6. fejezet - Kétségek

Sziasztok!

Nos, meg is érkeztem az új fejezettel, amiben végre lesz egy kicsit több izgalom:) Remélem, tetszeni fog! És nem is írok most hozzá többet, így is annyit vártatok már rá... Élvezzétek!:)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Miután kinyomtam a lányom hívását, zaklatottan indultam el az irodám felé. Szükségem volt most az egyedüllétre és ezt máshol nem kaphattam meg. Gondolkoznom kellett a továbbiakon. Leülve a székembe, az elhatározás már meg is fogalmazódott bennem. Ezen túl nem fogok ellátogatni az árvaházba. Bármennyire is jó lenne őt látni minden ilyen alkalommal, nem tehetem meg. Már csak a pénteki napot kell valahogyan megoldani. Talán fel kéne hívnom, hogy nem kell visszajönnie kontrollra. De az túlságosan is átlátszó lenne, megbántani pedig nem szeretném őt. Jobb lesz, ha csak egyszerűen soha többé nem lát engem és hamarosan el is fog felejteni. Talán még a költözés gondolatát is megfontolhatnám. Ezt az ötletet azonban azonnal elvetettem. A családom itt érzi jól magát és én nem fogok megfutamodni egy embernő miatt. Ha eddig képes voltam nélküle élni, akkor továbbra is menni fog. Ahogyan neki is visszazökken majd az eredeti kerékvágásba az élete. És mind a ketten ugyanúgy élhetünk tovább, mint a találkozásunk előtt.

A napom további része eseménymentesen telt, ezért a maradék időmben az irodámban tartózkodtam. Senki sem zavart és ez így volt most jó. Hazaérve azonban a lányom harminckét fogas vigyorával találtam szemben magam, mire azonnal megvilágosodtam.

- Te ezt tudtad előre, igaz? – kérdeztem halk hangon, miközben végig tartottam vele a szemkontaktust. Nem sok hiányzott hozzá, hogy elveszítsem a fejemet.

- Igen, tudtam! – jelentette ki határozottan. – És még mindig úgy gondolom, hogy őrültség ezt csinálnod. Csak mind a ketten szenvedni fogtok! Szerinted el tud majd téged felejteni, miután majdnem megcsókoltad őt? Láttam, mi fog történni vele, ha nem találkoztok többször. Azt fogja hinni, tényleg csak egy futó ábránd voltál a számára. Charles végül meg fogja őt győzni és tőle nem kapja majd meg azt a szerelmet, amit megérdemelne!

- Tőlem pedig azt az éltetet, ami járna neki! – mordultam fel. – Az én érzéseimbe neked nincsen beleszólásod – szorítottam össze a fogaimat.

- Carlisle! – tette a vállamra a kezét Edward.

- Semmi gond, láttam, hogy így fog reagálni, majd megnyugszik – vonta meg a vállát legkisebb lányom, majd sarkon fordult és elindult az emeletre vezető lépcső felé. – Csak tartsd észben, amit mondtam – fordult még vissza egy pillanatra. – Esme csak veled lehet boldog. Az az Evenson tönkre fogja tenni őt, ha nem lépsz közbe időben.

A következő pillanatban már ott sem volt. Fáradt érzéssel ültem le a kanapéra és az arcomat azonnal a tenyereimbe temettem. Lehet, hogy Alice-nek igaza van, de képtelen vagyok tönkretenni az életét.

- Nem tennéd tönkre – szólalt meg halkan Edward.

- Carlisle, miután én megismertem Edwardot, már teljesen mindegy volt, hogy kivel találkoztam, mert mindenkiben csak őt kerestem. A tekintetét, a haja színét… - suttogta Bella. – Előtte sosem tudtam, mi az a szerelem, hiszen sosem tapasztaltam ilyet előtte. De azt tudtam, hogy úgy, mint hozzá, még soha senkihez sem kötődtem. Esme ebben nagyon hasonlít rám. Már az első pillanatban látszott, hogy odavan érted, ahogyan te is őérte. Ha nem lehet veled, sosem lehet igazán boldog. Ezzel talán már most is tisztában van.

- De ha velem van, akkor sem lehet teljesen boldog. Hiszen még olyan fiatal! Előtte van az egész élet! Tanulni akar, egyetemre járni, aztán gyerekeket szülni. Én pedig mindezt egyetlen mozdulatommal elvehetném tőle.

- Akkor sem az az egyetlen mód, hogy távol tartod magadat tőle – csóválta meg a fejét. – Így csak mind a kettőtöknek rossz lesz.

- Nem tehetek mást! Alig töltöttünk el pár percet kettesben az irodában, és én majdnem elgyengültem. Ezt nem engedhetem meg magamnak többször. Inkább okozok neki ezzel fájdalmat, mint hogy tönkretegyem őt.

- Nem kell rögtön elmondanod neki, hogy mik vagyunk – vetette fel az ötletet.

- És mégis meddig várjak? – vontam fel a szemöldököm. – Amíg leérettségizik, majd lediplomázik? Ezt te sem gondolhattad komolyan. És akkor is ott van még a gyerek téma… - emlékeztettem. – És utána mit mondanék neki? Miért nem mondtam el előbb, hogy mik vagyunk?

- Ha szeret téged, veled marad – kulcsolta össze Edward ujjaival a sajátjait.

- Lehet, hogy ez neked most természetes, Bella – csóváltam meg a fejemet. – De ha évekig hazugságban kell élnie, és aztán kiderül az igazság, sosem szerzem vissza a bizalmát, még ha el is magyarázom neki, hogy mindezt a saját érdekében tettem. Ha már tönkre kell tennem az életét, akkor igenis tudnia kell, hogy mire vállalkozik azzal, ha velem van.

