90. fejezet

 Sziasztok!

Igen, egy picit később jöttem, ne haragudjatok, közbe jött valami :) De itt vagyok, nem felejtettelek el titeket! :) Meg is hoztam ezt a szép kerek számú fejezetet, amihez jó olvasást kívánok. Hamarosan itt a történet vége, úgyhogy próbáltam olyanra is venni a fejezet végét. Egy kis nyugalom az utolsó mozgalmas történések előtt, már csak tényleg egy picike szál nincs elvarrva, amire talán ti is rájöhettek ;) Remélem, tetszik majd a fejezet! :)

Puszi, Juliet

 

Esme szemszöge

Mindenhonnan éles sikolyok hangzottak fel, de nem csak tőlünk, hanem a Volturi katonáitól is. Bellát olyan szorosan tartottam a karjaimban, hogy már attól kezdtem félni, én magam teszek kárt benne. A tekintetem végig Carlisle-t követte. És akkor megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Felix előlről támadott és leterítette őt a földre. Meg akartam indulni feléjük, de Nath visszarántott. Carmen egy gyors modulattal evette tőlem Bellát. Vergődtem a kezei között, de nem tudtam szabadulni. Láttam, ahogy Carlisle elkezd gyengülni Alec képessége miatt, de egy lépést sem tudtam tenni felé.

- Carlisle parancsba adta nekem, hogy egy lépést se engedjek neked innen mozdulni és nem most foglak elveszíteni téged! – kiabálta Jonathan.

Ám ekkor valaki elrántotta őt tőlem, mire kétségbe esetten fordultam meg, de köben Carlisle-nak is segíteni akartam. És ebben a pillanatban szinte minden egyszerre történt. Carlisle letépte Felix fejét, mire Aro azonnal megindult felé, szemeiben gyilkos tűzzel, Nath a földre került a támadója alá, Michelle-re pedig szintén rávetette magát lesből egy Volturi. Nem tudtam hová menjek először. Mindüket meg akartam menteni, de egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam. Mitch éles sikolya hasította ketté a levegőt, mire láttam, hogy szerelmem megdermed, és lassan fordul felénk. Azonnal felénk indult, amint meglátta, hogy a nővére veszélyben van, így én Nath segítségére siettem. Ráugrottam az ellenségre és lerántottam őt Jonathan-ről, de már késő volt. Az időközben farkassá változott legjobb barátom nyakán egy hatalmas, marcangolt seb éktelenkedett. Barna szemei az enyémbe mélyedtek és mintha csak annyit mondott volna velük: Fuss! Menekülj! A csatát el fogjuk veszíteni.

A szemei üvegesen meredtek a semmibe, amikor meghallottam a hatalmas reccsenést, majd nem sokkal ezután szerelmem fájdalmas kiáltását.

- Esme! – szerelmem lágy hangja kiszakított a gondolataimból. Lassan emeltem rá a tekintetemet az arcára. A kezét az enyémre simította és lágyan megszorította.

- Csak kicsit elgondolkoztam – mondtam halk hangon.

- Miről? – húzódott hozzám közelebb.

- Semmi érdekesről – fordítottam a padló felé a tekintetemet. Nem akartam őt még hetek után is a harcban történtekkel terhelni. Még így is látszott rajta a gyötrődés a nővére elvesztése miatt, nem akartam még az én gondjaimat is a nyakába zúdítani.

- Ezt mindjárt gondoltam – emelte meg az államat a mutatóujjával. – Emlékszel, mit mondtál aznap? – kérdezte a szemeimbe nézve. – Hogy nem kell magambam tartanom az érzéseimet. Neked elmondhatom és ki is borulhatok. Esme, bármi is az, ami ennyire felzaklat téged, velem megoszthatod, és én talán tudnék segíteni.

- Nem, nem tudsz – ráztam meg a fejemet. – A rossz döntéseimet nem másíthatod meg. Nem tudsz visszamenni az időben és tanácsokkal ellátni. Megmenthettem volna Őt! – néztem rá keservesen. – Nath-nek már nem tudtam időben segíteni, de Michelle-t megmenthettem volna! – A csata óta ez volt az első alkalom, hogy elhangzott köztünk a neve és láttam rajta, hogy fájt neki. – Azt hittem, mind a kettejüket meg tudjuk menteni. Te az ő segítségére siettél, én pedig Nath-hez, pedig Michelle-hez közelebb voltam. De végül mind a ketten elkéstünk.

