3. fejezet - A régen várt látogató

Sziasztok!

Ugyan megint volt egy kicsit hosszabb kihagyás, most itt vagyok:) Egy hetet kórházban kellett töltenem, de most már szerencsére jól vagyok, viszont nagyon sok a tanulni valóm. A júniusi hónapom pedig igen csak zsúfolt lesz, ezért nem tudom, mikor lesz friss a másik történetekből, de addig is ebből lesznek majd újabb fejezetek:) Remélem, tetszeni fog nektek az új rész, mert végre a mi imádott dokink is feltűnik benne és máris elcsavarja főhősnőnk fejét:D

Puszi, Juliet

A régen várt látogató

Alice szemszöge

Vigyorogva mondogattam magamban a szorzótáblát, miközben Edward mérges arccal és a melle előtt összefont karokkal állt előttem.

- Mit titkolsz már megint? Ki vele! – dobbantott egyet türelmetlenségében a lábával.

- Fogadd el, hogy most nem ismered a jövőt – öltöttem ki rá pimaszul a nyelvemet. – Ezúttal nem szeded ki belőlem.

- Megint baj lesz belőle, már előre látom – forgatta meg a szemeit ingerülten. – Alice, jogunk van tudni, hogy mi fog történni a családunkkal! – lépett egyet felém, én azonban a helyemen maradtam és farkasszemet néztem vele, miközben a szorzótáblától már kezdett felrobbanni feje. Szinte láttam felette a füstöt felszállni.

- Ne aggódj, semmi baj nem lesz belőle, láttam – mosolyogtam továbbra is. – Bár hatással lesz az egész családra, semmi rossz nem fog történni – mondtam magabiztosan.

- A jövő változhat! – ellenkezett. – Nem tudhatod, miként befolyásolják majd a döntéseink! Nem lehetsz teljesen biztos benne!

- Ebből csak jó sülhet ki – ráztam meg a fejem. – Ne aggódj, amint bekövetkezik, minden részletet megosztok majd veletek. Addig viszont lakat lesz a számon.

- Előbb utóbb hibázni fogsz – szűkítette össze a szemeit és úgy nézett rám.

- Nem hinném. Ez túl fontos ahhoz, hogy csak olyan könnyen megadjam magam.

- Ki vele, Alice! Mit láttál? Ne kelljen többször megkérdeznem! – kezdett tényleg igazán dühös lenni. Egy pillanatra bevillant a fejembe Esme arca, hogy egy kicsi támpontot adjak legalább neki, majd a gondolataimat újra elrejtettem előle. – Mi köze van mindehhez neki? – döbbent meg. – Egy árvaházi nővér hogyan lehetne hatással a mi családunkra? – kérdezte zavarodottan. – Te átvertél! – vádolt meg, miután még mindig csak vigyorogtam rá.

- Nem, nem vertelek át – ráztam meg a fejem. – Többet viszont nem árulok el. Szeretném, ha meglepetés lenne nektek – mosolyogtam sejtelmesen, azzal otthagytam őt a nappaliban, zavaros gondolatai között vergődve.

Esme szemszöge

Gyorsan eltelt az az egy hét, amit Lizzy Forks-ban töltött. Szinte még fel sem fogtam, hogy velem van, amikor már indulnia is kellett. Bár sokszor elmondta, hogy bármikor meglátogathatom őt, mert persze azért fent tartotta még az ajánlatát az olaszországi úttal kapcsolatban, én csak a fejemet csóváltam. Nem tehettem meg, hogy csak úgy hetekre itt hagyjam az árvaházat. Egyszerűen képtelen voltam erre.

Könnyek között búcsúztam el tőle, majd ahogy a taxi eltűnt a látókörömből, visszafordultam az árvaház felé és a szobám felé vettem az irányt. Ott azonnal ledőltem az ágyra és bánatosan hunytam le a szemeimet. Újabb hosszú hónapok nélküle… Mi lesz addig velem?

Még csak egy fél hónap telt el, amikor hívás érkezett a Cullen családtól. Rosalie szólt, hogy ezúttal már a hónap elején el szeretnének látogatni az árvaházba, mert ha jobb idő lesz, túrázni mennek majd a családjukkal a hónap közepén. Ettől a hírtől azonnal felvillanyozódtam. Mindig lelkesen vártam azokat a napokat, amikor páran közülük ellátogattak hozzánk. Szerettem a társaságukat és be kellett vallanom magamnak, egyre kevésbé hittem a furcsa érzéseimnek velük kapcsolatban. Lassan sikerült elhitetniük velem, remélhetőleg az igazságot, hogy ők tényleg ilyen jólelkű család, mint amilyennek mutatják magukat. Ettől pedig egyre magabiztosabbnak éreztem magam.

