78. fejezet

Sziasztok!


Igen, itt vagyok végre a frissel együtt! Tudom, hogy nagyon sokáig kellett várnotok már erre a fejezetre, de egyszerűen nem volt időm írni :/ Pedig annyi ötletem lett volna hozzá és még most is olyan szívesen írtam volna tovább, oldalakon keresztül, de sajnos nem tehetem meg :( Nem is szaporítom tovább a szót, mert bizonyára már nagyon szeretnétek olvasni a fejezetet. Így csak annyit mondok, hogy köszönöm szépen mindenkinek, aki türelmesen várt rá(m)! :) És persze jó olvasást hozzá! A csúszásért cserébe most nem hagytam függővéget, csak az izgalom marad meg a végére :)


Puszi


".. nem fogja soha megtudni, mennyire szeretem. Nem azért, ahogy kinéz, hanem azért, mert ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé és az enyém egy" (Üvöltő szelek)

Carlisle szemszöge

Mindenkinek van egy olyan pont az életében, amikor ténylegesen és felhőtlenül boldog. Ez a pillanat az én létezésemben most jött el. Rátaláltam a szerelemre, amiről sokáig azt hittem, a mi fajtánknak egyáltalán nem is létezik. Aztán egyszer csak betoppant az életembe Michelle, mint egy újabb csoda, amiről egészen addig azt sem tudtam, hogy létezik. És most… most végre mindenki megtalálta a párját ebben a világban. Alice és Jasper kapcsolata semmit sem változott az évek folyamán, amióta ismerem őket. Ugyanaz a bensőséges viszony maradt meg közöttük. Michelle is megtalálta élete párját és aztán Rosalie is. Emellett még nagy örömet okozott annak a tudata is, hogy az Esme hasában növekedő kisbaba hamarosan megszületik.

Sohasem gondoltam volna, hogy ezeknek az idilli napoknak egyszer vége szakadhat. Titokban abban reménykedtem, hogy megállíthatom az időt. Hogy nem kell további szörnyűségeknek kitennem a családomat.

Az első nagyobb gondot még mindig Emmett okozta. Bár Rosalie-nak ő az életet jelentette, mégis veszélybe sodorta a családunkat. Még mindig nem tudtuk eldönteni, hogy mi lenne a helyes megoldás. Lassan letelt az a két hét is, amit Emmett-nek a kórházban kellett töltenie, így aztán hazaküldtem őt. Nem volt szüksége további ellátásokra. Rose naponta meglátogatta őt és ilyenkor is általában már korán reggel eltűnt itthonról, és csak késő este jött vissza.

Azóta újabb hetek teltek el és Esme lassan már az ötödik hónap végéhez közeledett. A hasa mostanra már láthatóan kigömbölyödött, de ha ez lehetséges, így terhesen, talán csak még gyönyörűbbnek láttam őt. Főleg az arcán húzódó folytonos mosoly miatt.

A második gondot mostanra szinte már el is felejtettem. Csak Esme volt az, aki eszembe juttatta az egyik este, amikor már éppen lefekvéshez készülődtünk.

- Mi lesz a Volturival? – kérdezte hirtelen, amikor én éppen a lepedőt igazítottam el az ágyon.

- Tessék? – kérdeztem vissza úgy, mintha azt sem tudnám, hogy mire akar kilyukadni. Pedig teljesen tisztában voltam vele.

- Hát, Nicholas azt mondta, hogy a Volturi…

- A Volturi nem fog gondot okozni nekünk – vágtam közbe kissé bosszúsan. Ki más, ha nem ők rontanának el egy ilyen boldog időszakot.

- Carlisle, azóta már több hét eltelt… Nem gondolod, hogy ha nem mész el hozzájuk bizonyos időn belül, akkor ők fognak meglátogatni minket? – lépett a hátam mögé és a kezeit a vállamra simította.

Sóhajtva fordultam meg, majd lassan leültem az ágy szélére, kedvesemet pedig az ölembe húztam és lágyan simogatni kezdtem a hátát.

- Már beszéltem erről Nicholas-szal… - kezdtem bele lassan. – Az ő képességével megoldható lenne a védelem az egész családnak. Aro-nak és a többi volturisnak nem kell tudnia a farkasokról, a bevésődésről és az esetleges új családtagokról – simogattam meg az arcát. – Ráadásul a család több tagjának is figyelemre méltó képességei vannak.

- Én akkor is veled szeretnék menni – temette szomorúan az arcát a vállamba. – Rossz belegondolni, hogy te csak úgy odamész védtelenül és… bármi bajotok eshet.

- Kicsim, Nicholas tehetsége képes megvédeni minket. Aro semmit sem fog sejteni az életemből – próbáltam őt megnyugtatni.