- Tégy úgy, ahogyan te jónak látod – sóhajtott végül Edward, pár perc csend után. – De Alice szavait mindig tartsd fejben. Láttam, mi fog történni Esmével, ha távol maradsz tőle. És valóban nem volt szép látvány, de… tudom, hogy én nem szólhatok bele ebbe.

- Köszönöm, Edward – néztem rá hálásan. – Azt hiszem, most elmegyek vadászni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet.

- Rendben – bólintott rá, majd felállt a kanapéról és Bella szinte pontosan vele együtt mozogva ugyanígy tett. Bár hangosan sosem mondtam volna ki, az ő szerelmük teljesen olyan volt, mint amilyenre én is vágytam. Nem estek túlzásokba, legalábbis családi körökön belül sohasem, mégis olyan odaadással szerették egymás, hogy az teljesen látható volt. Elég volt csak egymáshoz érniük, megfogniuk a másik kezét. – Próbáld meg kikapcsolni a gondolataidat, Apa – szólalt meg ismét. – Szükséged van egy kis kikapcsolódásra – mosolygott rám szelíden, majd kézen fogva elindultak felfelé az emeletre.

Nem foglalkoztam olyan kis apróságokkal, mint hogy átöltözzek, helyette úgy, ahogy voltam, kisétáltam az ajtón, majd belevetettem magam az erdő sűrűjébe. Nem kellett sokat futnom ahhoz, hogy megérezzem egy őzcsorda illatát. A méreg azonnal elkezdett összegyűlni a számban, az agyamat pedig szépen lassan elhomályosította a vörös köd. Ész nélkül vetettem rá magamat az egyik jól megtermett példányra, majd miután azzal végeztem, egy másik után iramodtam. Aztán jött a következő, és az az utáni… Amint az utolsó csepp vér is eltűnt az állat ereiből, elengedtem a tetemet, ami így tehetetlenül hullott a földre. Végignézve a pusztításomon, elborzadtam magamtól. Tudtam jól, hogy csak akkor vadászom ennyire mohón, amikor zaklatott vagyok, vagy esetleg túl régen vadásztam. Most azonban az első tűnt ésszerűbbnek. Bár már több száz éve tartózkodom az embervértől és Esme közelében lenni sem volt annyira megterhelő, az ő vére mégis sokkal édesebbnek tűnt, mint bármelyik másik emberé a földön. Ez pedig azért még az én önuralmamat is próbára tette, de az a tény, hogy egyszer sem vesztettem el a fejemet, kissé megnyugtatott.

Amint egy kissé megnyugodtam és az állatvér elkezdett felerősíteni, rögtön visszajöttek a vadászat előtti érzéseim. Hirtelen hatalmas hiányvágy tört rám, amit jelen pillanatban csakis Esme tudott volna enyhíteni. Szükségem volt arra, hogy legalább láthassam őt. Tudni akartam, hogy minden rendben van-e vele. Olyan hirtelen kellett otthagynom őt a kórházban, hogy még arra sem gondoltam, hogyan jut majd haza.

A lábaim önkéntelenül indultak meg előre. Nem gondolkoztam, csak egyszerűen futottam keresztül az erdőn. Amikor azonban a fák ritkulni kezdtek, lelassítottam, majd mikor elértem az erdő szélére, a hatalmas épület azonnal a szemeim elé tárult. A csupasz fehér falak szinte világítottak a sötétben, míg az épület ablakai többnyire sötétek voltak. Kivéve egyetlen egyet. A lábaim újra megindultak és én elkezdtem a ház körül mászkálni, lehetséges bejáratot keresve, de végül lemondtam erről. Egyedül az Ő ablaka volt nyitva, de sajnos a föld szintjéről nem láthattam be. Hallottam, ahogyan halkan dúdolgatott magában. A hangja egyszerűen meseszép volt. Mély levegőt vettem, mielőtt felugrottam volna az egyik közelben lévő fára. Még szerencse, hogy az én kifinomult látásommal nem gond a távolság, mert így is tökéletesen láttam őt. A szemeim elkerekedtek, amint megláttam, hogy csak egy törölköző fedte a testét. Ráadásul ezt az egyetlen, vékony kis anyagot is levenni készült magáról. Ó, hogy a francba nem gondol rá, hogy valaki beláthat hozzá? Miért nem húzza el a függönyöket? Gondolatban jól fejbekólintottam magam. Miért is gondolná, hogy valaki leskelődik utána? Erről a fáról egy emberi szem nem látna el addig.

A tekintetemet inkább elfordítottam róla, mert nem akartam illetlen lenni, bármennyire is csábító volt a helyzet. Legszívesebben végignéztem volna, ahogyan felöltözik és megtörölközik, de akkor félő lett volna, hogy nem tudok egy helyben megmaradni ezen a fán. Ezért inkább csak füleltem, hogy halljam, mikor öltözött fel teljesen. Hallottam a hálóingjének a suhogását a levegőben, majd amikor a bőréhez ért, és elképzeltem magam előtt a jelenetet.

Megdermedtem ültömben, ahogyan világossá vált a számomra, hogy mit is csinálok. Még csak alig pár napja ismerem őt, de máris ilyen dolgok jutnak az eszembe. Ez nem helyénvaló. Egy szempillantás alatt megpördültem, majd azonnal meg is dermedtem. Esme mogyoróbarna tekintetével néztem farkasszemet. A homlokát ráncolva nézett ki az ablakon, pontosan abba az irányba, ahol én tartózkodtam. Az nem lehet, hogy észrevett! Vajon mit láthat itt? Az erdő teljesen sötét körülöttem, semmilyen fény nem világít meg engem, amiből észrevehetett volna. Talán csak képzelődik, vagy nem is engem lát.

