mai nap azonban mégis így indult. Elhúzva az ablak elől a sötétítőket, a szobát erős napfény töltötte be, mire a kedvem még jobb lett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam az ablakot is, hogy friss levegő áramolhasson be a szobába. Ahhoz képest, hogy Forks-ban milyen hűvös szokott lenni, most kellemesen meleg volt a levegő. Lehunyt szemmel szívtam magamba a D-vitamint. És akkor hirtelen szöget ütött valami a fejemben. Talán tényleg erre van szükségem. Egy kis levegőváltozásra. Ha már ennyitől jobban érzem magam, egy másik, új környezetben talán még jobb lenne a hangulatom.

Halkan dúdolgatva kezdtem neki az öltözködésnek, majd elindultam lefelé a konyhába, hogy elkészítsem a reggelit a gyerekeknek. Ott azonban Christine és Anette fogadott.

- Mit csináltok? – torpantam meg az ajtóban.

- Neked is jó reggelt! – kuncogtak. – Csak elkészítjük a reggelit a gyerekeknek. Ekkor néztem csak rá a helyiségben levő órára, ami már háromnegyed nyolcat mutatott.

- Miért nem ébresztettetek föl? Ez az én munkám szokott lenni – értetlenkedtem.

- Hosszú napod volt tegnap. Úgy gondoltuk, jobb, ha kicsit kipihened magad… - mosolygott Anette.

- Nem értem – ráncoltam a homlokom. – Mi folyik itt?

- Ugyan, Esme, mi is láttuk, milyen hatással volt rád tegnap a doki. Az volt a csoda, hogy nem ájultál el, amikor megláttad. Látnod kellett volna az arckifejezésedet – kuncogtak össze.

- Mert ti nem áradoztatok úgy róla, mintha egy isten lenne… - morgolódtam, miközben bekapcsolódtam a munkába.

- Ennyire durván azért egyikünk sem reagált – rázta meg a fejét Chris. – És ti még utána egy csomót beszélgettetek is az irodában. Este pedig olyan voltál, mint aki bevett valamilyen élénkítő gyógyszert. Most komolyan, mi történt az irodában? – nézett rám vigyorogva.

- Semmi nem történt, csak beszélgettünk – vontam meg a vállam.

- De este még telefonáltál valakivel – vetette ellen Anette.

- Csak Lizzy-t hívtam fel – vontam ismét vállat. – Az orvossal való beszélgetésem alatt rájöttem, hogy talán mégis meg kéne fogadnom a tanácsát és egy-két hétre Seattle-be menni.

- Ez komoly? – döbbentek meg. – De hát akkor mi lesz addig az árvaházzal?

- A gyerekeknek nyáron úgy sincsen tanítás és úgy tervezem, hogy még most júliusban elutazom. Amiért aggódtam, az a főzés volt, de úgy látom, ezzel nem lesz baj – nevettem.

- Ez akkor is… olyan hirtelen jött… - csóválták a fejüket.

- Még egyáltalán nem biztos. Meg kell beszélnem majd Lizzel is, hogy neki mikor jó, mert arra az időre megint hazautazna.

- Honnan fizeti a repülőjegy árát? – kérdezte Christine.

- Ha jól tudom, az új fiúja. Ez most komolynak látszik. Még sosem hallottam őt a jövőjéről beszélni egy pasival.

- Szóval elmész – jegyezte meg elszomorodva Anette.

- De nem véglegesen – nyugtattam meg őket azonnal. – Maximum két hét és visszajövök. Csak egy kis levegőváltozásra van szükségem.

- Aztán majd jöhet az egyetem, igaz?

- Egyelőre nem tudnám hosszabb időre itt hagyni az árvaházat – ráztam meg a fejem. – Mégis csak itt nőttem fel és azóta is ez az otthonom. Az egyetem azért még odébb van. Kéne találni valakit, aki tanítaná a gyerekeket. Chris, te egyedül nem tudod folytatni.

- Talán be kéne őket írattatni az iskolába – vetette fel az ötletet Sarah, aki pont ebben a pillanatban lépett be a konyhába. – A félretett pénzből ki tudnánk fizetni a szükséges holmikat. Valamennyi támogatást pedig még a várostól is kapnánk.

- Ez nem is hangzik olyan rosszul – vélekedett Anette. – Még többet tanulhatnának és akár le is érettségizhetnének. Ez hatalmas lehetőség lenne számukra.