- És nem fogja furcsállni, hogy az elmúlt évekből szinte egyetlen emléked sincsen? – vonta fel a szemöldökét, keservesen felnézve rám. – Ha gyanút fog és kiderül, hogy hazudtok nekik, nagy bajba kerülhettek. Én meg tudnálak védeni. Képes lennék kiterjeszteni rád a pajzsomat és így Aro nem tudna olvasni a te gondolataidban sem – hadarta el egy levegővel.

- Jaj, kicsim – öleltem őt magamhoz a lehető legszorosabban. – Te is tudod, hogy te semmiképpen sem jöhetsz velünk – ingattam a fejemet szomorúan. – Aro rögtön észrevenné, hogy nem vagy teljesen vámpír, ami már önmagában is érdekelné. És ha még arra is rájönne, hogy gyermeket vársz tőlem… Te sokkal nagyobb veszélyben lennél, mint én. Arról már nem is beszélve, hogy a véred olyan hatással lenne rájuk, aminek beláthatatlan következményei lehetnének. Egyedül nem tudnálak téged megvédeni.

- Tudom, csak annyira féltelek téged. Nem akarlak elveszíteni.

Arcát két kezem közé fogtam és finoman kényszerítettem rá, hogy a szemembe nézzen.

- Soha, érted, soha nem fogsz engem elveszíteni. Ha ez az utazás rosszul is sül el… - aprót ráztam a fejemen, amikor közbe akart szólni. – Ha te azt akarod, én végig, ha máshol nem is, de itt… – vontam rá az egyik kezét a szívére, míg én az enyémet a kézfejére simítottam – örökre veled leszek – suttogtam egészen közel az arcához.

- Nem akarlak elveszíteni – karolta át a nyakamat szipogva és arcát a nyakamba fúrta.

- Nem fogsz – simítottam végig lágyan kusza tincsein. – Nicholas mindent alaposan elmagyarázott a képességével kapcsolatban. Tökéletes fegyver Aro képességének a kijátszására. Semmit nem fog az egészből sejteni.

- Mikor akartok menni? – szipogta a mellkasomba.

- Nem tudom, az utóbbi időben nem gondolkodtam ezen – sóhajtottam. – De valóban jó lenne minél előbb. Aro nem vár rám örökké és, ha nem jelenek meg… De nem lesz semmi probléma. Amint hazaérnek a vadászatból holnap reggel, én leülök Nicholas-szal megbeszélni a teendőket. Talán valamivel még én is tudom segítni őt. Így talán pár napon belül készen is leszünk az indulásra.

- Rendben – sóhajtotta beletörődően.

- Aludnod kellene – jegyeztem meg elmosolyodva, ahogy egyre laposabbakat kezdett pislogni.

- Igen, lehet, hogy nem ártana – kuncogott fel ő is, miközben lassan eldőlt a félig megvetett ágyon.

- Várj egy kicsit – állítottam meg, mielőtt még engem is magával húzott volna, majd megfogtam a szokásos párnákat és ugyanúgy, mint eddig, elhelyeztem őket az ágyon, hogy szerelmem kényelmesebben el tudjon helyezkedni. Ahogy a kicsi növekedett feleségem hasában, úgy lett neki egyre kényelmetlenebb az alvás. Ezért is volt annyira kimerült mostanában. Az éjszaka folyamán többször felébredt és ilyenkor egészen addig nem tudott elaludni, amíg meg nem találta a lehető legkényelmesebb helyet a párnák között. Bár az én segítségemmel, ez jóval gyorsabban sikerült neki. Miután elhelyezkedett az ágyon, én is mellé feküdtem és mindkettőnkre ráhúzva a takarót, az egyik kezemmel finoman átkaroltam hátulról a derekát. – Aludj jól, szépségem – súgtam lágyan a fülébe, majd egy csókot hintettem a vállára és a fejemet visszahajtottam a párnára.

Hosszú percekig feküdtünk így, és én azt hittem, szerelmem már régen elaludt, de tévedtem.

- Carl… Carlisle… - suttogta zihálva, miközben idegesen kapta el a kezem.

- Kicsim, mi a baj? – estem kétségbe. A félelem jeges fuvallatként söpört végig rajtam. – Esme… - térdeltem föl az ágyon, hogy jobban lássam az arcát, de még mindig nem mondott mást. Ehelyett, ahogy ránéztem, a megkönnyebbüléstől elernyedtek az izmaim. Szerelmem arcán boldog mosoly húzódott és a szeméből örömkönnyek hullottak a párnára.

- Megmozdult… - suttogta elfúló hangon. – A pici… megmozdult! – zokogott fel ismét.