Végül fellélegezhettem, amikor egy apró fejrázás után elfordult az ablaktól. A függönyöket továbbra sem húzta el és az ablakot sem csukta be. Egy ugrással a szomszédos fán termettem, hogy továbbra is láthassam őt, mert közben átsétált a szobája másik felébe, ahol az ágy is volt. Ledőlt a takaróra, majd csak nézett maga elé. Aztán pár perc eltelte után mélyet sóhajtott, majd magára húzta a takarót és mielőtt még lekapcsolta volna a kislámpát az éjjeliszekrényen, motyogott valamit maga elé. Ezután teljes sötétségbe borult a szoba, én azonban ugyan olyan élesen láttam őt továbbra is. Halványan elmosolyodva ültem le az ágra, miközben egy pillanatra sem vettem le róla a szemeimet. Gondolataimba merülve figyeltem őt, amint szépen lassan álomba szenderült.

- Carlisle – a halk hang teljesen megrémisztett, mert nem hallottam és nem is éreztem, hogy bárki is a közelben lett volna.

- Jasper – sóhajtottam zavarodottan.

- Nem lenne szabad ilyen védtelenül az erdőben mászkálnod. Ebben az állapotodban bárki könnyen rád támadhat – ugrott föl mellém, majd ő is leült.

- Ugyan, nem jár erre senki sem – legyintettem, majd a tekintetem visszatévedt Esme ablakára.

- Talán jobb lenne, ha beszélnél róla valakinek. Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz, úgyis ismerem az érzéseidet – mondta halkan.

- Akkor talán jobb lenne, ha felvilágosítanál róluk, mert nekem fogalmam sincs róla, hogy mit érzek – motyogtam.

- Hidd el, magadtól is rá fogsz jönni előbb, vagy utóbb, de ha gondolod, segíthetek egy kicsit – mosolyodott el. – Mesélj nekem Esméről! Mire gondolsz, amikor ránézel?

- Ez… ez bonyolult – csóváltam meg a fejem. - Ő… annyira gyönyörű. Amikor először megláttam, mintha minden megszűnt volna körülöttem, csak őt láttam – magyaráztam, visszaemlékezve arra a bizonyos napra. – Az egész lénye olyan energiát sugárzott magából, aminek képtelen voltam ellenállni. Muszáj volt a közelében lennem.

- Én magam is meglepődtem akkor az érzéseiden – vallotta be. – Tudtam, hogy Alice rejteget valamit előlünk, de azt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkol majd.

- Bizonyára látta, hogy ha kikotyogja nekünk, akkor én sohasem teszem be a lábam az árvaházba – húztam el keserűen a számat.

- Mellettem nem kell ilyennek mutatnod magad – nevetett fel halkan. – Én tudom, hogy min mész most keresztül, vagyis csak sejtem, de átérzem a helyzeted.

- Nem, Jasper, ez nem álca – ráztam meg a fejem határozottan. – Ha tudtam volna, hogy mi fog történni, sohasem mentem volna a közelébe. Nem akartam volna ártani neki, ahogyan most sem. Mind a kettőnknek az lett volna a legjobb, ha sosem találkozunk.

- Ezt nem gondolod komolyan – vágott közbe hitetlenkedve. – Carlisle, te teljesen odavagy ezért a nőért! Ne hagyd elmenni! Próbálj meg rövidebb időszakokra a közelében maradni és idővel kontrollálni tudod majd a viselkedésedet a jelenlétében.

- Nem akarok kockáztatni és azt sem, hogy neki rosszabb legyen. Ha belém szeret, azzal az életét kockáztatja.

- Esmét már csak egy hajszál választja el attól, hogy beléd szeressen – nézett határozottan a szemembe, mire én kővé dermedtem. Erre a kijelentésre nem voltam még felkészülve. – Te pedig… nem igazán tudom kibogozni az érzéseidet, de te is csak egy hajszálon függesz. Én nem akarok ebbe beleszólni, természetesen támogatlak téged, bárhogyan is döntesz – emelte fel a kezeit, mielőtt ellenkezhettem volna. – Csak gondold át jól ezt! Jusson eszedbe, hogy miért jöttél ma este ide! Idézz fel minden vele kapcsolatos emléket és úgy dönts! – szorította meg a vállamat. – Én most hazamegyek. Te maradj, ameddig csak szeretnél. Várunk majd haza. És ne aggódj, mindenki melletted lesz. Ez a te döntésed, amivel még Alice sem vitatkozhat.

- Köszönöm, fiam – néztem fel rá.

- Nincs mit, Apa! – mosolyodott el, majd leugrott az ágról. – Ó, és majdnem elfelejtettem, Alice azt üzeni: Tégy belátásod szerint! – kacsintott rám, majd futásnak eredt a házunk felé.

Kissé zavartan pillantottam vissza az árvaház épületére. Fogalmam sem volt róla, mire gondolhatott ezzel Alice. Csak néztem Esmét, amint békésen szuszogott, majd egy dolog hirtelen szöget ütött a fejemben. Az ablaka még mindig nyitva volt, ami azt jelentette, hogy én szabadon bemászhattam volna hozzá, ha akarok. Csak azt nem tudtam, hogy akarok-e. Abban biztos voltam, hogy most másra sem vágytam, mint hogy a közelében lehessek, de mindezt nem úgy akartam megvalósítani, hogy úgymond betörök a szobájába. Azt akartam, hogy ébren legyen és beszélgethessünk, de tudtam, hogy ez teljesen reménytelen gondolat volt a részemről.