- És akár már szeptemberben el is kezdhetnék – tette hozzá Sarah. – Így nekünk is felszabadulna egy kis időnk. Ti Esmével elmehetnétek egyetemre, Anette és Mary több időt tölthetne a kórházban ápolóként és én is jobb munkaidőben dolgozhatnék.

- Ezt még jól át kéne gondolni, nem kéne annyira elsietni. És persze a gyerekekkel is időben közölni a hírt, ha végül így döntünk – mondtam elgondolkodva.

- Ez az ötlet csak most jutott az eszembe, még nem nagyon gondolkodtam rajta. Majd közösen megbeszéljük valamelyik nap. Most viszont gyorsan fejezzük be a reggelit, mert a gyerekek már nagyon éhesek.

A nap hátralevő részében végig Sarah ötletén gondolkodtam. Egyáltalán nem tűnt megvalósíthatatlannak, mégis nehezen tudtam beletörődni a gondolatba, hogy egyszer talán el kell eresztenem a kezeim közül a gyerekeket. Mind annyira a szívemhez nőttek, hogy el nem tudtam képzelni nélkülük a mindennapjaimat. Talán, ha ezt mondtam volna nekik, hülyének néznek, hiszen még csak egy huszonhárom éves, fiatal lány vagyok. Mégis, sokat jelentett nekem az a szeretet, amit tőlük kaptam az évek folyamán. Egy velem egy korú, egyetemista lánynak az élete a tanulásról, a barátokról és a szerelemről szól. Nekem viszont sosem volt ilyen kamaszkorom. Amint betöltöttem a tizennyolcat, szinte rögtön tanítani kezdtem és számomra ez is volt a természetes. Kiskorom óta tanárnak készültem, annak ellenére is, hogy tudtam, milyen körülmények vesznek majd körül. Nekem a gyerekek voltak a legfontosabbak. Furcsa mód már kisebb koromban is arról álmodoztam, mi mindent tanítok majd meg a gyerekemnek. Mindig is egy kisfiút képzeltem el magam mellett, aki jórészt inkább az apjára hasonlít majd, de hogy ez az apa ki is lesz, arról fogalmam sem volt. Nem voltak nagy elvárásaim a férfiakkal szemben. Legalábbis azt hiszem, nem túl nagy dolog az, hogy kedves legyen, családias és szeressen engem. Azt viszont elengedhetetlennek tartottam, hogy meglegyen a kellő vonzás kettőnk között. Éppen ezért nem adtam be eddig a derekamat Charles-nak. Rá sosem tudtam úgy nézni. Akárhányszor elmondhattam ezt neki, ő nem hagyott fel a próbálkozásával.

A gondolataim közül a telefonom csörgése rántott ki. Ránézve a kijelzőre, kissé elcsodálkoztam. A szám teljesen ismeretlen volt, így kissé bizalmatlanul szóltam bele.

- Igen?

- Szia, Esme! – köszönt bele egy ismerős hang. – Charles Evenson vagyok.

- Oh… szia… - lepődtem meg őszintén. – Mit szeretnél? – Furcsa volt újra hallani a hangját. Mióta elkezdődött a nyári szünet az iskolában, nem hallottam felőle, így most eléggé váratlanul ért a hívása. Ráadásul azt sem tudtam, hogy honnan szerezte meg ezt a számot.

- Csak meg szeretném kérdezni, hogy nincs-e kedved eljönni velem vacsorázni ma este.

- Charles – sóhajtottam mélyen. – Ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük párszor.

- Nem randi lenne – vágott gyorsan közbe. – Csak beszélgetnénk egy kicsit. Na, meg persze a lányom szeretne külön művészet órákra járni, és rád gondoltam először – tette hozzá. – Láttam a rajzaidat a tanáriban…

- Uh… én… nem is tudom – rágcsáltam az ajkamat zavartan, miközben az előbbi mondatain gondolkodtam. Még sosem említette nekem, hogy lenne gyereke, ahogyan azt sem, hogy valaha házas lett volna.

- Csak megbeszélnénk ezzel kapcsolatban pár dolgot – győzködött.

- Jönne a lánya is? – kérdeztem hirtelen. Tartottam tőle, hogy talán át akar verni és csak ürügyet keres a találkozásra.

- Nem, ő most nincsen velem, de megígértem neki, hogy beszélek veled.

- Jó, rendben… - adtam meg végül magamat rövid gondolkodás után.

- Remek! – lett azonnal élénkebb a hangja. – Akkor, ha nyolc körül érted megyek, az neked jó?

- Igen, az jó lesz – bólintottam rá egy sóhaj kíséretében.