- Esme! Drágám! – fogta a kezei közé az arcomat. – Emiatt nem hibáztathatod magad! Segíteni akartál, mindkettejüket meg akartad menteni. Hittél benne, hogy sikerülhet, de nem sikerült. A halála mindig is egy fájó emlék marad a szívemben, de kérlek, te ne okozz nekem fájdalmat azzal, hogy saját magadat okolod a történtekért.

- Tudom, hogy nem lenne szabad… tudom, hogy nem az én hibám, de akkor is fáj a tudat, hogy dönthettem volna másképpen is! – döntöttem a homlokának az enyémet.

- Ha… Michelle-nek segítesz, akkor azért lett volna bűntudatot, hogy magára hagytad a legjobb barátodat. A nővéremnek pedig újra szenvednie kellett volna a párja elvesztése miatt. Talán most boldogok együtt valahol, ki tudja?

Halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy igaza van, de azt is, hogy ezek a gondolataim még sokáig nem fognak eltűnni a fejemből. Hiába mondja azt, hogy én csak a legjobbat akartam, a történteken ez mit sem változtat.

- Lassan le kéne mennünk… Rose nemsokára itt lesz Emmett-tel – szólalt meg egyszer csak.

Igen, ez volt a másik dolog, ami problémát okozott az életünkben. Emmett még mindig ember volt, de elég nagy hajlandóságot mutatott arra, hogy belőle is vámpír legyen. Rose-ért bármit feladott volna, de mégsem helyeseltem teljes mértékben a döntését. Neki még volt családja, akikhez hazamehetett. És ezt mégis feladta. Örültem a boldogságuknak, de abban már csak reménykedni tudtam, hogy nem fogja idővel megbánni ezt a döntését. Én a mai napig nem bánom azt, ami lett belőlem, hiszen így az örökkévalóság végéig együtt maradhatok a szerelmemmel.

- Emmett odáig van Rose-ért – simogatta meg Carlisle az arcomat. – Jasper is megmondta, hogy valódiak az érzései, nem csak a szépségéért szereti Rose-t. Nem csak a hallhatatlanságot akarja, hanem az örökkévalóságot a szerelme oldalán.

- De ez akkor is korai… - csóváltam meg a fejemet.

- Te emlékszel még rá, hogy mikor döntötted el, hogy vámpír akarsz lenni? Mert ha jól sejtem, már sokkal előbb, mint hogy ezt velem is közölted volna – vonta fel a szemöldökét.

- Igazad van – sóhajtottam. – Csak olyan furcsa ebbe belegondolni. És mit gondolsz, Rose vajon meg tudja majd tenni? Hiszen te is sokáig szenvedtél az én közelemben.

- Nem tudom… - csóválta meg a fejét. – Sokat kell majd készülnie rá, de én bízom benne. Számára Emmett vére nem olyan csábító, mint amilyen a tiéd volt nekem – jelent meg halvány mosoly az ajkain. Emmett nem az ő „énekese”.

- A kettő nem párosul egymással? – lepődtem meg.

- Nem feltétlenül… ezek szerint. Bár nem sok ilyen esettel találkoztam létezésem során, hogy egy vámpír és egy ember egymásba szeretnek. De mivel egy átlagos nomád vámpír valószínűleg nem állna ellen a kísértésnek, megölné az áldozatát. Utána mégis társra találhat. A mi esetünkben ez kicsit másképpen alakult, mert én nem öltem embereket. Volt esélyem tiszta szemmel rád nézni és megismerni téged, észrevenni a tulajdonságaidat, amik még máig is annyira vonzanak benned – karolta át a derekamat. – Nem is beszélve a bájos emberi tulajdonságaidról, mint például amikor elpirultál – puszilta meg az arcomat.

- Carlisle, zavarba hozol - motyogtam, miközben egy pillanatra lehunytam a szemeimet.

- Igen, pont ez az egyik dolog, amit imádok benned – nevetett fel halkan. – Na, gyere, Rose és Emmett pár perc múlva itt lesznek – fogott kézen.

Az egész család számára hosszú volt a délután, amit Rose-zal és a… párjával töltöttünk el. Emmett nagyon rendes fiú volt, minden értelemben. És tényleg látszott rajta, hogy odáig van Rose-ért, de ezt eddig is tudtuk már. Igazából, ez az egész csak arra szolgált, hogy megtudjuk, valóban nem korai-e még az átváltoztatásáról beszélnünk. Az aggodalmaink azonban alaptalannak bizonyultak. Emmett úgy beszélt erről az egész vámpír-dologról, mintha máris a részese lenne… És, hát valljuk be, ez némileg már így volt.