Talán erre gondolt Alice az üzenetével. De most vajon mi akkor a helyes? Be kéne hozzá másznom, vagy hátat kéne fordítanom az árvaháznak és örökre eltűnni még a környékéről is? Végül emellett döntöttem. Még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetettem arra a gyönyörű, kipirult arcára, hogy az emlékezetembe véssem minden egyes négyzetcentiméterét, majd leugrottam a faágról és azonnal futásnak eredtem az erdő sűrűje felé, mielőtt még meggondoltam volna magam. Az utam azonban nem hazafelé vezetett. Helyette egy olyan helyre mentem, ahol tényleg nyugodtan gondolkozhattam és sem Esme látványa, sem pedig a családom nem zavarhat.

Ez a gyönyörű rét az erdő mélyén helyezkedett el, messze a turistaösvényektől és minden egyéb, emberek lakta területtől. Csak a természet hangjait lehetett itt felfedezni, így a gondolataim szabadon szárnyalhattak.

Az egész éjszakát a szabadban töltöttem és csak akkor indultam el hazafelé, amikor hajnalodni kezdett. Indulnom kellett a kórházba és nem tehettem meg, hogy elkések. Már korán reggelre ki volt írva egy műtét. Még jó, hogy nekem a fáradtság ilyen téren nem okoz gondot.

Hazaérve éppen csak köszöntem a gyerekeknek, akik közben már az iskolába készülődtek. Gyorsan átöltöztem, majd magamhoz vettem a táskámat és már indultam is volna.

- Carlisle – szólt utánam Jasper, mire visszafordultam az ajtóból. – Mire jutottál? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Pontosan még magam sem tudom – feleltem egyszerűen. – Egyelőre maradok az eredeti tervemnél – sóhajtottam. – Sziasztok! – köszöntem el tőlük, majd kimentem a garázsba és beszálltam az autómba.

Út közben végig azon törtem a fejem, hogy miként valósítom meg a távolság tartási fogadalmamat, ha pénteken Esme visszajön vizitre. Beérve a kórházba, azonnal az irodám felé vettem az irányt. Felvettem a köpenyemet, majd tovább haladtam a folyosókon, benézve a betegeimhez, reggeli vizit gyanánt. Az utam felénél beleütköztem Markba, mire azonnal eszembe jutott a megoldás.

- Mark, lehetne hozzád egy kérésem? – fordultam felé, mire ő csak bólintott és érdeklődve nézett rám, várva, hogy mit kérek tőle.

Esme szemszöge

A másnap gyorsan eltelt, és bár folyamatosan a kérdéseket hallgattam, hogy mi történt a kezemmel, egész nyugodt voltam. Az estét gondolkozással töltöttem, ami miatt igen későn aludtam el. Eléggé fáradtnak is éreztem magam, de most nem törődtem ezzel. Az éjjel végül arra a döntésre jutottam, hogy Dr. Cullen majd felkeres, ha akar. Én biztosan nem fogom őt, hiszen, ő volt az, aki csak úgy faképnél hagyott, miközben éppen meg akart csókolni. Nem értettem a viselkedését. Még csak annyit sem mondott, hogy majd hív, vagy találkozunk. Egyedül a pénteket említette meg, de az viszont még olyan soká lesz! Kezdtem egyre inkább azt hinni, hogy nem is gondolta olyan komolyan, vagy talán nem is akart megcsókolni, csak én értelmeztem félre a jeleket. Hiszen én még az sem tudom, milyen az. Egyetlen férfival sem volt alkalmam még megtapasztalni és talán érdemes lenne egy olyan férfire tartogatnom az elsőt, akivel tényleg komolyra fordulhat a dolog. A probléma csak az volt, hogy míg a gondolataimban Dr. Cullen nagyon is ilyen férfi volt, a valóságban ez a kapcsolat több ponton is zátonyba futott. Először a korkülönbség, ami csaknem tíz év közöttünk. Bár tudom, hogy ez nem jelentene akadályt, hiszen eddig is nagyon jól kijöttünk egymással és el tudtunk beszélgetni. Mégis, van bennem egy kis félsz amiatt, hogy számára talán én csak egy játékszer lennék, akit kedvére irányítgathat. Mindez annak ellenére, hogy eddig semmi jel nem utalt erre. Valamint bizonyára sok nővel volt már dolga, nekem viszont még egyetlen kapcsolatom sem volt. Biztosan elszúrnék valamit. Harmadszorra pedig a továbbtanulásom jelentett akadályt. Ő is tudta, hogy arról álmodom, hogy egyetemre járhassak és tanulhassak. Ő viszont mindemellett tovább dolgozna. Ami vagy azzal járna, hogy megnőne a távolság közöttünk és csak ritkábban találkozhatnánk, vagy el kéne költöznie, ami azért elég korai lenne, figyelembe véve még azt is, hogy hat gyereket magával kéne vinnie. De miért is gondolkodom én már egy kapcsolaton? Még csak meg sem csókolt, valószínűleg ő már el is felejtette a tegnap történteket. Majd pénteken mindenre fény derül. Meg lesz rá a lehetősége, hogy lépjen, ha akar.

A hétköznapok ezután gyorsan elteltek és én azon kaptam magam, hogy csütörtökön este izgatottan mozgolódtam a vacsoraasztalnál és este is csak nehezen aludtam el. Folyamatosan a másnap járt a fejemben. Amikor pedig mégis sikerült elaludnom, folyton rémálmok gyötörtek. Egyiknek sem volt értelme, abban a pillanatban viszont, amikor „átéltem” őket, borzasztóak voltak. Ennek köszönhetően pénteken reggel karikás szemekkel és sápadt arccal ébredtem. Remek! Ha Dr. Cullen eddig akart is valamit tőlem, ma biztosan megváltozik a véleménye, amikor meglát.