- Ne aggódj, nem fogod megbánni – nevetett fel halkan. – Szia, Esme! – köszönt el.

Elmotyogtam én is egy ’sziát’, majd kinyomtam a hívást. Mielőtt neki kezdtem volna az öltözködésnek, egy hirtelen ötlettől vezérelve tárcsázni kezdtem Lizzy számát.

- Szia! Mi újság? Máris vannak új hírek? – kezdett bele azonnal a kérdezősködésbe.

- Hát, hírek azok vannak, de nem Dr. Cullenről – feleltem. – Charles elhívott vacsorázni.

- És? Ilyen eddig is előfordult már, nem? Vagy ezúttal igent mondtál neki? – lett kicsit izgatottabb.

- Ami azt illeti, igen – válaszoltam halkan. – Először nem akartam elmenni, de… meggyőzött azzal, hogy csak a szakkörről akar beszélni velem, ahová a lányát szeretné majd beírattatni.

- A lányát? Van lánya? – nevetett fel.

- Ezek szerint – bólintottam rá. – Bár, lehet, hogy csak át akar vágni, de nem hinném, hogy veszítenék bármit is azzal, hogy elmegyek vele ma este valahová.

- Azért vigyázz! – intett óvatosságra. – Mindig legyen kéznél a mobilod!

- Ugyan, nem hinném, hogy bármi olyasmire vetemedne – legyintettem.

- Azt sosem tudhatod – vetette ellen. – Hívj fel légyszi, ha visszértél, jó?

- Rendben – egyeztem bele. – Egyébként van még valami…

- Hallgatlak.

- Úgy döntöttem, hogy hallgatok rád és kimozdulok kicsit innen.

- Tényleg? – sikkantott fel. – És mikor?

- Arra gondoltam, hogy esetleg a jövő hét környékén. Persze, csak ha neked is jó úgy.

- Ha rólad van szó, megoldom – biztosított. – A jövő hét tökéletes lesz. Majd elmegyek érted kocsival.

- Rendben, akkor ezt majd még megbeszéljük. Most viszont le kell tennem, mert Charles nyolcra jön értem és még sehol sem tartok.

- Oké, menj csak. És érezd jól magad!

- Remélem, nem lesz kényelmetlen a helyzet egyikünknek sem – sóhajtottam. – Puszillak! Szia!

Miután megszakadt a vonal, lassan készülődni kezdtem. Nem nagyon kellett gondolkodnom rajta, hogy mit vegyek fel. Bár kicsit kicsinosítottam magam, azért nem akartam, hogy Charles esetleg úgy érezze, mégis egy randinak tekintem ezt a vacsorát. Miután elkészültem, leültem az ágyam szélére és vártam. Csak pár perccel később jutott eszembe, hogy még senkinek sem szóltam arról, hogy elmegyek ma este, ezért gyorsan átmentem Christine-hez.

- Esme, hát te meg miért vagy így kicsípve? – kérdezte meglepetten, ahogy ajtót nyitott nekem.

- Éppen emiatt jöttem… Szólni akartam, hogy ma este vacsorázni megyek – magyaráztam.

- Nocsak, és kivel? – lepődött meg. – Csak nem… - csillant fel a szeme, nekem azonban le kellett rombolnom az ábrándjait.

- Csak Charles hívott el. A lányát be akarja írattatni a szakkörre. Többet ne kérdezz, mert én sem tudom, de talán abból még nem lesz baj, ha beszélgetünk és vacsorázunk.

- Csak vigyázz magadra! Nekem annyira nem szimpatikus az a pasi. És eddig azt sem tudtam róla, hogy van egy lánya… - csóválta meg a fejét.

- Azért remélem, nem ver át, de még ez is benne lehet a pakliban.

- Minden esetre, engem hívhatsz, ha baj van – biztosított. – Telefonon elérsz, ha szükséged van segítségre.

- Köszönöm – öleltem meg őt finoman.

- Érezd jól magad ma este. És holnap kötelező beszámolót tartanod róla, hogy milyen volt! – ígértette meg velem, amibe én nevetve beleegyeztem.

A következő pillanatban csengettek, mire én lesétáltam az előcsarnokba és ajtót nyitottam.

- Hű, igazán káprázatosan nézel ki – mért végig elismerően.

- Ez csak egy vacsora, emlékszel? – vontam fel a szemöldököm, fejemmel a kezében tartott virág felé bökve.

- Nagyon jól emlékszem – bólogatott -, de úgy gondoltam, illene egy virágot hoznom neked.