Alig vártam a szombat délelőttöt, amikorra bejelentették a látogatásukat. Mint mindig, ezen a napon is a szobám ablakában ültem és figyeltem az utat, hogy mikor fordul be a szürke Volvo a sarkon. Ez azonban csak nem akart bekövetkezni, amiért kezdtem egyre csalódottabb lenni. Egy alkalommal sem késtek még, ezért ez most nagyon meglepett. Lassan vánszorogtak a percek, és én egyfolytában az órát lestem. Közben még a nap is kisütött, amiből rögtön eszembe jutott, hogy talán végül mégis inkább most mentek el túrázni és csak elfelejtettek nekünk szólni. Őrültnek éreztem magam, amiért ennyire vágytam az ittlétükre. Az agyam egy kis zugában talán tudtam, hogy miért volt ez így. Családra vágytam. Ők pedig olyan kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak tűntek minden alkalommal, hogy biztos voltam benne, az otthoni életük is makulátlan, akár csak ők maguk.

A nap azonban lassan eltűnt az égről és már a tizenkettes szám felé közelített a kismutató az órán, amikor egy fekete, sötétített ablakú Mercedes kanyarodott be az utcába. Azonnal felpattantam az ablakból. Azt hittem, esetleg más látogatók érkeztek, így hát meglepődtem, amikor megláttam Alice fekete, tüskés haját előbújni a kocsiból. Elindultam lefelé, hogy már a hallban legyek, amikor megérkeznek, és út közben társult hozzám Christine is. Szótlanul álltunk egymás mellett, amikor végül kopogtattak az ajtón. Mary nyitotta ki azt, mire mi rögtön megláttuk Alice kicsi alakját a másik oldalán.

- Jó napot! Elnézést a késésért, de közbejött egy-két dolog – szabadkozott azonnal, miközben beljebb lépett a házba.

- Semmi gond – mosolygott Mary. – A gyerekek tudnak várni.

- Ezúttal eljött velünk még valaki – kezdett bele Alice vigyorogva, miközben sorban beléptek egymás után az ajtón. Az alacsony lány mögött következett a párja, Jasper, majd Rosalie és Emmett, és legvégül még valaki.

A lélegzetem elakadt, ahogy megláttam azokat az aranybarna szemeket. Érdeklődve pásztázta végig a helyiséget, mindent jó alaposan megvizsgálva, majd a tekintete ránk tévedt. Egészen pontosan, leginkább rám. Megtorpant, amint a tekintetünk összetalálkozott, majd egy-két másodperc elteltével aprót rázott a fején és megszakítva a szemkontaktust, beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. Zavartan sütöttem le a tekintetem, miután jó alaposan végigmértem őt. Körülbelül Edwarddal volt egy magasságban, de a teste sokkal kidolgozottabb volt. A mozgása szinte vonzotta a tekintetem, de nem ez volt az, ami igazán lenyűgözött. Szőke tincsei szinte aranyként csillogtak, tökéletes harmóniában a szemeivel.

Éreztem, hogy valaki engem néz, de amikor felpillantottam, a tekintetem összetalálkozott azzal az örvénylő szempárral és képtelen voltam tovább rajtuk tartani a szemeimet. Te jó ég! Mi történik velem? Zavartan haraptam bele az ajkamba, de még mindig alig mertem felnézni.

- Jó napot – köszönt bársonyos hangján, amivel ha lehet, még jobban levett a lábamról. – Dr. Carlisle Cullen vagyok, a helyi kórházban dolgozom – mutatkozott be, majd sorban kezet fogott velünk. Amikor elém ért és kinyújtotta felém a kezét, kis híján még el is ájultam. Te jó ég! Hogyan fogok így egy percig is a közelében maradni, ha ilyen hatással van rám?

Végül elfogadtam a felkínált jobbot és úgy döntöttem, nem leszek olyan illetlen, hogy nem nézek rá közben. A mosolya egy árnyalattal szélesebb lett, ahogy a tekintetünk összetalálkozott. Ó a francba, biztosan észrevette, hogy mennyire zavarban vagyok. Viselkedj, Esme! - kántáltam magamnak gondolatban.

Miután mindenkivel kezet fogott, újra belekezdett a beszédbe.