Másnap reggel, amikor Bellával a karomban és Carlisle-lal az oldalamon elhagytam a hálószobát és lementem a nappaliba, Alice, Jasper és Rose ott ültek a kanapén, egymás mellett és minket néztek.

- Történt valami? – kérdezte Carlisle, összevont szemöldökkel fürkészve az arcukat.

- Valamit meg kéne beszélnünk – felelt Jasper, miután Rose-ra pillantott.

- Mi lenne az? – ültünk le velük szemben, én a fotelba, Bellával a karomban, míg Carlisle a bútor karfájára.

- Meg kellene fontolnunk a költözés lehetőségét – vetette fel az ötletet a fiunk. – Most már tudjuk, hogy Bella nem veszélyes az emberekre nézve, mert emberi táplálékkal is beéri és egyébként is nagyon okos. De ha Emmett-ből is vámpír lesz, akkor vele nem maradhatunk itt. A családja nem szerezhet róla tudomást és itt teljes mértékben el kéne őt relytenünk az emberek elől. Ha viszont elköltöznénk, őt is a nevedre vehetnéd és maximum valamilyen betegséget hazudnánk vele kepcsolatban a városban, amiből, ha már tudja kezelni a vérszomját, sikeresen kigyógyulna.

- Ezt jól átgondoltátok már, igaz? – sóhajtott fel Carlisle.

- Ami azt illeti, gondolkodtunk már ezen egy ideje - bólintottak rá. – De mivel te vagy a családfő, te döntesz.

Carlisle mély levegőt vett, majd rövid hallgatás után először a lányunkra, majd rám pillantott.

- Én pedig azt teszem, ami a családomnak a legjobb – jelentette ki. – Elköltözünk. A farkasok miatt amúgy sem maradhatnánk sokáig. Így, hogy már senki sem köti őket hozzánk, nem fogunk tudni alkudozni velük Emmett átváltoztatásával kapcsolatban. Még egy csatát pedig nem kockáztatok meg – fejezte be halkan.

- De mégis hová költözünk? – kérdeztem.

- Chicago-ba – felelt olyan természetességgel, mintha már régen kigondolta volna a választ.

Lezárva a beszélgetést, szinte azonnal meg is kezdtük az előkészületeket. Természetesen nem akartunk már másnap reggel útnak indulni, de könnyebb volt így elbúcsúzni ettől a kis várostól. Hiszen, annyi minden történt itt velünk, jó és rossz egyaránt. De nem maradhattunk.

- Miért pont Chicago? – kérdeztem Carlisle-tól, amikor már fent pakolgattunk a szobánkban.

- Nem tudom – vonta meg a vállát. – Már egy ideje engem is elgondolkodtatott az, hogy talán költöznünk kellene, hiszen egyre több minden lesz ellenünk, és ez tűnt az egyik legjobb ötletnek.

- Furcsa lesz egy ilyen kisváros után Chicago-ban élni – jegyeztem meg.

- Ha van neked is ötleted, szerintem mindenki nyitott a változtatásra – fogta meg a kezemet mosolyogva.

- Igazából nincsen – sóhajtottam. – Csak annyira szerettem itt élni. Még ha az utóbbi időben nem kifejezetten jó dolgok történtek itt velünk, akkor is… Forks valahogy egy afféle otthonommá vált. Tulajdon képpen, itt kezdtem új életet. Itt lettem vámpír és itt született meg Bella is.

- Tudom, mennyi minden fűz téged ide – simogatta meg az arcomat. – De szükség van erre a költözésre. Ha nem is Emmett vagy a farkasok miatt, akkor azért, mert mi nem öregszünk és ez egy idő után már feltűnő az embereknek, valamint Bella is túl korán született meg.

- Persze, én tudom, hogy szükség van erre – bólogattam, miközben folytattam a pakolást.

- Visszajövünk még ide, megígérem! – mosolygott rám.

Majdnem egy hónap telt el azután, hogy eldöntöttük, hogy Chicago-ba költözünk, amikor végül sor is került erre. Meg akartuk adni Emmett-nek a lehetőséget, hogy elbúcsúzzon a családjától. Nem volt neki könnyű, de Rose-t mindennél jobban szerette. Valamint így Rose is felkészülhetett az átváltoztatására. Mindezt neki sem volt könnyű kezelni, de amikor ott álltunk mind a házunk előtti tisztáson és indulni készültünk, már ő is készen állt.

Így indultunk el az új otthonunk felé, hátrahagyva a régi, forksi emlékeinket, amikből olyan sok volt. Az új város talán új életet is tartogat nekünk, ami ezúttal már jobban fog alakulni.