- Hát, ennyi még belefér – mosolyodtam el kissé. – Ezt vízbe teszem, és már indulhatunk is – fordultam meg a konyha irányába, majd elsiettem, hogy vízbe tegyem a virágot.

Amikor visszatértem Charles-hoz, ő mosolyogva intett a kocsija felé, aminek aztán kinyitotta előttem az ajtaját. Beültem az autóba, amiben valamilyen kellemes, édes illat terjengett. Valószínűleg valamilyen illatosító lehetett.

Az egész út alatt nem nagyon beszélgettünk. Csak még egyszer megjegyezte, mennyire csodásan áll rajtam a ruhám, ám én ezt a bókját ismét elhárítottam. Sajnáltam őt, amiért ennyi visszautasítást kapott már tőlem, de úgy tűnt, ez őt egyáltalán nem zavarja. Kitartóan bombázott továbbra is a bókjaival. Amikor végül megérkeztünk az étterem elé, kissé én is elbizonytalanodtam. Még sosem vacsoráztam így együtt férfival, ezért ez a helyzet meglehetősen új volt számomra. Charles-on kívül nem nagyon akadt más, ennyire komoly udvarlóm, valamint időm sem nagyon lett volna eljárnom vacsorázgatni. Így hát egy kissé feszengve lépkedtem az oldalán.

Miután az egyik pincér odakísért minket az asztalunkhoz, ő kihúzta nekem az egyik széket, majd helyet foglalt velem szemben.

- Hozhatok maguknak valamilyen italt, amíg választanak? – kérdezte a pincér, miközben elővette a zsebéből a noteszét és egy tollat.

- Te mit kérsz? – fürkészte az arcomat mosolyogva.

- Khm… én… nem is tudom – jöttem zavarba egy pillanat alatt. Fogalmam sem volt róla, mit kérhetnék.

- Akkor két pohár vörösbor lesz, a legjobb fajtából – adta le végül ő a rendelést.

- Pár perc, és hozom – bólintott rá a pincér, majd lerakott elénk két étlapot és már el is tűnt.

- Úgy látom, nem nagyon vagy jártas az ilyen helyeken – jegyezte meg, enyhe mosolygással a hangjában.

- Sosem voltam még étteremben – vallottam be.

- Ezt valahogy nem tudom elképzelni – nevetett fel halkan.

- Pedig tényleg így van – vontam meg a vállam. – Te vagy az első, akivel ilyen helyre jöttem. Pontosabban, talán még egészen kicsi koromban voltam egyszer a szüleimmel és a húgommal, de annak még jó pár éve. Nem is nagyon emlékszem rá.

- Pedig azt hittem, számos ilyen meghívást kapsz és ezért utasítasz engem mindig vissza – nézett mélyen a szemembe.

Mélyet sóhajtottam. Már megint témánál vagyunk.

- Charles, én nagyon kedvellek téged, komolyan – kezdtem bele. – De nem érzem úgy, hogy köztünk ez több lehetne barátságnál.

- De hát miért? – dőlt egy kissé előre a székén, könyökével az asztalra támaszkodva.

- Egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy Úgy nézzek rád, sajnálom!

- Ne sajnáld! – sóhajtotta, miközben a tekintetét inkább az étlapra szegezte. – Megszoktam már a folytonos visszautasításaidat.

- Akkor miért kérdezed meg újra és újra? – értetlenkedtem.

- Azért, mert kellesz nekem – nézett fel rám határozottan. – És amíg csak megtehetem, kihasználom, hogy szabad vagy és udvarolhatok neked, hátha egyszer mégis beadod nekem a derekad.

- Köszönöm az őszinteséged – motyogtam az ajkamba harapva. – De ha ma este is ezért hívtál el, akkor jobb lesz, ha már most befejezzük ezt. Nem akarlak megbántani semmivel sem.

- Mint mondtam, ennek a vacsorának jórészt nem ehhez van köze. Tényleg a lányom miatt hívtalak. Ő most az anyjánál van, de a jövő hétvégén ismét hozzám jön.

- Miért nem meséltél róla eddig? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem volt valami fényes válásunk a feleségemmel – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd hirtelen témát váltott. – Én azt hiszem, egy gombás raviolit választok. Te mit kérsz?

- Legyen ugyan az, mint neked.

