89. fejezet

Sziasztok!

Eléggé nagy kihagyás után, de most ismételten jelentkezem itt egy frissel. Most végre megtudhatjátok, hogy mi lett a csata végkimenetele és az a bizonyos tragédia is bekövetkezik :S Azért remélem, tetszeni fog a fejezet! Bár kissé gondban voltam vele, hogy hogyan viselkedjenek a szereplők, de megpróbáltam a lehető legélethűbbre megírni. Nem is szaporítom tovább a szót. Jó olvasást a fejezethez! :) Na, meg ha még kérhetek ilyet emellett a rendszertelen blogolás mellett, örülnék a visszajelzéseknek, mert én még mindig nem vagyok ezzel a fejezettel teljesen elégedett, úgyhogy érdekelne a véleményetek :)

Puszi, Juliet

Carlisle szemszöge

Nem! Nem! Nem! Ez nem történhet meg! Őt nem! Nem veszíthetem el őt!

Ahogy az első kábulatból magamhoz tértem, a tekintetem a gyilkosra tévedt, akinek az arcán most elégedett mosoly játszott. Azonban, mielőtt cselekedhettem volna, egyszerre hárman vetették rá magukat, és szinte másodpercek alatt vége lett. Ekkor egy újabb sikoly hasította át a levegőt. Megdermedtem, mert nagyon is jól tudtam, hogy ki volt az. A lábaim ösztönösen mozdultak meg és egy másodperc alatt új erőre kaptam. Esme már a földön volt ekkor, Aro pedig fölé tornyosult. Nem értettem, hogyan nem vették észre ezt a többiek. Összeszedve minden erőmet ragadtam meg a támadóját a vállainál fogva és messzire hajítottam. Azonban ahogy megfordultam, valaki feltűnt a háta mögött és egy csapással lefejezte őt. Ekkor vettem csak észre, hogy Bree volt az.

Nem törődtem egyelőre többet vele. Gyorsan ott termettem a szerelmem és a lányom mellett, de Esme addigra már talpra állt.

- Menj! – kiáltotta a nagy hangzavar közepette.

Aro halála az egész Volturit felbolydította. Volt, aki menekülőre fogta a dolgot, de volt olyan is, akit pont ez bőszített fel. Több helyről is bűzös füst szállt fel, ahogy máglyákat gyújtottak és újabb meg újabb kiáltások hallatszottak, ezúttal már mind a két féltől, és én azt sem tudtam, hová nézzek. Az egyik pillanatban Alice volt földön, de rögtön a segítségére sietett Tanya, a másikban Carmenre támadtak rá ketten, de aztán Eleazar már ott is volt. Esmét és Bellát viszont már senki sem védte. Az egész védelmi vonalunk összeomlott…

Kezdtem teljesen kétségbe esni. A feleségemet és a lányomat nem akartam magára hagyni, mert Aro első számú parancsa az ő elpusztításuk volt. Viszont közben újabb meg újabb családtag került veszélybe, és nekem döntenem kellett.

Ekkor azonban a Volturi katonái egy csapásra megkövültek. Zavarodottan néztem körbe, hogy mi válthatta ezt ki belőlük, amikor a tekintetem összetalálkozott Marcus tüzes íriszeivel. Mellette Alec állt, láthatóan erősen koncentrálva, ami rögtön megvilágította a helyzetet. Döbbenten meredtem rá, mire ő halk hangon megszólalt.

- Aro az évek során folyton arra törekedett, hogy a mi klánunk legyen a leghatalmasabb és a legerősebb az egész világon. Nem érdekelte az sem, ha emiatt már százak életét is ki kellett oltania. De nekem nem ez a célom… - Ekkor a tekintete szabadon engedte az enyémet és úgy beszélt tovább. – A ti kapcsolatotok túlságosan is erős ahhoz, hogy a halállal felbomoljon. Többek vagytok holmi hatalomra vágyó klánnál, és több eszetek van annál, minthogy szembe szálljatok velünk a világért. Békében távozunk, de csak egy feltétellel – nézett végig rajtunk, míg végül a tekintete újra rajtam állapodott meg. – A Volturi ezentúl tényleg az igazságért fog küzdeni – jelentette ki fennhangon. – De nem lehet többé titkotok a klánunk előtt! És akkor elnézzük ezeket a félrelépéseiteket. Már eleget fizettetek értük.

Először alig tudtam csak szóhoz jutni. Marcus szavai újra és újra megismétlődtek a fejemben. Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg vége van. Nincsen több harc. Ugyanakkor a szemeim előtt megjelent Michelle arca, és fájdalom nyilallt a már nem dobogó szívembe. Nem tudtam még bosszút állni a haláláért.