Carlisle szemszöge

Olyan gyorsan teltek a napok, hogy már a Chicago-ba érkezésünk után is eltelt másfél hét, mire újra szóbakerült Emmett átváltoztatása. Eddig tartott, amíg mindent szép lassan elrendeztünk. Alice-t és Jaspert beirattuk egy középiskolába, míg Rose minden nap otthon lesz majd Emmett-tel, akit pedig a súlyos beteg gyerekünként jelentettünk be, hogy ne kelljen majd mutatkoznia az emberek előtt. Esme beiratkozott az egyetemre, de csak levelező szakara, hogy tovább tanulhasson építészetet, míg én a kórházba jelentkeztem állásra. Szerencsére pár napon belül meg is kaptam azt, nem kellett sokáig győzködnöm a vezetőséget.

A napok alatt nagyjából a házat is berendeztük, vagyis pontosabban Esme volt azt, aki mindent eltervezett és megvalósított.

Ez a nap azonban nem indult olyan fényesen. Rose reggel elég mogorva volt mindenkivel. Látszott rajta, hogy valami felzaklatta az éjszaka és mind tudtuk, hogy mi volt az.

- Aggódom Rose miatt – mondta halkan Esme, miután bejött hozzám a dolgozószobámba.

- Én is – sóhajtottam. – Beszélnem kéne vele… - dörzsöltem meg a halántékomat gondterhelten.

- Ha akarod, először megpróbálhatom én – simította a vállaimra apró kezeit.

- Nem hiszem, hogy rád hallgatna – csóválta meg a fejét. – Elég makacs ezzel a témával kapcsolatban. Én átéltem ugyan azt, amit ő. Tudom, hogy nem könnyű neki, de te nem élted át ezt. Még az önuralmad is sokkal jobb, mint bármelyikünknek volt az első évben. Ne értsd félre, minden vágyam az volt, hogy valahogyan könnyebbé tegyem neked a vámpírrá válást és rülök neki, hogy ilyen jól tanulsz. De Rose-nál ez nem lesz elég, szerintem.

- Mikor fogsz vele beszélni? – kérdezte mélyet sóhajtva.

- Mnél hamarabb kellene. Talán ma, ha visszajöttek a vadászatból.

- Mi lesz, ha rosszul sül el ez a dolog… mármint az átváltozás? – kérdezte halk hangon szerelmem.

- Rose meg tudja csinálni, képes rá – ellenkeztem, ahelyett, hogy válaszoltam volna a kérdésére. – Bíznunk kell benne, hogy legyen elég önbizalma és akkor nem lesz baj!

Felnéztem rá és halványan elmosolyodtam, ő pedig lágyan végigsimított az arcomon.

- Vajon eljön valha is az a nap az életünkben, hogy nem kell semmiért sem aggódnunk és mindannyian boldogok vagyunk? – motyogta.

- Az örökkévalóság hosszú idő, még a mi szerencsétlenségünk is elmúlhat egyszer – nevettem fel keserűen.

- Azért nem csak rossz dolgok történtek velünk – állapította meg. – Kezdjük csak azzal, hogy újra összehozott minket a sors.

- Ez igaz – fordultam felé és az ölembe húztam őt. – Itt van még például a mi kis Bellánk is – puszilta meg az arcomat.

- És rajta kívül van még három nevelt gyerekünk is – mosolygott szélesen. – Vagyis, nemsokára már négyen lesznek. Te pedig azt csinálhatod, amit mindig is tettél, segítesz az embereken.

Pár percig csak ültünk ott, egymást átkarolva, amikor egyszer csak Emmett-et hallottuk meg közeledni a helyiség felé, majd nem sokkal később be is kopogott.

- Gyere csak be, Emmett – szóltam ki kicsit hangosabban, hogy ő is meghallja.

- Nem akarok zavarni – jelent meg egy kisebb vigyor az arcán, amikor meglátott minket.

- Nem zavarsz – nevetett halkan Esme és láttam rajta, hogy még egy kicsit zavarban is van. – Mit szeretnél?

- Carlisle-lal váltani néhány szót – komolyodott meg kissé a hangja.

- Akkor én már itt sem vagyok – állt fel azonnal szerelmem. – Bellával leszek – simított még végig a vállamon, majd Emmett mellett kilépett az ajtón.

- Nos, miről szeretnél beszélgetni? – néztem rá kérdőn, majd az asztalom másik oldalán levő székre mutattam.

Ő lassan odasétált elém, majd helyet foglalt, de nem kezdett bele rögtön, én pedig türelmesen vártam.