- Ó, Édesem – öleltem őt magamhoz a lehetőségeimhez mérten, miközben az egyik kezemet a hasára csúsztattam. Most nem akartam őt megnyugtatni. Hagytam, hogy a boldogságtól előtörő könnyek végigszaladjanak az arcán. Az államat a vállára támasztva vártam, hogy alábbhagyjon a zokogása, miközben az én szemeim is égtek a nem létező könnyektől. Boldogan mosolyogva pusziltam meg újra és újra szerelmem arcát.

- Annyira boldog vagyok – szipogta, megszorítva a hasán nyugvó kezemet.

- Ezzel nem vagy egyedül – nevettem fel halkan, finoman megcsókolva édes ajkait.

A kezemet az éjszaka hátralevő felében végig szerelmem hasán nyugtattam. Képtelen voltam elmozdítani onnan. Vártam, hogy a pici talán újra megmozdul és ezúttal már én is érezhetem ezt. Ez mégsem következett be. Esme az éjszaka folyamán többször is felébredt és ilyenkor eszembe jutott, hogy mi lesz vele, amíg én a Volturinál tartózkodom. Ilyenkor ugyanis nehezen tudott csak visszaaludni, ami elég nagy gondot okozott. Ráadásul Alice naphosszat arról faggatta, hogy milyen kisbabáknak való bútorokat szerezzen be és, hogy milyen kis ruhácskákat vegyen meg neki. Esme azonban csak a legfontosabb dolgokat kérte. Úgy gondolta, bőven elég lesz akkor megvennünk a többit, ha már tudjuk a baba nemét is.

Amikor Nicholas és Nora visszaérkeztek a vadászatból, nem mentem le azonnal eléjük. Meg akartam várni, amíg szerelmem is felébred. Azt szerettem volna, ha ő is ott van a beszélgetésnél, hogy végre meggyőzhessük afelől, nincs miért aggódnia. Esme azonban még jó sokáig aludt, már lassan a délelőtt nagy része is eltelt, amikor végre nyitogatni kezdte a szemeit.

- Jó reggelt, álomszuszék – pusziltam meg a haját.

- Neked is jó reggelt – fordult meg óvatosan a párnák között, hogy velem szemben legyen.

- Hogy aludtatok? – mosolyodtam el, direkt többes számban fogalmazva.

- Egész nyugodtan – simította a kezét a hasára. – Nem az az örökmozgó kisbaba – kuncogott. – Viszont a levegőt igencsak sikerül kiszorítania belőlem – hunyta le egy pillanatra a szemeit.

- Ez természetes ebben az időszakban – simogattam meg lágyan az arcát. – De idővel megszokod majd és már fel sem fog tűnni.

- Igen, tudom – bólintott rá. – Khm… remélem, nem gond, hogy keresgéltem egy kicsit a könyveid között – harapott szégyenlősen az ajkába. – Találtam néhány érdekes tudnivalót a terhesség szakasziról.

- Egyáltalán nem gond – nevettem fel vidáman. – De tőlem is bátran kérdezhetsz és én megpróbálok a lehető legpontosabban válaszolni.

- Köszönöm – hunyta le egy pillanatra a szemét, majd hirtelen témát váltott. – Noráék hazaértek már?

- Igen – feleltem -, de még nem beszéltem Nicholas-szal. Téged is meg akartalak várni vele, hogy megértsed, nincsen miért aggódnod.

- Teljesen mindegy, hogy mit fogok most hallani tőle. Attól még ugyanúgy besétálsz az oroszlán barlangjába.

- Csak azt felejted el – hajoltam hozzá közelebb -, hogy nekem nem árthat egy szimpla oroszlán.

- Viszont egy Volturi már annál inkább – motyogta maga elé.

- Minden lépésünkről tudni fogsz – karoltam át a derekát. – Alice végig figyelni fog minket.

Nem mondott semmit, csak óvatosan felült az ágyon, majd lassan felállt. Elsétált a szekrényig, majd kutatni kezdett a ruhái között. Végül kivett egy lenge ruhát és visszafordult felém. Szemeiben könnyek csillantak.

- Ígérd meg, hogy nem állsz be közéjük. Bármivel is fenyegetnek téged, nem maradhatsz ott – nézett rám könyörgően.

- Te is tudod, hogy ha ezzel megvédhetlek titeket, akkor megtenném – hajtottam le a fejem.

- Engem nem kell megvédened! Tudok vigyázni magamra – ellenkezett hevesen.

- Nem, nem tudsz – álltam föl én is hirtelen és egy pillanat alatt előtte termettem. – Senki nincsen biztonságban a családunkban. És nem csak téged óvhatnálak meg azzal, hogy beállok közéjük, ha ezt parancsolják, hanem Alice-t, Jaspert, Rose-t, Emmett-et, Michelle-t, Jonathant és… a gyermekünket is – vetettem be a leghatékonyabb érvemet. - Tudom, hogy te is megtennéd, ha nem lenne más választásod és azt is tudom, hogy fordított esetben akkor én is ki lennék borulva a döntésed miatt. Nem szabad engednünk, hogy a kétségbeesés vegye át az irányítást a dolgokon. Nem lesz bajunk! Nicholas érti a dolgát.