Bosszankodva kezdtem el készülődni és próbáltam meg eltüntetni a fáradtság jeleit az arcomról. Megmosakodtam, majd gyorsan felöltöztem. A ruhaválasztás azonban ismét gondot okozott. Nem akartam semmi kihívót vagy különlegeset felvenni, hiszen az is lehet, hogy tényleg csak félreértelmeztem őt és nem akar tőlem semmit. Ez esetben pedig nem szeretném magamat nevetségessé tenni. Így végül maradtam az egyszerű öltözetnél, de még így is vagy negyed óráig álltam a szekrényem előtt, mire választottam.

Jaj, Esme, nyugodj már meg! Nem szoktál te ilyenek miatt idegeskedni! – mondogattam magamban egyfolytában, az önbizalmam azonban nem nagyon akart előjönni.

- Hű, Esme, jól nézel ki – jegyezte meg elismerően Christine, amikor meglátott a folyosón. – Így biztosan elkápráztatod majd a dokit – kacsintott rám vigyorogva. Ugyan a majdnem csókot egy szóval sem említettem senkinek sem, azt már mind tudták, hogy a legutóbbi alkalommal Dr. Cullen látott el és ma is ő lesz ott.

- Köszi – mosolyogtam rá. – Biztos nem túl kihívó? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egyáltalán nem – rázta meg a fejét. – Ha a doki így sem veszi a célzást, akkor elég nagy hülye – vigyorgott. – Na, menj, mielőtt még elkésel!

Egy köszönés után útnak is indultam a kórház felé. Meg sem lepődtem rajta, hogy milyen gyorsan odaértem. Túlságosan is izgatott voltam, de egyszerűen képtelen voltam megnyugodni. Csak akkor torpantam meg, mikor beléptem a bejáraton. Bármennyire is szívesen jöttem most ide, azért még mindig tartózkodtam ettől a helytől. Elsétáltam a váróterembe, majd leültem egy szabad helyre. Az órát nézve vártam, hogy leteljen az a tíz perc, ami még hátra volt tíz óráig, de amikor még újabb tíz perccel később sem hívott be, kissé elszomorodtam, pedig tudtam, hogy az ilyen időpontokat nem szabad komolynak venni. Öt perc múlva azonban mégis kinyitódott a vizsgáló ajtaja, de nem az lépett ki rajta, akire számítottam.

- Miss. Platt – nézett körül a várakozó tömegen, majd a szeme meg is akadt rajtam. – Kérem, fáradjon be!

Az első gondolatom mindjárt az volt, hogy talán Dr. Cullen bent vár és ez az orvos csak szólni jött ki, de csalódnom kellett, amikor belépve a fehér szobába, rajtunk kívül senki más nem tartózkodott bent.

- Hol van Dr. Cullen? – fordultam az orvos felé. – Azt mondta, ma tízre jöjjek.

- Igen, tisztában vagyok vele – bólintott rá. – Dr. Cullen azonban kicsit előrébb vette a családi kirándulás kezdetét és már ma reggel elutazott. Engem kért meg, hogy helyettesítsem őt a mai napon és átadta a mára kiírt betegeinek a listáját. Én Dr. Sloan vagyok – nyújtotta felém a kezét mosolyogva, amit én el is fogadtam, de már koránt sem olyan jó kedvvel, mint ahogyan megérkeztem. Bár ez az orvos is elég jóképű volt, és még ha akarta, sem tudta volna rejtegetni a kidolgozott felsőtestét, de Dr. Cullen mellett szinte eltörpült ez a férfi. – Üljön le, kérem az asztalra – bökött fejével az említett tárgy felé. – Voltak panaszai az elmúlt napokban? Esetleg fájt a keze, vagy érzett zsibbadást? – kérdezte.

- Nem, semmi – ráztam meg a fejem. – Nem erőltettem meg, de nem volt szükség a borogatásra sem.

- Ezt örömmel hallom. Ezek szerint, rohamosan javul a sérülése – mosolyodott el halványan, miközben lassan elkezdte leszedni a kezemről a rögzítőt. – Szóljon, ha fájdalmat érez – pillantott fel rám közben. – Úgy látom, minden a legnagyobb rendben – jelentette ki, miután alaposan végigtapogatta a csuklómat. – Azért még teszek rá egy kötést, és jó lenne, ha még pár napig nem erőltetné meg túlzottan. Valamint írok fel rá egy krémet, amit gyógyszertárban ki is tud váltani. Azzal naponta kétszer, reggel és este, kenje be a sérült területet és pár nap múlva már újra a régi lesz a keze.

- Köszönöm – motyogtam.

- Ez a dolgom – biccentett.

Miután valami krémmel jó alaposan bekente a csuklómat, egy rögzítő fáslival körbetekerte és már készen is voltam.

- Itt a recept – nyújtotta át a kis papírt, miután aláírta azt. – Vigyázzon magára! További jó napot kívánok – mosolygott rám.

- Köszönöm – mondtam ismét. – Viszlát, Dr. Sloan! – köszöntem el.

- Viszlát, Miss. Platt!

Kilépve a vizsgálóból, azonnal a kórház kijárata felé vettem az irányt. Semmi kedvem nem volt tovább itt maradni és értelme sem lett volna. Sietős léptekkel hagytam el az épületet és azonnal hazarohantam. Közeledve az árvaház felé, hirtelen egy teljesen más ötlet fogalmazódott meg bennem. Nem akartam Christine sajnálkozását hallgatni, ezért egy kicsi mellékösvényen lefordultam, be az erdőbe. A lépéseim azonnal lelassultak, de nem álltam meg. Hosszú perceken keresztül csak sétáltam egyre mélyebbre az erdőben. Nem érdekelt, hogy hogyan jutok majd vissza vagy, hogy nem tévedek-e el, gondolkodás nélkül fordultam arra az ösvényen, amerre a testem vitt. Nem értettem saját magamat. Miért borít ki ennyire az, hogy nem Dr. Cullen látott el ismét engem? Valószínűleg tényleg csak előrébb hozták az indulásuk napját. Mégis rossz érzés volt, hogy nem láthattam őt.