- Hát… az az igazság, hogy elég kellemetlen téma ez nekem – pillantott le az asztal sötét faburkolatára. – Rose-ról lenne szó.

- Előttem nem kell semmit sem szégyellned. Ha tudok, természetesn segíteni fogok – biztosítottam őt bátorítóan mosolyogva.

- Mint azt tudjátok, Rose nem igazán van oda azért az ötletért, hogy vámpír legyen belőlem is – kezdett bele lassan, és én egy pillanatra meg is lepődtem, hogy milyen komolyan áll most hozzá ehhez a témához. – Nem tudom, hogy miért olyan bizonytalan még mindig, hiszen nem jöttem volna el veletek Forksból, ha nem gondolnám ezt az egészet komolyan. Vele szeretnék lenni, de ezt úgy nem lehet, hogy folyamatosan vigyáznia kell rám. Elég idegesító tud lenni, amikor azért óvatoskodik mellettem, nehogy kárt tegyen bennem – húzta el a száját. Egy halvány mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor rájöttem, hogy Emmett-et az zavarja, hogy Rose erősebb nála. – Ne értsd félre, nem ez a fő okom az átváltozásra – tartotta fel védekezően a kezeit, amikor meglátta a mosolyt az arcomon. – Szeretnék örökre vele lenni – nézett mélyen a szemeimbe. – Boldoggá akarom tenni őt, amennyire ez csak lehetséges. De minden nappal egyre idősebb leszek, megöregszem, aztán pedig meghalok, ő pedig szenvedni fog. Mert tudom, hogy szeretem engem. Tudom, hogy nem azért halogatja az átváltoztatásomat, mert le akar rázni.

- Örülök, hogy megosztod velem az érzéseidet, Emmett, de elég jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, nem emiatt jöttél pont hozzám. Mire szeretnél kilyukadni? – vontam fel a szemöldökömet, de a hangom egyáltalán nem volt számon kérő, inkább csak kíváncsi.

- Szeretném, ha te változtatnál át, ha Rose ezt nem tenné meg az elkövetkezendő egy hónapban – nézett teljes komolysággal a szemembe.

Meglepetten néztem rá és nem is reagáltam azonnal.

- Miért engem kérsz erre? – A hangom halk volt és nyugodt.

- Mert tudom, hogy te pártatlan vagy a fontos témákban. Alice Rose mellé állna, Jasper pedig követné őt. Esme pedig… nos, ő még soha életében nem kostolt embervért. Nem azért, mert nem bízok az önuralmában, hanem mert nem ezzel kéne elkezdenie. Te már ellenálltál az „énekesednek”, ahogy Rose mindig mondta nekem.

- Nem cselekedhetek a lányom akarata ellenére – ráztam meg a fejem. – Sajnálom, Emmett!

- Nem is erre kérlek – tiltakozott azonnal. – Rose csak fél, hogy nem fog tudni megállni! Ő sem ivott még sohasem ember véréből és ezért bizonytalan. Én bíznék benne, de ő annyira lealacsonyítja a képességeit. Ha tényleg csak ennyitől fél, akkor meg fogja engedni. Egy hónap elég lesz neki arra, hogy ha ő akar átváltoztatni, akkor rendesen felkészüljön rá. Ha viszont ez nem sikerül neki, számíthatok rád?

- Ha Rose ebbe beleegyezik, akkor igen – bólintottam végül rá.

- Köszönöm! – hálálkodott. – Sokat jelent ez nekem.

- Miért olyan sürgős ez neked? Mi lesz, ha Rose több időt kér? Én is ezt akartam Esménél – magyaráztam értetlen tekintetét látva.

- Ha megkérem a kezét, szeretném, hogy a nászutunkon már én is vápír legyek – vigyorodott el, és hallottam a hangján, hogy őszinte.

- Valóban ilyen terveid vannak vele? – mosolyodtam el szélesen.

Erre ő nagyot bólintott.

- Minden egyes szavamat komolyan gondolom – jelentette ki.

- Ennek nagyon örülök – álltam fel a székemből. – Nos, ha Rose ebbe beleegyezik, akkor megteszem, amit kérsz, de nem hinném, hogy ő is ezt akarná. Adj neki még egy kis időt. Egy-két év nem számít semmit sem.

- Nem szeretném, ha legközelebb miattam kerülne veszélybe a családotok – rázta meg a fejét.

- Mint mondtam, ez Rose döntése lesz. Őt kell meggyőznöd erről, nem engem, de kétség kívül jól esik, hogy figyelembe veszed a család érdekeit.