- Sajnálom, hogy csak most tudtam ellátogatni ide – nézett körbe ismételten, de az arcáról sütött az elismerés a felújítást illetően. – Eddig a munkám nem igen engedte, ezúttal viszont úgy gondoltam, hozok mást is. – Kissé furcsa volt ez a hirtelen változás. Eddig, amikor itt jártak, mindig Rosalie volt az, aki az egész család nevében beszélt. Most azonban, hogy Dr. Cullen is itt volt, teljesen megváltozott a felállás. Rosalie csak Emmett mellett állt, de úgy tűnt, ezúttal egyáltalán nem olyan vidám. Amint végighordoztam a tekintetem rajtuk, észrevettem, hogy Dr. Cullen-en és Alice-en kívül a többiek kissé mogorva arckifejezéssel meredtek maguk elé, pedig máskor mindig olyan mosolygósak voltak. Az orvos maga elé emelte a táskáját, majd Mary-hez és Anette-hez fordult, akik látszólag majd szétfolytak az olvadozásban. – A segítségüket szeretném kérni az oltások beadásában. Ez is egy afféle adomány lenne. – A mosolya töretlen maradt, miközben a táskát visszaengedte a lába mellé.

- P… persze – bólintott rá azonnal Mary. – Jöjjenek csak, a gyerekek már várják magukat a nagyteremben – indult el azonnal fölfelé.

Ahogy megkezdődött az oltások beadása, a teremben kezdett egyre nagyobb zűrzavar keletkezni. Dr. Cullen ugyan megpróbálta vigasztalni és bátorítani az éppen sorra kerülő kisebb gyereket és a család többi tagja is próbálkozott a figyelmük elterelésével, de ez csak nem akart használni. Egy kicsit azért megértettem a gyerekek viselkedését, hiszen én sem szerettem kifejezetten, amikor tűket döfködtek belém. Egy hirtelen ötlettől vezérelve aztán megfogtam egy cukros dobozkát, majd odaléptem az orvos és Anette mellé.

- Had segítsek – ajánlottam. A hangom olyan halk volt, hogy azt hittem, ebben a zűrzavarban meg sem fogja hallani, a tekintetét azonban mégis felém fordította és érdeklődve nézte a kezemben tartott dobozt. – Ez általában használni szokott – magyaráztam, értetlen tekintetét látva.

- Rendben – bólintott rá végül mosolyogva, mire nekem nagyot dobbant a szívem.

Ezek után már csak ritkán hangzott föl egy kis sírás, az is azoktól a csöppségektől, akik még csak pár évesek voltak. A többiek azonban hősiesen helyt álltak, egy-egy szem cukorkában reménykedve.

- Ön aztán tényleg ért a gyerekekhez – szólalt meg elismerően Dr. Cullen, minek következtében éreztem, hogy az arcom enyhén bizseregni kezd. – Hogyan tett szert ennyi tapasztalatra? – érdeklődött tudattalanul.

- Szinte itt nőttem fel az árvaházban, úgyhogy az egész életemet gyerekek között töltöttem – feleltem. Furcsa mód teljesen megbíztam ebben az emberben, pedig a többieknél is eltartott egy jó darabig, amíg elfogadtam a furcsaságaikat.

- Sajnálom – nézett rám együtt érzőn.

- Ne tegye – mosolyogtam rá. – Imádok velük foglalkozni és tanítani őket – mondtam őszintén.

- Tanítani? – döbbent meg, majd halkan felnevetett. – Ne vegye tolakodásnak a kérdésemet, de hány éves ön, hogy már tanít? Olyan fiatalnak látszik… - fürkészte átható tekintettel az arcomat.

- 23 éves vagyok – bólogattam. – Viszont jól szót értek a gyerekekkel és szívesen tanítom őket.

- Ennyi idősen még az egyetemen kellene tanulnia és az álmait kergetnie – csóválta meg a fejét, de a szemeiben látszott valami különös csillogás.

- Eddig a rossz helyzetünk miatt nem hagyhattam itt az árvaházat, mostanra pedig már annyira a szívemhez nőtt, hogy képtelen vagyok elszakadni ettől a helytől – sóhajtottam. – A húgom próbált már meggyőzni, de egyelőre hajthatatlan voltam.

- És mi a helyzet az álmaival? – tett fel egy újabb kérdést. – Ó, bocsásson meg, nem akartam illetlen lenni – szabadkozott azonnal.

- Az álmom mindig is az volt, hogy gyerekekkel foglalkozzak és taníthassam őket – mondtam őszintén. – Az pedig, hogy valaha is bekerülök egy építészeti egyetemre, szinte lehetetlen. Ráadásul olyan nagy kiadásokat nem is tudnék fedezni.