- Ahogy mondtad, mi nem vágyunk hatalomra – szólaltam meg magabiztosságot erőltetve a hangomra. Nem tehetem kockára a többiek életét. Mitch sem akarná ezt… – És amíg a családom biztonságban van, addig mi nem támadunk.

Marcus lassan, emberi tempóban indult el felém, majd elém érve, a kezét nyújtotta.

- A nővérem életét ugyan már nem tudod visszaadni – kezdtem halkan -, de a többiekét még meg tudod tartani. Amíg a családomnak nem esik bántódása a Volturi által, addig békében élhetünk. De nem érzem kötelességét annak, hogy minden lépésünkről tájékoztassunk titeket. Mi sosem akartunk rosszat a tetteinkkel… Ezt a feltételt nem tudom elfogadni – ráztam meg a fejemet.

- Rendben – bólintott rá rövid gondolkodás után Marcus, mire nekem egy pillanatig döbbenet futott át az arcomon. – Nem kérünk feltétlen tájékoztatást – egyezett be. – Csak békés együtt élést.

- És ha el akar menni, engedjétek szabadon Bree-t. Más kérésem nincsen.

- Rendben – bólintott újra.

Ekkor én elfogadtam a felkínált jobbját és erőteljesen megráztam azt.

Ezután a Volturi szépen lassan eltávozott. Először Marcus, majd őt követte az egész hadsereg. Ahogyan az utolsó vámpír is eltűnt a fák között, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindünk mellkasából.

Aztán már csak fájdalmat éreztem. Mérhetetlen fájdalmat, a szívemben. Megfordultam, és a testét kezdtem keresni a tekintetemmel, de sehol sem találtam. Idegesen indultam el körbe a tisztáson, de sehol sem láttam őt.

- Carlisle – tette ekkor Jasper a vállamra a kezét. – Ő már nincsen itt.

Erőtlenül rogytam térdre, majd ültem le a fűbe, felhúzva a lábaimat magam elé. A zokogás erőteljesen tört ki belőlem, és az egész testemet megrázta.

Ó, Istenem, miért vetted el őt tőlem? Még csak nem régen kaptam őt vissza, és máris elveszítem!

Ekkor két finom kar fonódott körém és ölelt magához gyengéden. A fejemet a mellkasára vonta, miközben simogatni kezdett.

- Shh, Carlisle… - motyogta elcsukló hangon, és éreztem, hogy ő is megremeg.

Hosszú órákig, vagy nem is tudom pontosan, hogy meddig, így ültünk a fűben, egymásba kapaszkodva, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk a túlélésre. És ez tulajdonképpen így is volt. Ha ő nem lenne, nem láttam volna már értelmét az életemnek. Csak Esme jelenléte mentett meg attól, hogy teljesen magamba zuhanjak.

Aztán, a zokogásom halkulni kezdett, és mélységes csönd telepedett ránk. Gyászos csönd. Felemeltem a fejemet és rá tekintettem. A szemei csillogtak a szomorúságtól, az arca pedig eltorzult a fájdalomtól. Én is valahogy így nézhettem ki, mint ő.

Csak ekkor tűnt fel, hogy a teste telis-tele van karmolásokkal. Fogalmam sem volt róla, hogyan és főképpen, hogy mikor szerezte őket, de ott voltak. Szótlanul húzódtam el tőle, hogy megvizsgáljam, de ő nem akarta hagyni.

- Majd begyógyulnak – motyogta lehajtott fejjel.

- A vámpírok által okozott sérülések egy másik vámpíron maradandó nyomokat is hagyhatnak – feleltem ugyanolyan halkan. – Hadd vizsgáljalak meg.

- A legtöbb csak sima karcolás… - húzódott el még jobban, és ezt kezdtem furcsának találni.

- Mi történt a karoddal? – vettem hirtelen észre, és elkaptam a kezét a levegőben, mielőtt eltakarhatta volna. – Ki tette? – morogtam feldühödve. – Melyikük volt? – sziszegtem a fogaim között. A harapásnyom még mindig élénken égett a karja felső felén. Szinte izzott.

- Caius – válaszolta rövid tétovázás után. – De utána Alice és Carmen segítettek. Nagyon sokan voltak, nem az ő hibájuk volt. Teljesen körülvettek minket – hadarta.

- Nagyon fáj? – kérdeztem, ezúttal már sokkal lágyabban.

- Már nem annyira – sóhajtotta halkan.