- Nemsokára remélhetőleg én is közétek fogok tartozni. Úgy kell viselkednem, hogy mindenkinek jó legyen – vigyorgott.

- Már most is a családunk része vagy – mosolyogtam.

- Köszönöm – vigyorodott el még szélesebben. – És azt is, hogy meghallgattál.

- Ha bármi gondod van, hozzám nyugodtan fordulhatsz – biccentettem.

Ezután Emmett elhagyta a helyiséget, én pedig nem sokkal később elindultam fölfelé az Esmével közös hálószobánkba. Ő éppen az ágyon feküdt és egy könyvet olvasott, amit azonnal le is tett az éjjeliszekrényre, amikor meglátott engem. Aztán pillanatokon belül már a nyakamban is volt és szorosan átölelt.

- Emmett tényleg meg akarja kérni Rose kezét? – ujjongott. – Ez nagyszerű! – lelkesedett fel. – El sem tudom hinni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meghozza ezt a döntést – hadarta boldogan.

- Esme, édesem, nyugalom – állítottam meg őt kuncogva. – Még nem történt meg a lánykérés és előtte Emmettnek és Rose-nak még lesz egy nagyon fontos beszélgetése is. És ami még fontosabb, hogy ezt a lányunk előtt titokban kell tartanunk.

- Persze, megértettem, csak annyira örülök neki! – vigyorgott továbbra is.

- Én is nagyon boldog vagyok, hogy végre rá is rátalált az igaz szerelem – mosolyogtam, majd egy finom csokót nyomtam az ajkaira.

- Igent mondtál Emmett kérésére… - nézett fel rám egy kis idő elteltével, ezúttal már teljesen komoly tekintettel. – Miért? Rose is képes lesz rá…

- Rosalie-nak nem kell tudnia a mi egyezségünkről. Ha meg tudnak egyezni valamilyen időpontban Emmett-tel, erre úgysem lesz szükség. Félek, hogy akkor esetleg a könnyebb utat választaná. De választ adva a kérdésedre, azért mondtam igent rá, mert mindamellett, hogy én bízok Rose önuralmában, ő közel sem ilyen magabiztos. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy emiatt szenvednie kelljen. Viszont biztos vagyok benne, hogy meg fognak egyezni. Mi is tudtunk kompromisszumot kötni.

- Az más, te előtte több mint két évszázada türtőztetted magad az embervértől…

- Éppen ezért féltem attól, hogy ha egyszer megízlelem, nem bírok majd leállni – futtattam végig a tekintetemet a nyakán. – Valamilyen értelemben igazam is lett – húztam végig leheletfinoman az ütőere mentén az orromat.

A következő pillanatban azonban meghallottunk a gyerekeket, amint egyre közelebb érnek a házhoz. Mélyet szusszantottam, majd felnéztem szerelmem szemeibe.

- Egy szót se Emmettről! – tettem a mutatóujjamat a szájára, mire ő csak mosolyogva bólintott.

A nap további részére azt terveztük, hogy együtt bemegy az egész család a városba, hogy Rose és Emmett nyugodtan beszélgethessenek otthon. A lányok, vagyis helyesebben szólva Alice, oda volt meg vissza a boldogságtól, hogy újra bejárhatja az üzleteket. Esme, Bellával a karjaiban vele tartott. Mi pedig Jasperrel csak szép lassan ballagtunk utánuk.

- Szerinted meg fognak tudni egyezni? – szólalt meg egyszer csak a fiam.

Elgondolkodva néztem rá, bár már biztos voltam a válaszomban.

- Úgy gondolom, igen – bólogattam. – Csak Rose időt fog még kérni tőle.

- Pedig talán jobb lenne, ha most átváltoztatná. Esménél is időt akartunk nyerni, és nem lett jó vége.

- De így legalább lehetőség adatott neki egy gyerekre, akire mindig is vágyott – vetettem ellen.

- Nekik viszont már nincsen erre lehetőségük. Rose azzal teheti Emmett-et a legboldogabbá, ha minél hamarabb átváltoztatja.

- Te jobban tudod, Jasper, hogy Rose mit érez.

- Tényleg csak attól fél, hogy bántani fogja őt, de közben az az átváltoztatás mellett szól, hogy Emmett így is veszélyben van, hiszen emberként tud a titkunkról.

- A Volturi sokat változott, amióta már csak Marcus van hatalmon – gondolkodtam el. – Vele meg tudnánk egyezni, hiszen Emmett sem maradna már sokáig ember.