- Pedig ez igazán nagyszerű ötlet – mosolygott. – Nem kéne feladnia az álmait. Egyszer talán valóra válnak majd – bíztatott, ami kissé meglepett. Még csak alig pár perce ismerjük egymást, de ő máris ilyen közvetlen velem. Igazuk volt Mary-éknek, ő valóban egy igazi álom… - Köszönöm a segítségét – mosolyogott ismét rám, miután az utolsó oltást is beadta.

- Örömmel segítettem – viszonoztam a gesztusát.

- Khm… megkérdezhetném, hogy a pénzügyi formaságokat kivel intézhetem?

- Miss. Hale eddig mindig velem rendezte az ehhez kapcsolódó dolgokat. Kérem, kövessen! – intettem neki, majd elindultam a szokásos iroda felé. A szívem már most a torkomban dobogott, mintha az eddigi beszélgetésünk alatt nem ugrott volna már ki majdnem a mellkasomból. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a többi nővér azonnal felénk kapja a fejét.

- Igazán szépen felújították az épületet – jegyezte meg, mikor már félúton jártunk.

- Megteszünk mindent azért, hogy a gyerekek a legjobbat kapják. Nehéz nekik így is szülők nélkül felnőniük.

- Hihetetlen, milyen csodálattal beszél róluk – mondta őszintén. – Mintha mind a magáé lenne…

- A sajátjaimnak is érzem őket – nevettem halkan. - Bár van, akivel szinte együtt nőttem fel, velük inkább baráti viszonyban vagyunk. Csak attól tartok, hogy akiknek már végleg el kell hagyniuk az árvaházat, hogyan fognak boldogulni. Itt azért mégsem kapják meg a megfelelő oktatást a tovább tanulásra, hiszen még nekem sincsen diplomám. Nem is maradhattam volna, ha nem tudok segédkezni a gyerekek nevelésében.

- Ezért mondtam azt, hogy nem kéne feladnia az álmait – nézett rám komolyan.

- Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtottam, miközben benyitottam Mary irodájába és őt is beljebb invitáltam. – Először le kellene érettségiznem, és a tanulás rengeteg időmet elvenné, amit persze nem sajnálnék… De az egyetem nem játék. Főleg, ha fizetek is érte.

- Bámulatos, hogy 23 évesen ilyen éretten gondolkodik a jövőjéről – jegyezte meg ámulattal a hangjában, mire én kissé elpirultam.

- Hamar fel kellett nőnöm – sütöttem le a tekintetem. – De hát minek is panaszkodom éppen magának… Hiszen ön már jócskán túl van ezen az időszakon – sóhajtottam, majd hirtelen észbe kapva szabadkozni kezdtem. – Mármint… jaj… ne haragudjon, nem úgy értettem. Csak ön… már egy sikeres sebészeti főorvos, és ezt a posztot bizonyára csak kitartással és hosszú idők munkájával tudta megszerezni. – A végén mélyen kifújtam a levegőt. Ránézésre ez az orvos nem sokkal tűnt idősebbnek nálam, de a rangját tekintve már biztosan jócskán túljutott a harmincon.

- Nyugodjon meg, egyáltalán nem bántott meg – nevetett fel jóízűen. – Mellesleg, nekem nem kellett annyit gürcölnöm ezért az állásért. Az emberek szerint meg van hozzá a tehetségem, de én inkább adottságnak mondanám. Jó fotografikus memóriám van. És akárhány éves is leszek, legbelül mindig megmaradok annak a huszonhárom éves egyetemi srácnak, aki voltam.

- Miért pont huszonhárom? – lepődtem meg.

- Akkor éltem a fénykoromat – mosolyodott el. – Az egyetem mellett elég nehéz volt gyereket nevelni, abban az évben mégis minden az én javamra vált.

- Bizonyára nehéz lehet magának ennyi gyereket egyedül nevelni és mellette még a kórházban is helyt állni. Mégsem tűnik kimerültnek, pedig nem lehet egy egyszerű élete.

- A családom tökéletesen megérti, hogy az én életem az orvoslás. Megpróbálok mindig időben hazaérni hozzájuk, és amikor csak tudok, szabadnapot veszek ki és olyankor az egész napot együtt töltjük. A kimerültség pedig valahogyan nem az én asztalom – nevetett fel. – Sosem éreztem tehernek sem a munkámat, sem pedig a családomat.

- Én nem is így értettem… - ráztam meg azonnal a fejemet.