- Inkább menjünk le és beszéljünk vele – sóhajtotta végül, pár perc csönd után, mielőtt azonban még elléphetett volna mellettem, visszahúztam magamhoz és hosszan megcsókoltam. – Ne haragudj, hogy ilyen problémás vagyok – zihálta, miután elváltunk egymás ajkaitól.

- Én sem lehetek sokkal könnyebb eset az ilyen helyzetekben – csóváltam meg a fejem, majd egy utolsó csók után, egymás kezét fogva indultunk el lefelé.

Nicholas már ott ült a nappaliban a kanapén és ránk várt. Én is leültem mellé, majd szerelmemet magam mellé húztam.

- Fontos tudnod - fordult azonnal felém -, hogy Aro képessége rendkívül összetett, így hosszú ideig nem tudom elrejteni a gondolataidat. Úgyhogy próbálj meg a lehető legkevesebbet érintkezni vele és a hirtelen mozdulatokat is kerüld. Nem biztos, hogy rögtön tudok reagálni, ha ő egyszer csak hirtelen hozzád ér. Tartsd meg tőle a távolságot. Viszont ne adj jelzéseket, ha úgy gondolod, hogy olvasni akar a gondolataidban. Az feltűnhet az őröknek és gyanút foghatnak. Majd én résen leszek – magyarázta komolyan.

- Rendben – feleltem egy bólintás kíséretében, miközben éreztem, hogy Esme egyre jobban szorítja a kezemet.

- Másfelől pedig, mindig maradj a lehető legközelebb hozzám. És ezt nem csak a gondolatolvasás miatt mondom, hanem az esetleges támadás miatt is. Egy pillanatra talán össze tudom zavarni a gondolataikat és akkor el tudunk menekülni, ha arra kerülne a sor. Másfelől pedig… nem tudom, hogy ezt az orrukra akarod-e kötni, el kéne mondanod, hogy mi az, amit inkább eltitkolnál. Az addig rendben van, hogy a családdal kapcsolatban mindent, de valamilyen ál-életet azért ki kéne neked találni. Furcsállni fogja, ha csak annyit lát, hogy dolgozni jártál. Esetleg Rose, Emmett és Esme emberként megjelenhetnének, mint a betegeid. Akkor talán hitelesebb lenne a hazugság. Mindüket ismerted már emberként, így ez nem lenne gond. Az Esmével való első találkozásod például teljesen megmaradhatna. Abból még semmi sem derül ki.

- Nem szeretném, hogy bármilyen módon is összeköthessenek vele – ráztam meg a fejemet határozottan. – Később eszükbe juthat, hogy talán rajta keresztül keressenek.

- Carlisle, az már évekkel ezelőtt volt – ingatta a fejét Nicholas. – Nem hinném, hogy…

- Nem teszem ki még a legminimálisabb veszélynek sem a feleségemet – háborodtam föl, mire Esme nyugtatóan simogatni kezdte a kézfejemet.

- Drágám, az csak egy szimpla lábtörés volt. Mi derülhetne ki belőle?

- Aro látná az akkori gondolataimat – ráztam meg a fejemet konokul. – Nem hiányzik, hogy akár csak a legkisebb gyanú is felmerüljön benne. Ráadásul akkor úgy váltunk el, hogy én már tudtam, hogy el kell költöznöm a városból, mert túlságosan feltűnő voltam. Főleg az aznapi viselkedésemből, amiből te is rájöttél, hogy mi vagyok.

- Akkor azt kitörlöm a gondolatok közül, ezen ne múljon – vonta meg a vállát Nicholas. – Aztán addig még kitalálunk egy jó kis sztorit, hogy utána mi lett Esmével.

- Rendben – adtam végül meg magam. – De tényleg csak annyit, ami még egyáltalán nem gyanús.

- Ez természetes – bólintott rá. – Tudod, Esme nekem is fontos – morogta maga elé kissé bosszúsan.

Még hosszú órákig beszélgettünk a teendőkről, de Esme nem maradt végig velünk. Közben többször eltűnt a konyha vagy a fürdő irányába, legutóbb pedig Alice oldalán hagyta el a házat. Bár bíztam a lányomban, mégsem tetszett a tudat, hogy nem tudom, mi van Esmével, így szinte percenként idegesen tekintgettem az ajtó felé, hátha végre visszajönnek. Kintről semmi hang nem szűrődött be, így arra gondoltam, talán vadászni mentek. Ne de ennyi ideig?

- Ne aggódj, vigyáznak rá – szakította meg a gondolataimat Nicholas. – Nora is velük tartott és csak beszélgetnek az erdőben.