Egészen addig bóklásztam az erdőben, amíg el nem kezdett alkonyodni, és ez rögtön megrémített, de még mindig nem akartam hazamenni. Helyette inkább leültem egy fa tövébe és felhúzva a térdeimet, átkaroltam azokat. A zokogás hirtelen tört ki belőlem, amitől csak ideges lettem. Nem lenne szabad ennyire kiborulnom egy ilyen apróság miatt! Bizonyára félreértelmeztem őt legutóbb és igazából semmit nem akar tőlem – mondtam magamban ismét ugyanazt, amit már oly sokszor a hét folyamán.

Idegesen töröltem le a könnyeimet és felálltam a földről. Körülnéztem, hogy merre is kéne elindulnom, majd végül azt az utat választottam, ahonnan jöttem. Tudtam, hogy a többiek majd aggódni fognak értem, de erre az időre most szükségem volt. Egy kis szerencsével már aludni fognak, mire hazaérek, bár nem kellene ebben reménykednem. Chris legutóbb is megvárt.

Visszafelé már sokkal gyorsabban haladtam. Szinte futva vágtam át az erdőn, aminek következtében több ág is megvagdosott az ösvény nyomán. Ez azonban most cseppet sem érdekelt. Az erdő ijesztő hely volt sötétben és nem akartam kint ragadni az éjszakában. Csak akkor nyugodtam meg, amikor meghallottam egy autó hangját, ami valószínűleg a főútról jöhetett. Nem sokkal később ki is értem az útra, hogy folytassam az utat hazafelé. Megérkezve az épület elé, az ajtó azonnal kicsapódott előttem és egy rémült Christinnel találtam szemben magam.

- Te meg mégis hol a francban voltál eddig? – esett nekem azonnal. – Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk érted?

- Hé, Chris, nyugi, semmi bajom, csak egy kis magányra volt szükségem – tettem a vállára a kezemet. – Bocsánat, amiért csak így eltűntem.

- Mi történt veled, Esme? – vonta össze a szemöldökét már-már kétségbe esetten. – Te sosem csináltál ilyet azelőtt – csóválta a fejét.

- Én sem tudom, mi történik, de azt megígérhetem, hogy nem lesz több ilyen. Most már rendben leszek.

- És Dr. Cullen? – lepődött meg. – Azt hittem, legalább vele töltötted a délutánt.

- Dr. Cullen már nincsen a városban – vontam meg a vállamat. – Előrébb hozták a kirándulásukat a családjával és ma már nem is ment be dolgozni.

- Jaj, Esme, annyira sajnálom – mondta együtt érzően.

- Nem kell, Chris – ráztam meg a fejem. – Ha nem akar velem találkozni, én nem erőltetem rá magam. Ha pedig nem ez áll a háttérben, akkor miután hazajöttem Seattle-ből, meg fog keresni.

- Nem kéne ilyen sokat elvárnod tőle – húzta el a száját elgondolkodva. – Nem minden férfi szereti, ha levegőnek nézik őket a nők – figyelmeztetett.

- Majd meglátjuk, mi lesz. Most viszont, ha nem haragszol, elmennék lefeküdni. Fáradt vagyok, holnap pedig utazom Seattle-be és még össze sem pakoltam teljesen.

Miután elköszöntem tőle, felbattyogtam a szobámba, majd úgy, ahogy voltam, befeküdtem az ágyamba és szinte azonnal el is nyomott az álom. A rémálmok azonban nem hagytak aludni. Fél óránként felriadtam szinte, így másnap reggel még rosszabb állapotban ébredtem.

- Te jó ég! – kerekedtek el Anette szemei, amikor meglátott engem a konyhában. – Veled meg mi történt? – lépett oda azonnal hozzám és felemelte az államat.

- Nehéz éjszakám volt – motyogtam. – Készítene nekem valaki egy kávét? Szörnyen fáj a fejem – ültem le az egyik székre, majd az asztalra könyököltem.

- Talán inkább vissza kéne feküdnöd aludni – jegyezte meg Mary. – Tényleg nagyon rosszul nézel ki. Menj vissza az ágyadba, majd mi elkészítjük a reggelit.

- Nem lehet, Lizzy ma délelőtt érkezik és még össze sem pakoltam – morogtam száraz torokkal.

- Szerintem meg fogja érteni és tud majd várni egy kicsit – tette a vállamra a kezét Sarah. – Próbálj meg aludni még egy kicsit, aztán majd felébresztünk, ha megérkezett.

- Köszönöm – ásítottam, miközben nehezen felálltam a székről. Nem sokkal később már az ágyamban feküdtem, szinte félálomban és pár perc múlva aludtam is.

- Esme! Esme, ébredj! – térített magamhoz, számomra igen csak kevés idő után egy lágy hang.

- Hm? – motyogtam bágyadtan. Nem igazán fogtam fel, hogy mi is történik.

- Én vagyok az, Lizzy – simogatta meg az arcomat, mire végre felnyitottam a szemeimet. – Hű, tényleg nem vagy valami jó passzban – csóválta meg a fejét. – Ha gondolod, elhalaszthatjuk az utazást és itt maradhatok még holnapig.

- Nem – könyököltem fel, majd megdörzsöltem a szemeimet. – Jól vagyok, csak keveset aludtam az éjszaka. – Hány óra van? – sóhajtottam.

- Öt – felelt egyszerűen. – Már egy ide itt voltam, de nem akartalak felébreszteni. Összeszedtem neked már pár dolgot, amire feltétlenül szükséged lesz, de a többi már a te feladatod – mosolyodott el gyengéden.