- Tudom – emelte fel nyugtatóan a kezét. – Most szeretnék én kérdezni – dőlt egy kissé előre a székben, ahol helyet foglalt. Én az asztal másik oldalán ültem, mégis kissé zavarban éreztem magam vele szemben.

- Persze… csak nyugodtan – feleltem még nagyobb zavarban.

- A testvére felől szeretnék érdeklődni… Azt mondta, ő próbálta magát elcsalni innen – döntötte kissé oldalra a fejét és úgy tűnt, tényleg érdekli ez a téma.

- Nos… őt örökbe fogadták még kisebb korunkban. A nevelőszüleivel él Seattle-ben, de Olaszországban jár egyetemre. Mit szeretne még tudni róla?

- Nem akarok illetlen lenni a túlzott kíváncsiságommal – rázta meg a fejét.

- Ahogy gondolja, bár egyáltalán nem veszem tolakodásnak a kérdéseit. Akkor térjünk át a papírmunkára. – Elővettem a dossziét, amiben eddig minden hónapban vezettük a kapott adományokat és a kiadásokat. Már most, pár hónap elteltével is egy egész szép összeg félretett pénz összegyűlt.

- Szeretném, ha tudná, hogy a kórház segítségére, vagyis pontosabban az enyémre mindig számíthatnak. Bármilyen betegség, vagy valamilyen más gond adódik, szívesen állok a rendelkezésükre – mondta kedvesen, miközben átnyújtotta a csekket.

- Nem akarunk sem az ön, sem pedig a kórház terhére lenni – ráztam meg a fejemet. – Éppen elég az, hogy ennyi pénzzel kisegítik az árvaházat. Többet nem fogadhatunk el. Már ez is nagyon sok.

- Ez egyáltalán nem probléma nekem – nevetett fel. – Ma már olyan járványok pusztítanak, amik ellen nincsen védő oltás. Ezért szeretném, ha engem hívnának először, ha bármi gond adódna. – Átnyújtott egy kis papírt. – Ezen a számon bármikor elérhetnek, közvetlenül engem. Nem kell a kórházon keresztül kapcsoltatniuk.

- Köszönjük – hálálkodtam.

- Ez csak természetes – mosolygott.

- Nem, egyáltalán nem az! – tiltakoztam hevesen. – Maguk pár hónap alatt annyit tettek ezért az árvaházért, amennyit eddig még senki sem az épület felépítése óta. Ezt sosem tudjuk majd meghálálni maguknak.

- Nekünk éppen elég az, hogy láthatjuk a gyerekeket egészséges és biztonságos körülmények között élni.

- Lehetne egy kicsit személyesebb kérdésem? – kérdeztem, tartva attól, hogy lassan már az idegeire fogok menni, de látszólag teljesen nyugodt volt.

- Természetesen – bólintott rá azonnal.

- Miért éppen ide költöztek? Hiszen Forks csak egy kicsi, esős város. Semmi érdekes sincsen benne. A gyerekei pedig okosak, tehát egy neves egyetemen lenne a helyük, hiszen ezek szerint a pénz nem akadály. Akkor miért pont ide jöttek? És miért az árvaházat választották? Számos más alapítványnak adományozhattak volna.

- Ez egy kicsit több volt, mint egy kérdés – kuncogott, de azért belekezdett a megválaszolásukba. – A költözésünk oka, hogy Edward nem bírja a füstös, nyüzsgő, poros nagyvárosokat, ezért olyan helyet kellett választanunk, ahol sokkal tisztább a levegő. Hogy miért pont Forksra esett a választásunk? Azt már nem tudom. Ez mindünknek tetszett. Az pedig, hogy az árvaházat választottuk, legfőképpen amiatt volt, mert az előző lakhelyünkön is rendszeresen eljártunk oda. A lányaim oda vannak a gyerekekért és nem akartam megfosztani őket ettől az élménytől. Tulajdonképpen, ők kértek meg rá, hogy ne változtassunk a szokásainkon, de egyáltalán nem bántam meg. Örülök, hogy egy ilyen közösséget segíthetek.

- Ez igazán nagylelkű magától.

- Már mondtam, hogy számomra ez a természetes.

- Furcsa… - motyogtam magam elé. Azt hittem, hogy nem fogja hallani, de mégis meghallotta és érdeklődve pislogott rám.

- Micsoda? – kérdezte kíváncsian.

- Oh… én… khm… szóval… - dadogtam. – Én csak… nem gondoltam volna, hogy… hogy ön ilyen nagyvonalú – magyarázkodtam. – Annyi mindent hallottam önről, de… nem nagyon akartam elhinni, amíg… amíg a saját szemeimmel nem láttam.