- Honnan tudod? – vontam össze a szemöldökömet gyanakodva. – Én semmit nem hallok.

- Hát… khm… ez is valamilyen adottság lehet számunkra, de… nem is tudom, hogyan lehetne ezt elmagyarázni. Olyan szoros közöttünk a kötődés, hogy sokkal messzebbre látunk vagy hallunk, ha a másikról van szó. Esme hallótávolságon kívül akart beszélgetni velük és ezt Nora is tudta jól, de azzal is tisztában volt, hogy te mennyire fogsz aggódni Esme miatt, így csak olyan messze mentek el, ahol te már nem hallod őket, én viszont még igen – mosolyodott el a végére. – Pontosabban csak azt, amit Nora mond – vonta meg a vállát, így fogalmam sincs, miről beszélgetnek, de gyakran csinált már ilyet. Ne aggódj, Esmével minden rendben van. És ha bármi baj történik, arról én rögtön értesülni fogok.

- Ezt miért nem mondtátok el eddig? – húztam össze a szemeimet.

- Nem tartottuk fontosnak – vonta meg a vállát. – Ez végül is, csak kettőnkre tartozik.

- De akkor miért mondtad most el nekem? – kérdeztem értetlenül.

- Azért, hogy végre megnyugodj – forgatta a szemeit bosszankodva. – Őrjítő volt nézni, ahogy folyamatosan a bejárati ajtót lested. Meg kell szoknod, hogy nem mindig tudod, mi van vele. Ha elmegyünk a Volturihoz, akkor legalább egy hétig ott kell maradnunk és pluszba még kétszer három nap az utazás is. Nem mondhatod azt Aronak, hogy sietsz haza a feleségedhez.

- Ebben van valami – sóhajtottam. – Te hogy bírod ki? Úgy értem, biztosan te is aggódsz Noráért.

- Mivel mi már emberként is egy pár voltunk, mindig egyenrangú felekként tekintettünk egymásra. Egy ember ugyanolyan veszélyben van az emberek világában, mint egy vámpír a vámpírok között. Együtt vészeltünk át minden nehézséget. Még az is előfordult, hogy Nora mentett meg engem. Tökéletesen megbízom az ő ítélőképességében és neked is így kéne tenned. Esme már nem ugyanaz a törékeny embernő, mint amikor megismerted. És miután kihordta a kicsit, még erősebb és ellenállóbb lesz. Teljes értékű veled, és akkor már nem futkoshatsz egyfolytában utána – mondta szigorúan. – Megértem, hogy, főleg most ennyire félted őt, de ne hagyd, hogy ez a féltés átmenjen kétségbeesésbe. Nem kell mindenben a legrosszabbat látni. Ha csak elmegy itthonról, te máris aggódsz érte és majd’ megőrjít a hiánya. Ha egyfolytában atyáskodsz fölötte, azzal csak azt éred el, hogy később sem fog tudni egyedül boldogulni. Meg kell adnod neki a saját teret, hogy a későbbiekben is meg tudja védeni magát.

- Tudom, hogy igazad van, de ez nem olyan egyszerű. Esme egyszer már elveszítette a gyermekét és ezért most még jobban aggódom érte. Te nem láttad, milyen volt ő akkor – hunytam le a szemeimet, ahogy az emlékek megrohamoztak. – Hosszú hónapokba telt, amíg újra képes volt sírás nélkül átvészelni egy napot. Ráadásul az elején még engem sem engedett közel magához. Talán azt hitte, hogy haragszom rá emiatt, pedig ez nem így volt. Bármennyire is bizonygattam ezt neki, a helyzete csak nem akart javulni. Ha most valami okból kifolyólag megint megtörténne ez a szörnyűség… Talán soha többé nem is lenne rá lehetősége, de talán még csak nem is merne gondolni rá. Márpedig én azt akarom, hogy boldog legyen, és nem lennék képes elviselni annak a tudatát, hogy miattam törtek darabokra az álmai. Boldoggá akarom tenni őt, amennyire csak lehetséges ez az én fajtámnak.

- Örülök, hogy Esmével egymásra találtatok – mosolyodott el Nicholas a monológom végére. – Biztos vagyok benne, hogy az a férfi, akihez hozzá akarták adni, ezred annyira sem szerette volna őt, mint te.