Ezután ismét csöndben voltunk egy ideig. Charles csak akkor szólalt meg, amikor a pincér visszatért az asztalhoz, kezében egy üveg vörösborral, amiből aztán mindkettőnknek töltött a poharába, majd az üveget az asztalra helyezte. Felvette a rendelést, majd ismét eltűnt.

Én bizonytalanul méregettem a poharamban levő vöröslő folyadékot.

- Valami gond van? Talán nem szereted a bort?

- Az igazság az, hogy nem tudom. Sosem ittam még – jöttem ismételten zavarba. Számára teljesen természetes volt, hogy ezt kérte az ételhez, én viszont kellemetlenül éreztem magam. Sok emberről hallottam már, hogy nem bírja az alkoholt és tartottam tőle, hogy esetleg én is ezek közé az emberek közé tartozok. Ha pedig ez így van, akkor nem Charles előtt szeretnék rosszul lenni.

- Akkor éppen itt az ideje kipróbálni – mosolyodott el, majd felemelte a poharát és belekortyolt. Én is követtem a példáját, de amint lefolyt a folyadék a torkomon, kellemetlenül megborzongtam. – Na?

- Azt hiszem, ez nem az én italom – ráztam meg a fejem határozottan.

- Semmi gond, akkor, ha a pincér visszajött, kérünk neked egy pohár vizet. Vagy inkább valami gyümölcslevet szeretnél?

- Nem, köszönöm, jó lesz a víz.

Miután kihozták nekünk az ételt, mindketten belekezdtünk. Miközben ettünk, egyikünk sem szólalt meg. Csak csendben fogyasztottuk el a vacsorát, ami legnagyobb meglepetésemre, eléggé ízletes volt. Nem voltam hozzászokva más főztjéhez, jobban szerettem azt, amikor tisztában voltam vele, hogy mi van az ételben, de bíztam Charles ítélőképességében. Ha szerinte jó ez az étterem, akkor azt nem vonom kétségbe.

- Na, ízlett? – kérdezte mosolyogva, miután minden elfogyott a tányéromról.

- Igen, és azt hiszem, ennyi bőven elég is volt.

- Pedig még vissza van a desszert – vigyorodott el. – Úgy gondoltam, ezúttal újítok egy kicsit. Ezt a diós csodát megkóstolom. Neked mit kérjek?

- Ha már édesség, akkor valamilyen gyümölcstorta legyen – feleltem, mire csak mosolygott.

Leadta a rendelést, majd egy kis szünet után megszólalt.

- Akkor talán rá is térhetnénk a tárgyra. A végén még elfelejtjük a lényeget.

- Igazából, nem nagyon értettem, hogy miért kell ehhez vacsora. Elég lett volna szólnod, hogy jövőre beírattatnád hozzám a csoportba.

- Csak szerettem volna tudni, hogy biztosan te leszel-e majd a tanár jövőre is. Nem nagyon bíznám rá másra a gyerekemet. Még csak most lesz másodikos.

- Jövőre még biztosan én leszek, de a későbbiekben ez változhat. Valamikor el szeretném majd kezdeni az egyetemet, csak még nem tudom, hogy mikor. De erről úgyis hallani fogsz majd. És nem szándékozom év közben ott hagyni a tanítást.

- Akkor ezzel biztosan nem lesz gond – mosolygott vidáman. – A kislányom nagyon szeretne találkozni majd veled. Megoldható lenne, hogy még a nyári szünetben elvigyem hozzád?

- Hát… nem is tudom… Nem nagyon szeretem, ha az iskolából gyerekek jönnek az árvaházhoz. Nem akarok semmilyen pletykákat hallani – hajtottam le a fejem. – A szülők meg vannak elégedve a munkámmal és nem szeretném, ha megváltozna rólam a véleményük. De ha tényleg nagyon szeretné, akkor talán megoldható. Jövő héten elutazom körülbelül két hétre Seattle-be, de utána bármikor elhozhatod.

- Rendben, akkor ezt majd még megbeszéljük telefonon – egyezett bele.

A következő pillanatban meg is érkezett a desszert, amibe mindketten azonnal bele is kezdtünk. Már egy ideje szótlanul ettünk, amikor egyszer csak feltűnt, hogy Charles nehezen veszi a levegőt.

- Jól vagy? – néztem fel rá aggódva.

- I… igen – emelte a kezét a nyakához. – Csak egy kicsit… nehezen veszem… a levegőt. Esme… - suttogta nehézkesen, megmarkolva az asztal szélét és megpróbált felállni.

- Charles! – ugrottam azonnal talpra és odasiettem mellé. – Mi a baj?