- Valóban? És miket hallott rólam? – kérdezte, ismét előrébb dőlve a székben. Ahogy a tekintetünk összetalálkozott, képtelen voltam elszakadni azoktól az aranybarna, örvénylő íriszektől. Egyszerűen megbabonáztak és nem tudtam nem válaszolni neki.

- Hát… hogy… elég sokan megbámulják önt… a kinézete miatt – mondtam zavartan, de képtelen voltam lesütni a szemeimet. A tekintete szinte foglyul ejtette az enyémet és nem engedte, hogy másfelé nézzek.

- Igen, ezt észrevettem már. De gondolom, nem csak erre gondolt…

- Azt is hallottam, hogy mennyire jó orvos. És, hogy számtalan másik kórházba hívták már, de ön nem volt hajlandó elmenni innen. Most már persze értem, hogy miért.

- Ezek pedig eléggé hihetőek – vonta fel a szemöldökét.

Látszott rajta, hogy érdekelte az igazság, de mégis mit mondhattam volna neki? Hogy a nővérek utána epedeznek a kórházban és most már belátom, hogy nem ok nélkül? Vagy, hogy mindenhonnan azt hallottam, hogy ön nem csak szívdöglesztő, hanem udvarias is és mindemellett még a munkáját is száz százalékosan komolyan veszi. Egy szóval jellemezni tudtam őt, az pedig ez volt: Tökéletes. Egyszerűen nem találtam hibát sem rajta, sem pedig a jellemében. Annyira közvetlen és kedves volt velem, pedig még csak pár órája ismertük egymást. Amiket pedig hallottam tőle és amilyen áhítattal beszélt a munkájáról… Még engem is ámulatba ejtett. És az is tisztán érződött, hogy a sok munka ellenére sem hanyagolja el a családját és minden gyermekét ugyanazzal az odaadással szereti. És lehet, hogy ez még nem is olyan ritka. De hogy valaki mindemellett még külsőre is egy Adonisz legyen, az már annál inkább. És ez a tökéletes férfi most itt ült velem szemben és beszélgetett velem. Ráadásul még kérdezősködött is utánam. Oh, Esme, térj magadhoz! – ütöttem gondolatban fejbe magam. – Ez a férfi túlságosan tökéletes ahhoz, hogy leereszkedjen a te szintedre.

- Nos, ha nem akarja elárulni, én nem erőltetem – szakított ki bársonyos hangja az egyre bonyolódó és fájdalmasabb gondolataimból.

- Ritka az olyan férfi, mint ön – mondtam ki végül, „sokat nem veszíthetek vele” alapon. – A gyerekeit mindennél jobban szereti, annak ellenére is, hogy egyikük sem a sajátja vér szerint. A munkáját imádja, de mégsem hanyagolja el a családját. Kedves, udvarias és… és jóképű – ejtettem végül ki a szavakat, mire Dr. Cullen arcán egy széles mosoly jelent meg.

- Hát, köszönöm a bókokat – kuncogott. – Örülök, hogy nem kellett lerombolnom a mások által megalkotott képét rólam – húzta el végül a száját.

- Ó, dehogynem, azt nagyon is sikerült – ellenkeztem vele. – Bármit is hallottam önről, mindig volt bennem egy gondolat, annak ellenére, hogy segíti az árvaházat, hogy ön egy mogorva alak, akit csak a pénz érdekel. Erre megjelent itt és már akkor meggyőzött ennek az ellenkezőjéről, amikor bejelentette, hogy oltást hozott a gyerekeknek.

Nem szólt semmit, csak magában mosolygott. Aztán végül mégis szólásra nyitotta a száját.

- Örülök, hogy már elsőre ilyen benyomást keltettem – mosolygott töretlenül.

Egy torokköszörülés után gyorsan témát váltottam, mert kezdett a helyzet egyre kínosabb lenni.

- Ha nincsen más elintézni valónk, akkor talán ideje lenne visszamennünk a gyerekekhez. Bizonyára önnek is sok munkája van még. Nem akarom feltartani – magyarázkodtam.

- Ami azt illeti, mára szabadnapot vettem ki – nyugtatott meg. – Máskülönben nem lett volna időm eljönnöm ide. Még így is előfordulhat, hogy egy súlyos esethez behívnak. Szeretném kihasználni ezt a nyugodt napot. És nem sajnálom önnel tölteni a szabadidőmet.