- Ettől függetlenül, ha egy nomád vámpír jelenik meg a környéken, az nem szerencsés rá nézve – mutatott rá Jasper egy újabb problémára.

- Mi öten vagyunk – vetettem ellen.

- Esme esetében hárman voltunk – felelt óvatosan.

- És végül el is bírtunk a két vámpírral…

- De milyen áron? Akarata ellenére lett Rose-ból vámpír. Ha Emmettel is ugyanez megtörténne, sosem bocsátaná meg magának, hogy nem változtatta őt előbb át.

Elgondolkodva néztem magam előtt a járdát, miközben lassan sétáltam el a boltok előtt. Jaspernek igaza van. És éppen ezért nem is bántam meg, hogy igent mondtam Emmett kérésére. Amíg ember, nincsen közöttünk biztonságban.

Miután a lányok végeztek a vásárlással, már besötétedett, így el is indultunk hazafelé. Mind kíváncsiak voltunk, hogy vajon Rose és Emmett mire jutottak. Nem telt bele fél órába, míg kijutottunk a városból és az erdőn keresztülfutva elértük a házat. Már mindannyian ismertük a környék elrejtett sikátorait és kisebb utcáit, amelyeken néha még futva is közlekedhettünk.

Ahogy elértük a házat, egy pillanatra mind megálltunk a bejárati ajtó előtt és csak lassan nyitottunk be.

A nappaliban ott ült Rose, de legnagyobb megdöbbenésünkre… egyedül. Nem nézett ránk, csak a szőnyeget bámulta maga előtt.

- Rosalie, mi történt? – kérdezte szerelmem. A lányunk lassan rám emelte a tekintetét, amikből csalódottság, szomorúság és némi düh keveréke villant rám. – Mi a baj?

- Nem bízol bennem? – kérdezte halkan.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Emmett elmondta, hogy miben egyezett meg veled. Megzsarolt vele, hogy ha én nem, akkor majd te átváltoztatod őt. Miért? – állt fel csalódottan a kanapéról. – Ha te, aki évek óta tanítasz, nem bízol az önuralmamban, akkor nekem hogyan legyen elég bátorságom megtenni?

- Rosalie, én nem azért mentem bele ebbe az egyezségbe, mert nem bízom benned – ráztam meg a fejemet.

- Akkor miért? – tárta szét a karjait.

- Mert ez megnyugtatta Emmettet, és biztos voltam benne, hogy meg tudtok majd egyezni.

- Pedig képzeld, Emmett nem hajlandó várni – sötétült el az arca pillanatok alatt.

- Talán elege van már abból, hogy mindig vigyáznod kell rá… - szólalt meg Esme egészen halkan. – Még engem is zavart, amikor ember voltam, elképzelni sem tudom, hogy egy fiúnak ez milyen lehet, hogy a társa folyamatosan óvni akarja mindentől. Mert ez teszed vele. Nem engeded sehová sem egyedül. Rosalie, ő többé már sosem lesz biztonságban – nézett mélyen a szemeibe. – Tudja a titkunkat.

- Csak két évet kértem tőle – rogyott vissza a kanapéra Rose.

- Kicsim – guggolt le elé Esme -, Emmett eljött veled Forksból Chicagóba, hogy együtt kezdjetek új életet. Ő már döntött, és az a két év nagyon sok.

- De te is olyan sokáig ember voltál… Meg tudtunk téged óvni – ellenkezett.

- Én is csak a terhesség miatt maradtam tovább ember. Már akkor át kellett volna változnom, amikor… Nath majdnem végzett velem. De mondd csak, miben változik majd bármi is ez alatt a két év alatt? Mindketten csak szenvednétek és ez előbb-utóbb veszekedéshez vezetne. Hallgass rám! Én már végigcsináltam ezt egyszer és most mindennél boldogabb vagyok.

Esme szavai úgy tűnt, hatással vannak Rose-ra. Egy percig még gondolkodva ült a kanapén, majd elindult felfelé a szobájukba. Amikor elém ért, megtorpant és mosolyogva tekintett fel rám.

- Sajnálom, amiért kételkedtem benned.

- Fátylat rá! – öleltem őt magamhoz, majd tovább engedtem az emeletre.

Egy hét telt el ezután, és úgy tűnt, Rosalie összeszedte magát és készen állt a feladatra. Már csak azt nem tudtuk, hogyan csináljuk.