- Nem… nem kapok… le… - markolászta idegesen a nyakát fél kézzel, miközben térdre rogyott.

- Segítség!  - kiáltottam el magam. – Valaki segítsen! Hívjanak orvost! – estem kétségbe, miközben letérdeltem mellé.

Az emberek szinte azonnal körénk gyűltek, miközben már hallottam, hogy valaki hívja a mentőket. Ez némiképpen azért megnyugtatott, de féltem, hogy talán későn érnek ide. Hogyan történhetett ez?

Kétségbe esetten szólongattam őt, miközben mindenki segíteni próbált. Többen azt suttogták közben, hogy allergiás rohamot kaphatott, ami így utólag már teljesen ésszerű volt. Charles azt mondta, valami újat próbál ki, ezért választotta azt a diós süteményt. Valószínűleg allergiás rá, ezért reagált így.

A körmeimet harapdálva vártam, hogy végre megérkezzenek a mentők, miközben végig beszéltem hozzá. Az a pár perc, ami a segítség érkezéséig eltelt, szinte óráknak tűnt. A mentősök azonnal odarohantak hozzá, miközben engem elhúztak mellőle, hogy elég hely maradjon nekik. Közben már a könnyeim folytak a félelemtől, hogy valami nagyobb baja lesz. Nem láttam semmit sem abból, amit vele csináltak. Csak akkor láttam őt újra, amikor felfektették egy hordágyra és kifelé kezdték tolni.

- Sajnálom, de csak családtag vagy közeli hozzátartozó szállhat be a mentőbe – állított meg az egyik mentős, amint utánuk rohantam.

- A barátja vagyok – néztem rá könyörgően.

- Sajnálom – fordított nekem hátat, majd beszállt a mentőautó hátuljába és becsukta maga után az ajtaját.

Idegesen indultam el futva a kórház felé. Még szerencse, hogy Forks nem olyan nagy város, és így gyalog is könnyen oda mehetek. Nem is tudom, másképpen hogyan oldanám ezt meg. Ugyan elég nehéz volt futni a cipőmben, amit a vacsorára vettem fel, most ezzel egyáltalán nem törődtem. Szaporán szedtem még a lépcsőfokokat is a kórház bejáratához, majd szinte berontottam az ajtón.

Bent azonban szinte rögtön megtorpantam. Utáltam ezt a helyet. Nem csak azért, mert kiskoromban volt már szerencsém heteket eltölteni itt, hanem a szagok és a csupasz, fehér falak miatt. El sem hittem, hogy pont egy ilyen dolog miatt járok majd legközelebb itt, de most nem hagyhattam egyelőre magára Charles-t. Tudnom kellett, hogy minden rendben van-e vele, mielőtt visszamegyek az árvaházba.

Miután a pultnál megkérdeztem, hogy behozták-e már őt a kórházba, idegesen kezdtem el járkálni a folyosón. A körmeim egyre rövidebbek lettek, pedig nem volt szokásom a körömrágás. Az viszont, hogy semmi hír nem volt Charles felől, kezdett egyre inkább nyugtalanítani. Azonban miután már egy óra elteltével sem volt hír felőle, leültem az egyik székre és az arcomat a tenyereimbe temettem. Teljesen ki voltam merülve a folytonos aggódás miatt, így pár perc múlva elnyomott az álom. Csak akkor tértem magamhoz, amikor egy lágy, dallamos hang keltegetni kezdett.

- Miss. Platt – suttogta halkan, mire lassan nyitogatni kezdtem a szemeimet. Először még csak homályosan láttam, ezért pislognom kellett még néhányat, mire felismertem az előttem levő arcot. – Jól van? – Az aggódó, aranybarna szempár szinte belefúródott a tekintetembe.

- Dr. Cullen – motyogtam zavartan. – Mi… Hány óra van? – ültem fel, megdörzsölve a szemeimet. Észre sem vettem, hogy eddig félig fekve a székeken aludtam.

- Hajnali fél három - felelt. – Mit keres maga itt? Kire vár?

- Este… este behozták az egyik barátomat. Kijött az ételallergiája, miközben vacsoráztunk. Nem tud róla esetleg valamit? – kezdtem ismét ideges lenni.

- Hogy hívják a barátját?

- Charles… Charles Evenson.

- Ami azt illeti, én láttam el őt – mosolyodott el kedvesen. – Ne aggódjon, nincsen semmi komolyabb baja. Most már jól lesz.