Lassan befejeztük a beszélgetést és mindketten elindultunk fel a szobánkba. Sokáig emésztgettem még magamban mindazt, amiről beszélgettünk. Gondolataimba mélyedve indultam el a fürdő irányába. Szükségem volt egy kis nyugalomra és magányra. Egy olyan helyre, ahol nem zavarja meg senki sem a gondolataimat és még a víz is jó hatással van rám. Kibújtam a ruháimból, majd megnyitottam a kádnál a csapot. Odasétáltam a tükörhöz és szembenéztem saját magammal. Szőke haj, aranybarna szemek… Kicsit közelebb hajoltam, de ez sem változtatott a képen. Ugyanannak az átlagos férfi kinézetű vámpírnak láttam magam. Hogy volt nekem jogom ahhoz, hogy tönkretegyem Esme életét? Miért nem vigyáztam rá jobban? Önző voltam és csak a saját vágyaimmal törődtem. Erre tessék, újra meg újra megkeserítem még a boldog perceit is. Miért kell nekem egyáltalán léteznem?

A pára lassan kezdte elhomályosítani a tükröt, így az arcom is kezdett eltűnni. Talán nekem is így kéne tennem, nem csak a tükörképemnek. El kéne tűnnöm. Vissza kéne mennem oda, ahová való lennék. A csatornába a többi vámpírhoz. Vagy elásatnám magam a föld alá.

Éreztem, ahogy a szemeimet marták a nem létező könnyek és meg kellett kapaszkodnom a mosdótál szélében, nehogy összeessek. Hirtelen olyan gyengének éreztem magam, mint még soha egész létezésem során. Lassan eltámolyogtam az időközben megtelt kádig, majd elzártam a csapot és beleereszkedtem a forró vízbe. Kissé lenyugodva dőltem hátra, szemeimet pedig lehunytam és csak élveztem, amint a víz simogatta a bőrömet.

Újra elmerültem a gondolataimban, amik ezúttal Nora és Nicholas körül kezdtek forogni. Hogyan lehetséges ez a szoros kapcsolat közöttük. Ez is valamilyen kölcsönös képesség lenne? Vagy talán olyasmi, mint amivel Esme is rendelkezik? A hatalmas szeretet teszi ezt, vagy csak egy képesség.

Csak akkor ocsúdtam fel, amikor meghallottam a fürdő ajtajának nyitódását, majd halk csukódását és a zár kattanását. Puha léptek zaja hallatszott és megéreztem a levegőben Esme csodálatos illatát. A nyugalom azonnal megszállt és én lassan nyitottam fel a szemeimet. Már nyoma sem volt bennem azoknak a borúlátó és szörnyű gondolatoknak, mint jó néhány perccel ezelőtt.

- Minden rendben van? – térdelt le a kád mellé, könyökét a peremre támasztva. – Jasper mondta, hogy eléggé rossz hangulatban vagy – csillant meg szemeiben a szomorúság. – Ne sanyargasd magad! Én boldog vagyok, és nélküled képtelen lennék élni. Nem szabad így elhagynod magad – nézett rám komolyan.

- Pontosan ezért érzem néha azt, hogy egyáltalán nem érdemellek meg. Képtelenség, hogy egy ilyen gyönyörű, jószívű és szerető nő az enyém legyen – hajtottam le a fejemet.

Szerelmem mérgesen szusszantott egyet, majd hallottam, hogy felállt a kád mellől és elkezdte levenni a ruháit.

- Mit csinálsz? – pillantottam fel rá értetlenül.

- Szerinted? Közös fürdőzés a férjemmel – felelte, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a vetkőzést. – Mellesleg még megpróbálom meggyőzni őt, hogy néha mekkora butaságokat tud mondani és gondolni – tette hozzá szusszantva, majd megszabadulva az utolsó ruhadarabjától is, visszalépett a kád mellé. Ösztönösen ültem fel és csúsztam hátrébb, de ő ahelyett, hogy elhelyezkedett volna előttem, szemben velem, a lábaival átkulcsolva a derekamat karolta át a nyakamat. – Nem értettem jól, hogy mit is mondtál az előbb – hajolt hozzám közelebb, miközben én nagyot nyeltem. Még sosem láttam őt ennyire határozottnak, főleg, ha éppen meztelen volt előttem, de most konokul állta a tekintetemet. – Szóval? – vonta fel a szemöldökét.

- Az, hogy az elkövetkezendő pár percben sikerül majd meggyőznöd engem, megjegyzem nem éppen tisztességes cselekedetekkel, nem jelenti azt, hogy soha többé nem fut át az agyamon ez a gondolat – motyogtam halkan.

- Akkor legközelebb majd szólsz, de ezt még egyszer meg ne halljam – nézett még mindig szigorúan a szemembe. – Ha te boldogtalan vagy, én is az leszek, mert mi egymástól függünk – fogta két apró tenyere közé az arcomat, de én még mindig nem mertem ránézni. Ahhoz túlságosan szégyelltem magam. – Nézz rám, Carlisle! Nézz a szemembe és ígérd meg, hogy sohasem fogsz elhagyni engem! Szükségem van rád. Nélküled én semmi vagyok – csuklott el a végére a hangja, miközben az arca már egészen közel volt az enyémhez.