Erre a mondatára fülig vörösödtem. Nem voltam ehhez hozzászokva. A férfiak általában fel sem figyeltek rám, ő pedig már harmadszorra éri el, hogy teljesen zavarba jöjjek előtte. Bár lehet, hogy ő mindig ilyen kedves a nőkkel.

- Khm… köszönöm – mosolyodtam el szégyenlősen.

- Ez az igazság – nézett rám olyan tekintettel, hogy azt hittem, ott helyben elolvadok. Ez az Adonisz nyíltan flörtöl velem, pedig még csak alig ismerjük egymást. Kellett párat pislognom, mire észbe kaptam és újra a földön jártam.

- Öhm… talán tényleg ideje lenne visszamennünk – szólaltam meg kis késéssel. Nem tudtam, hogy ennél még lehetnék-e zavartabb, de nem akartam kipróbálni.

Ő csak bólintott, majd felállt a székből és az ajtóhoz sétált, amit aztán kinyitott előttem. Halkan elmotyogtam ismét egy köszönömöt. Elég furcsa volt ez a helyzet, hiszen tulajdonképpen ő volt most itt a vendég. Én pedig balga módon hagytam, hogy elcsavarja a fejemet, holott ezt nem lett volna szabad.

Csendben sétáltunk vissza a nagyterembe, ahová belépve a hangulatom azonnal megváltozott. Nem is érezhettem jobban magamat máshol, mint a gyerekek között. Itt aztán tényleg felszabadult lehettem. Többször is észrevettem a gyerekekkel való játék közben, hogy Dr. Cullen engem néz, de ezt végül a véletlen művének vettem.

A Cullen család még egy jó ideig ott maradt az árvaházban. Csak akkor mentek el, amikor a gyerekek már a vacsorához készülődtek. Mindegyikük elköszönt, majd szépen sorban egymás után elhagyták az épületet.

Tűkön ülve vártam, hogy a gyerekek végre befejezzék a vacsorát és eltakaríthassunk utánuk. Nem is bírtam nagyon enni, sőt, egy falat sem ment le a torkomon, amit Christine észre is vett, de csak mosolygott rajtam. Amikor pedig végre elszabadultam közülük, az első dolgom volt, hogy felrohantam a szobámba és már hívtam is Lizzy-t. Pár csörgés után fel is vette.

- Igen? – szólt bele vidáman.

- Szia, Beth – köszöntem. Próbáltam először még visszafojtani a kitörni készülő szóáradatomat.

- Szia! Mi újság? Miért hívtál? – kíváncsiskodott.

- Nem hívhatom csak úgy fel a húgomat? – kérdeztem tettetett sértődöttséggel a hangomban, de közben már mosolyogtam.

- De… persze… - Szinte láttam magam előtt, ahogy megvonja a vállát. – Csak nem meggondoltad magad? – lelkesedett fel mindjárt. – Még nincs vége a nyárnak és, ha gondolod, hazautazhatunk.

- Nem erről van szó. De lehet, hogy ezt is jobban át fogom gondolni még.

- Szóval akkor miért hívtál? – sürgetett meg kicsit.

- Az orvos itt járt – feleltem az ajkamba harapva és vártam a reakcióját.

- Tényleg? – kiáltotta vidáman. – És milyen volt? Tényleg olyan jóképű, mint amilyennek leírták? – bombázott meg engem azonnal a kérdéseivel.

- Hát… a jóképű nem is elég jó kifejezés rá – feleltem egy sóhaj kíséretében. – De nem csak ez a lényeg! Mindemellett még hihetetlenül kedves és udvarias is. Komolyan mondom, ilyen férfit te még nem láttál.

- Fogadjunk! – vigyorodott el.

- Lehetetlen – ráztam meg a fejem, holott ő ezt nem láthatta. – Jaj, teljesen elcsavarta a fejemet – panaszoltam sóhajtva.

- És ez miért baj? – nevetett fel jóízűen. – Vesd be magad! Te egy gyönyörű, fiatal lány vagy! Ráadásul még okos is. Melyik férfi ne akarna ilyen nőt maga mellé?

- De hiszen ő sokkal idősebb nálam – ráztam meg ismét a fejemet. – Különben is, attól még, hogy szerintem jóképű, még nem biztos, hogy én is tetszem neki.

- Ugyan, te kinek ne tetszenél? Esme, fogadd el az értékeidet és lásd magad végre tisztán! Talán pont egy ilyen férfira lenne szükséged ahhoz, hogy megnőjön az önbizalmad.

- Hiába, ha pár percnél tovább nem tudok úgy megmaradni mellette, hogy el ne pirulnék.