- Esetleg láthatnám őt? Szeretnék a saját szememmel is megbizonyosodni erről – néztem fel rá kérlelően. – Nem, mintha nem bíznék a tudásában, csak…

- Teljesen megértem – hallgattatott el egy mosollyal. – Jöjjön velem! – nyújtotta ki felém a kezét, majd felsegített. Elindultunk lassan a folyosón, miközben ő a kezét végig a hátamon tartotta. Érezte, hogy nem állok valami biztos lábakon és hálás voltam neki a segítségéért, ugyanakkor a bőröm bizsergett ott, ahol hozzám ért. Még ha ez csak ruhán keresztül történt is meg. – Itt is volnánk – közölte, megállva egy kórterem ajtaja előtt. – Talán jobb lenne, ha most nem ébresztené fel, mert sok pihenésre van szüksége, de ha gondolja, benézhet hozzá.

Aggodalmasan pillantottam be a kórterem ajtaján levő kis ablakon, de a ráncok rögtön el is simultak az arcomon. Charles sokkal jobb színben volt, mint ott az étteremben, miután összeesett.

- Akkor most már teljesen jól lesz? Nem lett semmi maradandó baja? – érdeklődtem Dr. Cullennél.

- Azon kívül, hogy ezentúl kerülnie kell majd a diót, semmi – rázta meg a fejét, megnyugtatóan mosolyogva.

- Köszönöm! – néztem rá hálásan.

- Ugyan, ez a dolgom – legyintett.

- Nem, én… tényleg nagyon hálás vagyok magának. Nem is tudom, mi lenne ebben a városban maga nélkül. És most is ide hozott…

- Ezt csak a protekciójának köszönheti – nevetett fel halkan. – Ismeretleneket csak úgy nem hoztam volna ide.

- Ezt csak ismételten megköszönni tudom.

- Örülök, hogy segíthettem. Mint mondtam, rám számíthat, ha baj van.

Lassan indultunk el visszafelé. Furcsa mód, most egyáltalán nem voltam olyan zavarban a közelében. Éppen ellenkezőleg, inkább jól esett, hogy itt van mellettem. Tényleg nem tudom, mi lett volna velem, ha nem vesz észre a folyosón. Valószínűleg másnap reggelig ott feküdtem volna.

- Most már csak haza kell jutnom valahogy – sóhajtottam, amikor visszaértünk az előtérbe.

- Ha gondolja, én szívesen hazaviszem – ajánlotta. – Már véget ért a műszakom és örülnék neki, ha nem mászkálna ilyen késői órán az erdő környékén.

- Ez már tényleg túl sok – motyogtam szégyenlősen.

- Ugyan, emiatt nem kell zavarban lennie – érintette meg finoman az államat, hogy maga felé fordítsa az arcomat. Az ujjai szinte jéghidegek voltak, mégis kellemes bizsergést éreztem a bőrömön, ahol hozzám ért.

Végül beleegyeztem abba, hogy ő vigyen vissza az árvaházhoz. Neki még vissza kellett mennie az irodájába, hogy letegye a köpenyét, majd még kijelentkezett a nővérpultnál és már indulhattunk is. Ugyanahhoz a fekete Mercedeshez vezetett oda, amivel két napja az árvaházhoz is jöttek. Annyi különbség volt csak, hogy ezúttal a kocsi szinte teljesen beleolvadt a félhomályba, ami a kórház parkolóját körülölelte. Kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót, majd ő maga is beszállt a járműbe.

- Biztosan nem gond ez a kitérő? Már Ön is fáradt lehet az éjszakai műszak után.

- Nem olyan nagy kerülő ez – legyintett. – Én is a város széle felé lakom.

- Valóban? Pedig azt hittem, hogy arra felé már nem nagyon vannak lakóházak – lepődtem meg, mire az arcán egy kisebb mosoly jelent meg.

- A ház a fák között van, egy nagyobb tisztáson – felelt egyszerűen. – Egy földút vezet csak oda a főútról.

- Oh – motyogtam igazán értelmesen. – Nem félti a gyerekeit? Úgy értem, ezen a környéken elég sok vadállat van.

- A gyerekeim tudnak vigyázni magukra – mosolyodott el kissé titokzatosan. – Emellett pedig mindenhová autóval járnak, a tisztásra pedig még egyetlen állat sem tette be a lábát. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy ne lennének ott biztonságban.

- Nem lehet valami könnyű egyedül nevelni őket – jegyeztem meg halkan, együtt érzően.