Nem bírtam tovább. Képtelen voltam elfogadni a tudatot, hogy ismét miattam szomorú. Határozottan néztem fel szerelmem mélybarna szemeibe és így feleltem.

- Megígérem, hogy sohasem hagylak el és soha többé nem okozok neked e gondolatok miatt fájdalmat – mondtam őszintén. – Sosem tudnám ezt megtenni, mégis annyiszor megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha annak idején máshogy döntök. De nem kell aggódnod, mert sohasem lennék képes megtenni ezt a lépést – vallottam be, ismét lehajtva a fejemet.

- Ez inkább hízelgő, mintsem, hogy szégyenkezned kellene miatta – simított végig lágyan az arcomon, amibe érezhetően megremegtem kissé. Ez a helyzet és a határozottsága teljesen megőrjített, de természetesen a legjobb értelemben. – Ejnye, Dr. Cullen! – csapott finoman a kezemre, ahogy azt lejjebb csúsztattam a hátán, egészen le a fenekéig.

- Olyan rég érezhettelek magamhoz ennyire közel – motyogtam a bőrébe, miközben lassan csókolgatni kezdtem a vállát.

Halkan felsóhajtott, miközben ujjait végighúzta a hátamon, amire ismét jólesően megborzongtam.

- Ugye tudod, hogy rendesen próbára tettél most engem – dőltem neki a kád szélének, miközben izzó tekintettel néztem végig tökéletes testén.

- Szerintem nem csak neked nehéz kordában tartani a vágyidat – suttogta olyan közel hozzám, hogy a többiek biztosan nem hallhatták meg a ház többi pontjáról, azonban Jasperrel ebben a pillanatban egyikünk sem számolt. Az ajtó hangos csapódással vágódott be mögötte, ahogy elmenekült az érzéseink elől. Nem sokkal később pedig Alice is elhagyta a házat, minden bizonnyal a férje keresésére indult. – Azért próbáljuk ne elűzni itthonról a többieket – fordult meg az ölelésemben, majd háttal nekem elhelyezkedett előttem. A hátát szorosan a mellkasomhoz nyomta, ahogy egyre közelebb és közelebb próbált simulni hozzám.

Az én kezeim közben megindultak a testén, de ezúttal már megpróbáltam magam visszafogni és végül megállapodtam velük a hasán. Szerelmem összefűzte az ujjait az enyéimmel, míg a fejét hátra döntötte a vállamra, majd vágyakozó tekintettel nézett fel rám. Gondolkodás nélkül teljesítettem a néma kérését és az ajkaimat lágyan az övéihez érintettem. Csak akkor váltam el tőle, amikor már tényleg úgy éreztem, hogy ha tovább folytatjuk, nem bírok majd megállni. Lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni, de ahogy szerelmem elkezdte simogatni a combomat, az eddigi összes visszafogott érzés egyszerre tört ki belőlem egy elfojtott morgás kíséretében. A kezemmel azonnal szorosan elkaptam Esme csuklóját, de félő volt, hogy ezúttal már túl későn. Arcomat kedvesem nyakába fúrva próbáltam megnyugodni, de ebben az esetben sajnos nem jött be az „illat-terápia”.

- Nagyon rossz vagy – motyogtam a bőrébe, amikor újra meg tudtam szólalni.

- Igen, de te így szeretsz engem – nevetett fel halkan.

- Az nem is kifejezés, de ezt inkább későbbre tartogasd, ha nem akarod, hogy a családtagok füle hallatára romboljuk szét a fürdőt – suttogtam alig hallhatóan a fülébe.

- Rendben – egyezett bele egy bólintással. – Bár nekem az a véleményem, hogy ezek csak még jobban fokozzák az együttlét hevességét – felelt szintén suttogva, majd szégyenlősen az ajkába harapott és lesütötte a tekintetét. Úgy tűnik, visszatért a régi énje, bár nekem az előző is kifejezetten tetszett.

- Ez igazán érdekes elmélet – csókoltam bele a nyakába. – És lehet is benne igazság – kuncogtam fel, ahogy halkan felnyögött az érzésre. – Most kénytelenek leszünk kísérletezni – nevettem.

- Valóban – kuncogott ő is, majd a szemeit lehunyva, mosolyogva döntötte vissza fejét a vállamra.

Sokáig így ültünk, egymáshoz simulva, de ezután már nem feszegettük tovább egymás határait. Csak élveztük az együtt töltött időt, aminek azonban túl hamar vége szakadt. A víz fokozatosan kezdett kihűlni, ami, bár én egyáltalán nem éreztem belőle semmit sem, Esmének már egyáltalán nem esett olyan jól. Főleg, hogy közben az én hideg mellkasomhoz is szorosan hozzá simult. Lassan ült fel, kissé már libabőrösen a hűvös víztől, majd felállt és kilépve a kádból, gyorsan maga köré csavart egy törölközőt.