- Köszi – ültem fel nyújtózkodva, majd megöleltem és megpusziltam őt.

- Elmondod, hogy mitől vagy ilyen állapotban? – kérdezte, miután elváltunk egymástól. – Azt hittem, már készen állva fogsz várni az ajtóban, amikor ideérek.

- Közbe jött egy-két dolog – motyogtam.

- Igen, azt gondoltam, mivel nem hívtál fel, hogy mi volt Charles-szal a vacsorán. Várjunk csak! Miatta vagy így magad alatt? – vonta össze a szemöldökét.

- Mondhatjuk így is… - húztam el a számat. – De igazából Dr. Cullen a hibás – vallottam be végül, majd felálltam az ágyról és pakolni kezdtem.

- El is mondod, hogy mi történt, vagy hagyod, hogy teljesen átlyukassza az oldalamat a kíváncsiság? És mi történt a kezeddel? Komolyan… mindent harapófogóval kell belőled kihúzni?

- Elmondom, de mielőtt még kiakadnál, hogy miért nem hívtalak fel azonnal, közlöm veled, hogy azért, mert egyszerre akartam mindent megosztani veled, személyesen – néztem rá egy pillanatra. – Az egész a vacsorán kezdődött – kezdtem bele a mesélésbe. – Charles allergiás rohamot kapott a süteménytől, amit rendelt, ezért mentőt kellett hívni és bevitték őt a kórházba. Mivel én nem voltam sem a családtagja, sem pedig a barátnője, ezért egyik nővér sem akart nekem egy szót sem mondani. Én viszont nem akartam úgy elmenni onnan, hogy legalább azt nem tudom, hogy életben maradt-e egyáltalán, vagy mi van vele. Már régóta várakoztam és fáradt is voltam, ezért elaludtam a folyosón. Dr. Cullen ébresztett fel – mosolyodtam el kissé az emlékre. Akkor még azt hittem, hogy tényleg felfigyelt rám, de most már tudom, hogy ez egyáltalán nincsen így. – Nagyon rendes volt velem. Kiderült, hogy ő látta el Charles-t és készségesen elvezetett a kórterméhez is, hogy a saját szememmel is láthassam őt. Nem volt valami fényes állapotban, de megnyugodtam. Ezután Dr. Cullen felajánlotta, hogy hazavisz, mert éppen akkor járt le a műszakja.

- Ó, csak mond, hogy igent mondtál! – túrt bele a szemeit forgatva a hajába.

- Persze, hogy azt – kuncogtam fel. – Nem utasítottam volna vissza. Ráadásul már hajnali három is elmúlt és nem jöhettem haza egyedül.

- És… gondolom beszélgettetek hazafelé – vonta fel a szemöldökét. – Jaj, Esme, mesélj már!

- Nem jött szóba semmi különös – haraptam kissé zavartan az ajkamba. – Kiderült, hogy a házuk az erdőben van, erre a város széle felé.

- És nem félti ott a gyerekeit? – lepődött meg Lizzy, elkerekedő szemekkel.

- Nekem is pont ez volt az első kérdésem – mosolyogtam. – Erre csak annyit felelt, hogy a gyerekei tudnak vigyázni magukra, de egyébként is kocsival járnak mindenhová. Ma már nem is értem, hogy hogyan, de meg mertem kérdezni tőle, hogy nem nehéz-e egyedül nevelnie őket.

- És, mit válaszolt?

- Azt, hogy elég nehéz neki, mert úgy érzi, nem tud mindent megadni nekik. Hogy eddig a napjai csak a munkájából és a családjából álltak, de még a velük töltött idő alatt sem tudja kárpótolni az anyjuk hiányát. Próbáltam meggyőzni őt arról, hogy a gyerekei imádják őt és nagyon is jó apának tartják – emlékeztem vissza arra a bizonyos útra.

- Gondolom, nem csak erről esett szó köztetek – állapította meg, miután olyan hirtelen hallgattam el.

- Tényleg nem – sóhajtottam. – Azt mondta, hogy szerinte én nagyon is különleges vagyok – sütöttem le a szemeimet, amint kimondtam ezeket a szavakat. A rosszkedvem kezdett elpárologni, de még mindig bizonytalan voltam. Nem értettem az orvos viselkedését.

- Ó, de édes! – nevetett fel Lizzy halkan. – Esme, ez a pasi totál beléd van zúgva! – jelentette ki magabiztosan. – A férfiak csak úgy nem dobálóznak ilyen szavakkal.

- Ezt csak arra mondta, hogy én sokkal felnőttesebben viselkedem a többi korombeli lánynál. De várd csak ki a végét – szusszantottam. – Miután hazavitt, elköszöntem tőle, de semmi más nem történt, mielőtt még találgatni kezdenél – emeltem fel figyelmeztetően a kezeimet, mert láttam, hogy már közbe akart szólni. – Másnap bementem Charles-hoz a kórházba, de nagyon furcsán viselkedett. Egyfolytában azt köszöngette, hogy meglátogattam őt. Elkezdett megint reménykedni, de én megpróbáltam őt ismételten finoman visszautasítani, de ez csak olaj volt a tűzre. Charles teljesen kifordult magából. Elkezdett velem kiabálni, hogy miért mentem el vele vacsorázni, ha nem akarok tőle semmit sem. Mielőtt még bármit is reagálhattam volna rá, megragadta a csuklómat. Meg akarta ígértetni velem, hogy megpróbáljuk ezt a kapcsolatot, de én nem akartam belemenni. Aztán egyszer csak megjelent Dr. Cullen – sóhajtottam fel. – Kiderült, hogy a nővérek nem adtak neki elég gyógyszert és emiatt volt ez a túlzott idegesség.