- Nem mondom, hogy egy álom az életem. Pedig sokan azt hiszik, akik ismernek engem, hogy ennél jobb sorsa senkinek sem lehet. Én mégsem gondolom így. Számomra ez az élet eddig semmit sem jelentett. Abból álltak a napjaim, hogy dolgoztam vagy a családommal voltam. Próbáltam nekik mindent megadni, hogy ne érezzék egy anya hiányát, de ezt elég nehéz elérni. Néha már azt hiszem, nem vagyok eléggé felnőve ehhez a feladathoz – mondta egészen halkan.

- Pedig a gyerekei nagyon is jó apának tartják Önt – ellenkeztem magabiztosan. – Rosalie mesélt magáról elég sokat. Pontosabban szólva, inkább áradozott. Mind szeretik és tisztelik Önt. Nem szabad ilyen könnyen feladnia!

Keserű mosoly jelent meg az arcán a szavaimra.

- Ilyen könnyen? – kérdezett vissza. – Maga nem tudja, hány éve szenvedek ettől a gondolattól. Ó, te jó ég! Nem is értem, miért pont magának beszélek a problémáimról – rázta meg a fejét. – Bizonyára unja már…

- Éppen ellenkezőleg! Örülök, hogy megbízik bennem annyira, hogy mindezt megossza velem. Én is eleget panaszkodtam magának legutóbb, most magán a sor – mosolyogtam halványan rá.

- Újra és újra sikerül meglepnie engem a viselkedésével, Miss. Platt – csóválta a fejét.

- Ezt nem nagyon értem – néztem rá kérdőn.

- Sokkal felnőttesebben beszél és gondolkodik, mint egy korabeli, egyetemista lány. Ez elég ritka a mai világban.

- Szerintem ez egyáltalán nem nagy szó. Mint mondtam, szinte egyedül nevelkedtem egy árvaházban. Természetes, hogy kicsit hamarabb benőtt a fejem lágya – nevettem fel halkan a végén.

- Szerintem pedig Ön nagyon is különleges – nézett rám egy átható pillantás erejéig, majd a tekintetét visszafordította az útra.

. Khm… köszönöm – motyogtam zavartan, majd az arcomat inkább az ablak felé fordítottam és a kinti, sötét tájat kezdtem kémlelni.

Ezek után már egyikünk sem szólalt meg, perceken belül pedig meg is érkeztünk az árvaházhoz.

- Köszönöm, hogy elhozott – pillantottam rá hálásan.

- Számomra a szerencse. Ön igazán jó társaság, Miss. Platt – mosolyodott el kedvesen.

- Ugyanez magáról is elmondható – nevettem halkan.

- Menjen, mert a nővérek már várják Önt – szólalt meg hirtelen, a ház egyik felsőbb ablaka felé pillantva. Ahogy arra tekintettem én is, megláttam, hogy Christine ablakában el volt húzva a függöny és világosság szűrődött ki a szobából, kirajzolva ezzel az ott álló alakját.

- Oh, el is felejtettem felhívni őt – kaptam észbe.

- Szerintem ez érthető a történtek után – mondta, miközben a kezét finoman az enyémre simította. A hátamon apró borzongás futott végig az érintésére. Az ujjai szinte jéghidegek voltak, pedig nyár volt. – Sajnálom – húzta el a kezeit, hirtelen észbe kapva.

- Holnap már meglátogathatom Charles-t? – tereltem el gyorsan a témát.

- Igen, természetesen – bólintott rá. – Ha esetleg nem engednék be hozzá, hívjon nyugodtan engem, majd én elintézem – mosolygott.

- Igazán hálás vagyok. És még egyszer, köszönöm, hogy elhozott – nyúltam az ajtónyitó gombért. Lassan kiszálltam, majd még mielőtt becsuktam volna magam után az ajtót, visszafordultam. – Viszlát, Dr. Cullen!

- Remélhetőleg holnap, Miss. Platt – jelent meg apró vigyor az arcán. – Jó éjszakát! – biccentett még.

- Jó éjszakát! – intettem én is, majd becsukva a kocsiajtót, elindultam az árvaház bejárata felé. A kocsi motorja csak akkor hangzott fel újra, mikor már egészen az ajtóban álltam, de mire megfordultam, hogy még egyszer odaintsek, a kocsi már fordult is el a sarkon. Mélyet sóhajtva léptem be az épületbe, majd bezárva az ajtót, nekidöntöttem a hátamat. Az arcomon szinte azonnal széles mosoly jelent meg. Még a történtek ellenére is, azt hiszem, jobban nem is alakulhatott volna ez a nap.