- Szóval bókolt neked. Ezek szerint mégis bejössz neki – vetette ellen.

- Ez még nem jelent semmit sem. Valószínűleg minden nővel ilyen, mert úgy nézett ki, hogy számára ez teljesen természetes.

- Én akkor is azt mondom, hogy ha legközelebb találkoztok, akkor puhatolózz nála – tanácsolta. – Az csak előnyödre lehet.

- Nem tudom, mikor jön ide legközelebb – sóhajtottam. – Sok a munkája és mára is csak szabadnapot vett ki, hogy végre megnézhesse, mire is költötte eddig a vagyonát. Na, de inkább térjünk át rátok. Mi van Demetri-vel? – mosolyodtam el. Ezúttal rajta volt az áradozás sora.

- Ó, el sem tudod képzelni, milyen tökéletes… - álmodozott. – Augusztusban el akar vinni engem Görögországba két hétre, hát nem romantikus? Még sosem jártam ott, csak hallomásból tudom, mennyire szép hely. Már annyira várom! – lelkendezett.

- Azt hallom – nevettem fel halkan. Már szinte kiabált a telefonba, de ez most egyáltalán nem zavart.

- Jaj, Esme, nem is tudod, milyen boldog vagyok! Úgy érzem, végre megtaláltam az igazit – sóhajtotta boldogan.

- Ennek nagyon örülök! – mosolyodtam el. – Már alig várom, hogy végre én is megismerhessem a te lovagodat.

- Ahogyan én is a tiedet! Ha tudod, hogy mikor látogat el megint az árvaházba, feltétlenül szólj!

- Rendben – nevettem. – De csak ezért ne utazz el ide.

- Tervezem, hogy kicsit többet látogatlak meg majd, úgyhogy ez nem lesz akadály. De akkor térjünk is vissza rád… Eljössz akkor a nyáron Seattle-be? – kérdezte kíváncsian.

- Hm… – morfondíroztam. – Talán tényleg szükségem lenne egy kis kikapcsolódásra.

- Hogyan változott meg ilyen gyorsan a véleményed? – kérdezte gyanakvóan, amikor pedig egy ideig nem válaszoltam neki, újból megszólalt. – Csak nem Dr. Cullen mondott neked valamit?

- Fején találtad a szöget – sóhajtottam. – Azzal nem veszíthetek, ha kicsit kiteszem a lábam erről a helyről. Azt pedig még átgondolom, hogy megpróbáljam-e az egyetemet. Rengeteg időmbe telne, amíg leérettségizek és a tanulás minden maradék időmet elvenné. Egyetemre pedig nem itt szeretnék járni a közelben. Még fogalmam sincs, hogyan döntök.

- Hát, gondold át alaposan. De úgy tűnik, sokat köszönhetek ennek az orvosnak. Még talán sosem hallottalak téged ilyen vidámnak kiskorunk óta – somolygott. – Most viszont mennem kell. Majd még beszélünk. De azonnal hívj, ha van valami új hír!

- Rendben – kuncogtam. – Szia, Lizzy, szeretlek! – köszöntem el tőle.

- Én is! Vigyázz magadra! – tette még hozzá, majd kinyomta a hívást.

Fáradtan dőltem el az ágyamon és hunytam le a szemeimet. Az elmúlt nap történései sorban peregtek le a szemeim előtt, visszaidézve ezzel a legszebb pillanatokat. Sosem gondoltam volna, hogy egy férfi egyszer majd ilyen hatással lesz rám. Saját magamat sem értettem, hiszen még sosem néztem senkire sem így. Az volt az egyetlen biztos benne, hogy Dr. Cullen nagy hatással volt rám a mai nap. Hogy mi lesz tovább? Az majd kiderül. Talán nem is látom többé őt. Ha pedig mégis újra ellátogat ide, én úgysem merek majd célozgatni neki. Az nem az én asztalom. Bármennyire is bizonygatta Liz, hogy meg kéne próbálnom, tudom, hogy még ha el is határoznám magamat, éles helyzetben meg sem tudnék szólalni. Úgyhogy inkább nem reménykedem semmiben.

Észre sem vettem, mikor váltották fel az emlékeket az álmok. A hatalmas, színes kavalkád teljesen körbe kerített. Mindenhol az arany különböző árnyalatait lehetett látni. Bárhová néztem, végtelen messzeség tárult a szemem elé, a távolban egy kicsi, világító ponttal, én pedig arra felé haladtam, hogy megtudjam, mi is az valójában.