- Ugye ezt te nem hitted el? – nevetett fel keserűen. – Ennél még én is találtam volna jobb kifogást. Pedig azt hittem, ez a doki nem fogad el kenőpénzt – horkantott fel.

- Nem is ez történt – állítottam meg őt gyorsan. – Dr. Cullen azonnal orvosolta a helyzetet és ezt rögtön azután mondta, hogy elhagytuk a kórtermet. Charles-nak esélye sem volt megvesztegetni őt. Igaz volt az, amit mondott az állapotáról, de azt ő is beismerte, hogy Charles dühe nem csak ebből adódott. Ezután az orvos elvitt az irodájába – folytattam halkan.

- Csak mond, hogy ott végre történt valami! – tette össze a kezeit könyörgően.

- Mindent a maga idejében – intettem le őt. – Szóval… az irodában valahogyan beszédbe elegyedtünk. Mondta, hogy vissza kell mennem majd kontrollra, de mivel én egy héttel később már nem leszek itthon, péntekre hívatott be. Furcsa volt, de kissé úgy tűnt, mintha megijedt volna attól, hogy esetleg Seattle-ben maradok végleg, pedig ez eszembe sem jutott – mosolyodtam el halványan, miközben leültem mellé.

- Ha ez tényleg így van, akkor ez a pasi tényleg beléd zúgott. Mi történt még? – hajolt kicsit közelebb és egyre figyelmesebben hallgatott engem.

- Ellátta a kezemet, de még mielőtt rátette volna a rögzítőt, megkért, hogy ha nincsen sok dolgom, maradjak ott lejegelni a duzzanatot. – Lizzy itt felkuncogott és én pontosan tudtam, hogy miért. – Aztán újra beszélgetni kezdtünk. És nem is tudom, hogy miként, de… uh… nehéz ezt elmagyarázni. A lényeg, hogy majdnem megcsókolt. Legalábbis elég közel jártunk hozzá, de végül megzavartak minket.

- Ezt nem mondod komolyan! - nyögött fel csalódottan. – Esme, a történet eleje óta ezt a részt vártam, úgyhogy mondd, hogy csak viccelsz! – húzta el keserűen a száját.

- Sajnálom, de így történt. Súlyos beteget hoztak a kórházba és neki sürgősen el kellett rohannia a műtőbe. Bocsánatot kért, amiért csak így el kell mennie, majd azon kaptam magam, hogy egyedül állok a kórház folyosóján.

- Várjál, akkor most azért vagy még mindig ennyire kibukva, mert nem csókolt meg? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.

- Még ha csak ez lett volna – csóváltam meg a fejem. – Tegnap visszamentem a kórházba kontrollra. Dr. Cullen azt mondta, ő majd behívat, de helyette egy teljesen másik orvos volt ott. Azt mondta, az orvos családja előrébb hozta a kirándulásukat. Dr. Cullen még csak ott sem volt, pedig azt hittem, hogy azok után, ami majdnem kettőnk között történt, majd beszélni akar velem. De sem előtte, sem pedig aznap nem keresett fel, pedig fel is hívhatott volna akár.

- Tehát emiatt borultál ki ennyire – fogta meg a kezemet.

- Tudom, hogy őrültség, de nem tehetek róla. Még csak alig ismerem őt, de mégis olyan érzésem van, mintha mindent tudnék róla. Leszámítva azt a nagy titkot, amit a családjával őrizget, mert abban még mindig biztos vagyok, hogy van ilyen.

- Én nem hibáztatlak ezért. Ha engem akart volna megcsókolni egy ilyen férfi, aztán pedig még csak fel sem keres, én is kiborultam volna.

- Köszi, ez most igazán megnyugtatott – morogtam magam elé.

- Hé, tudod, hogyan értettem – karolta át a vállamat. – Na, de most folytasd a pakolást, mert még ma vissza akarok érni Seattle-be. Ott majd te is elfelejted ezeket a buta gondolatokat és meglátod, pár nap múlva már sokkal tisztábban fogod látni a helyzeted. A hozzáállásod is meg fog változni és könnyebben veszed majd a nehézségeket és az emlékeket, hidd el! – puszilta meg az arcomat.

- Remélem, igazad lesz – sóhajtottam, miközben előhalásztam a szekrény mélyéről egy bőröndöt, majd az eddig kikészített holmikat elkezdtem belepakolni.

- Ebben ne kételkedj! Mellesleg, most végre megismerheted Demetrit is – szélesedett ki a mosolya. – Meglátod, imádni fogod őt. Arról nem is beszélve, hogy talán ad majd néhány tanácsot neked – nevetett halkan. – A férfiak jobban megértik egymás gondolkodásmódját.

- Azért nem egy számomra vadidegen embertől kérnék tanácsot, ha nem baj – néztem fel rá egy pillanatra. – Majd meglátjuk, hogyan alakul.

- Ez már egy pozitív hozzáállás, helyes! – pattant fel. – Jut is eszembe! – nyitotta ki újfent a szekrényemet. – Kell valami jó kis ruci is neked, mert szándékomban áll elvinni téged bulizni, hogy végre ismerkedj egy kicsit új arcokkal is. Ott aztán garantáltan elfelejted majd ezt a dokit, sőt, talán még kedvedre való úriembert is találsz – kacsintott rám.

- Nem hinném, hogy bárki is felül tudná múlni – húztam el a számat. – De a tegnapi nap után már ez sem érdekel. Igazad lehet, talán tényleg csak ennyire van szükségem – értettem vele egyet.

Ha a bulizás tényleg olyan, mint amilyennek azt eddig Liz mesélte, akkor garantáltan jó estéim lesznek Seattle-ben…