- Jól vagy? – dörzsöltem meg finoman a karjait, ahogy mögé léptem, immáron én is törölközővel a derekam körül.

- Persze, csak most semmiképpen sem szeretnék megfázni – nézett hátra rám, bűnbánó tekintettel. – Kicsit kezdett már hideg lenni a víz…

- Tudom – dörzsöltem meg újra a karjait, majd hátrébb léptem, hogy legalább az én hideg testem ne okozzon neki rossz érzést.

Lassan átsétált a szobába, majd a szekrényhez lépve öltözködni kezdett. Követtem őt, és az ágyon ülve figyeltem minden egyes mozdulatát. Miután végzett az öltözködéssel, visszafordult felém és lassan elém sétált.

- Mikor indultok? – kérdezte mélyet sóhajtva, bánatos tekintettel fixírozva a padlót.

- Holnap korán reggel – feleltem halkan, majd megfogva a két kezét, közelebb húztam őt magamhoz. – Ne félj, hamar túl leszünk ezen az egészen – mosolyogtam rá bíztatóan, gyengéden megszorítva a kezét.

- Hiányozni fogsz – fészkelte be magát lassan az ölembe, majd a fejét a vállamra hajtotta, miközben karjaival átfonta a derekamat.

- Te is hiányozni fogsz – sóhajtottam, lágy puszit lehelve a homlokára.

Ismét csak szótlanul öleltük egymást, de más nem is hiányzott most. Ez a pár perc csönd most így volt tökéletes. Mindketten a gondolatainkba merültük és próbáltuk a legszebb együtt töltött emlékeinket felidézni.

- Azért reggel ébressz fel, mielőtt elindulnátok – sóhajtotta halkan.

- Mindenképpen – bólintottam rá halkan felnevetve, majd óvatosan lefejtettem magamról a karjait és felálltam, hogy végre felvegyek valami ruhát.

- Nekem így is tökéletesen megfeleltél – motyogta az orra alám, mire ismét hangosan felnevettem.

- Azt elhiszem – bújtam bele a nadrágomba -, de Nicholas szerintem már nem annyira élvezné, ha így kéne látnia engem – jegyeztem meg nevetve és egy pillanattal később kopogtatott is az említett az ajtón.

- Gyere csak – szóltam ki neki.

- Ne haragudjatok, nem akarok zavarni, csak tisztázni akartam – nézett egyenesen rám -, hogy akkor csak mi ketten megyünk, ugye? Nora itt marad és Esme is.

- Igen – bólintottam rá gondolkodás nélkül. – Semmi szükség rá, hogy Nora fölöslegesen velünk jöjjön. És így könnyebben tudsz figyelni az elrejtendő gondolatokra is – fejtettem ki a véleményemet.

- Rendben, csak gondoltam, rákérdezek, mert nagyon erősködött, hogy márpedig ő jönni akar velünk – forgatta meg a szemeit. – Akkor nem is zavarok tovább. – Jó éjszakát! Szép álmokat, Esme – mosolygott rá szerelmemre, majd kilépett a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

- Hogyan tudsz ilyen nyugodt lenni? – húzta el a száját Esme, miután már egy ideje ismét kettesben voltunk és én már mellette feküdtem az ágyon.

- Ismerem Aro-t – vontam meg a vállamat. – Ha nem talál semmi gyanúsat, márpedig nem fog, akkor semmi gond nem lesz és körülbelül egy hét múlva visszajövünk. Vagy, ha szerencsénk lesz, talán előbb is. Így, hogy Nora itthon marad, Nicholas egy idő után már nehezen tud majd koncentrálni a feladatára. És Aro meg fogja érteni, hogy vissza akar jönni hozzá – magyaráztam.

- És azt nem tartja majd furcsának, hogy őt csak úgy otthon hagytátok egyedül? – vonta fel a szemöldökét.

- Nicholas-szal erre is gondoltunk – mosolyodtam el. – A Volturi, legalábbis a három vezető ismeri Eleazart, így azt mondjuk majd nekik, hogy Nora most velük van.

- Tényleg minden eshetőségre gondoltatok – sóhajtotta kissé megnyugodva, de a hangja a végére elcsuklott.

- Próbálj meg aludni – igazítottam meg körülötte a párnákat. – Meglásd, hamar eltelik ez a két hét és én újra itt leszek veled – csókoltam bele a hajába.

- Csak tartanánk már ott – sóhajtotta, majd lehunyta a szemeit és kényelmesen elhelyezkedett.

- Jó éjszakát, Édesem – suttogtam a fülébe, majd egyenletesen simogatni kezdtem a karját és a haját, hogy végre megnyugodjon és el tudjon aludni. A légzése hamarosan egyenletessé vált, amint kedvesem átlépett az álmok birodalmába.