- Talán még jóval az átváltozásának megkezdése előtt beadok neki fokozatosan egy-egy adag morfiumot. Csak amennyit elbír a szervezete – vélekedtem. – Bár nem tudom, milyen gyorsan tisztítja ezt ki a vámpírméreg a szervezetből, egy próbát azért megér – magyaráztam Rose-nak. - Kelleni fognak még törölközők is a borogatáshoz – pillantottam Esmére, aki azonnal felpattant és már el is hagyta a szobát.

- És én miben segíthetek? – nézett rám Emmett kíváncsian. A hangjában egy cseppnyi félelmet sem hallottam.

- Leginkább abban, hogy nyugodtan fekszel, és meg sem mozdulsz – dörzsölte meg gondterhelten az orrnyergét Rosalie. – Ki kéne szellőztetni előtte ezt a szobát.

- Talán a megszokás miatt inkább nem kéne… - csóváltam meg a fejem. – Az önuralmad gyakorlásánál is ebben volt a kulcs.

- Akkor kezdjünk bele.

Lassan bólintottam, majd Emmett mellé léptem.

- Mint azt már egyszer elmondtam, az átváltozás olyan kínokkal jár, hogy a halálért fogsz könyörögni közben – néztem komolyan a szemeibe, de azok még csak meg sem rebbentek. – Három teljes napig fog eltartani. A fájdalom fokozatosan erősödni fog, egészen a végéig. Biztosan készen állsz erre?

- Igen – bólintott határozottan.

Megfordultam és a kezembe vettem az egyik vértasakot.

- Ezt kell meginnod, amikor szólok. Állatvér van benne, és bár tudom, hogy most voltál vadászni, fő a biztonság.

Ezután lassan előkészítettem az infúziót, benne a fájdalomcsillapítóval.

- Így lesz a leghatékonyabb és a leggyorsabb is – mondtam közben Emmett-nek. – Ha bármi gond van, szédülni kezdesz, vagy rosszul leszel, azonnal szólj. Elég erős ez a morfium.

Miután már az infúzió fele elfogyott, intettem Rose-nak, hogy megihatja a vért. Egy kissé fintorogva fogadta a nem teljesen friss vér illatát, de azért tette, amit mondtam neki. Egy pillanat alatt elfogyasztotta, mire egy újabb tasakot nyomtam a kezébe.

- Carlisle, most már elég lesz… Komolyan mondom, hogy nem kívánom – tolta el az újabb adagot.

- Pont ezt akartam elérni – mosolyodtam el. – Gyere! – intettem neki és mind a ketten az ágy mellé sétáltunk. Emmett végig Rose-t követte a tekintetével, aki amint odaért mellé, megfogta a kezét. – Tudod, mit kell tenned – simítottam a vállára a kezemet. – Bízom benned!

- Köszönöm – bólintott.

Egyet hátrébb léptem, de nem távolodtam el teljesen tőlük, hogy ha mégis gond lenne, azért közbe tudjak lépni időben. Rose mély lélegzetet vett, majd odahajolt Emmett nyakához.

- Szeretlek! – suttogta alig hallhatóan, majd a fogai belevájtak a puha bőrbe.

Látszott az arcán, hogy erősen koncentrál, de amint a szájába folyt a friss vér, a szemei azonnal felpattantak. Minden egyes izma megfeszült, a keze pedig feljebb csúszott Emmett vállára, aki kitágult pupillákkal meredt a plafonra. A fogait összepréselte, hogy még csak véletlenül se kiáltson fel.

Mindez pillanatok alatt játszódott le, de Rose-nak már el kellett volna húzódnia. Finoman a vállaira tettem a kezeimet.

- Rosalie, elég lesz – próbáltam megállásra késztetni őt. – Rose – szóltam rá kicsit erélyesebben, mire azonnal eltaszította magát Emmett-től.

Zihálva kezdett el hátrálni, mire az én karjaim automatikusan fonódtak köré, hogy magamhoz öleljem. Közben egy nyugodt mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy Emmett szívverése egyre gyorsul, ő maga pedig zihálni kezdett.

- Ssh, most már minden rendben lesz – szorítottam magamhoz a lányomat.

És tényleg így is gondoltam. Most már semmi sem boríthatja fel a családi békét. Emmett-ből is vámpír lesz és biztos vagyok benne, hogy az önuralma is gyorsan kialakul. Már csak élveznünk kell ezt az életet, ami adódott nekünk… a családunk és a szerelmünk oldalán.

Mosolyogva pillantottam Esmére, akin láttam, hogy éppen ugyanezek a gondolatok futnak végig a fejében, majd ő is rám mosolygott. Ez adott erőt a mindennapokhoz. Az ő létezése tudatosította bennem, hogy egy magunkfajtának is lehet boldog és teljes élete.