Lehajoltam a kezéhez, majd a nyelvemmel óvatosan körbeírtam a heg szélét, hogy elősegítsem a gyógyulást. A mérgem pillanatokon belül hatni kezdett, és a vörös izzás lassan elhalványult, majd a seb fokozatosan összezárult. Így végül csak egy egészen kicsi heg maradt meg, nagyon halványan. Ezután még pár karmolásán elvégeztem ugyanezt a mozdulatot, így nemsokára már fájdalmak nélkül ülhetett mellettem.

- Tanítanom kellett volna neked egy kis védekezést, hogy elkerülhessük ezt – sóhajtottam a gyógyításom végeztével.

- Arra már nem volt idő – rázta meg a fejét.

Ezután egy ideig megint csendben voltunk. Csak ültünk, a tisztást nézve, miközben mind a kettőnkben lejátszódtak a csata jelenetei. Nem sokkal később aztán megtörtem a csendet.

- Ki… hányan… hányan estek még el? – kérdeztem, a végén elcsukló hangon.

Esméből mély sóhaj tört fel, majd remegő kezei összekulcsolódtak az enyéimmel. Beletelt pár percbe, amíg meg tudott szólalni, és a hangja azután is halk és szenvedő volt.

- Irina – motyogta remegő ajkakkal -, Ephraim Black és… - ekkor kitört belőle is a zokogás. Gyengéden vontam őt magamhoz, de én sem voltam elég nyugodt ahhoz, hogy ezt átadhassam neki. Sokáig öleltük egymást, gyászba borulva, de ahogy kezdtek tudatosulni bennem a történtek, egyre inkább pánikba estem. Kit veszíthettünk még el? És, mintha Esme csak megérezte volna, halkan ismét megszólalt. – Nath… szinte egyszerre végeztek vele és… - nem kellett kimondania, így is megértettem. – Még csak nem is látták egymást… Nath-re oldalról támadtak, áttörve a farkasokon… Ó, Carlisle! – zokogta a mellkasomba.

- Shh – simogattam a haját, miközben én is megremegtem kissé. – Sajnálom! - Tudtam, hogy Esmének milyen sokat jelentett Nath. És bármennyire is sok gondot okozott a családunknak, valahogy mégis megkedveltük őt. Persze, ebben közrejátszott még valami más is…

De még magamban is képtelen voltam kimondani a nevét. A gondolataimban újra és újra felvillant az arca. Egyszer a mosolygós oldala, aztán az, amit itt a tisztáson kellett látnom. Amire egyáltalán nem voltam felkészülve. És ez a kettő váltogatta egymást a fejemben, szinte megállás nélkül.

Aztán valami mégis szöget ütött a fejemben.

- Mi lett Bree-vel? – kérdeztem, enyhe kíváncsisággal a hangomban.

- Visszament a többiekkel a házba. Egy kissé mérgesnek tűnt, de… azt mondta, veled akar csak beszélni.

Lehunytam a szemeimet és mélyet sóhajtottam.

- Lesz mit elmagyaráznom neki… Annyira megbízott bennem és én… elárultam őt a hazugságaimmal. Miattam ölték meg őt is majdnem és miattam halt meg Heidi is. Pont ő, aki sosem ártott volna nekem. Csak annyi volt a bűne, hogy nem számolt be Aronak a kételyeiről. – A pánik kezdett ismét eluralkodni felettem és hangosan zihálni kezdtem.

- Shh, nyugalom! – fogta Esme a kezei közé az arcomat. – Senkinek az elvesztése sem a te hibád, ezt jól jegyezd meg! – mondta határozott szigorúsággal a szemeimbe nézve. – Együtt álltunk ki a Volturi ellen, együtt vívtuk meg ezt a csatát, és együtt nyertünk. És a veszteségek egytől-egyig a MI veszteségeink. Nem vállalhatod magadra a felelősséget.

Egy mély sóhaj kíséretében megcsóváltam a fejemet, majd feltápászkodtam a földről. A tekintetem körbejárta az egész tisztást, és egyszerűen képtelen voltam felfogni, ahogy a néhol kiégett füvet néztem, hogy mennyi minden történt itt órákkal ezelőtt. Nem tudtam elfogadni a veszteséget, egyszerűen nem ment. És azt sem tudtam, hogy a jelen helyzetben hogyan kéne viselkednem. Nem nyugtathattuk egymást, mert mindannyian elveszítettünk valakit, vagy esetleg több embert is, aki fontos volt a számunkra. De az agyam ezt nem fogta fel. Csak néztem üres tekintettel a fákra és a csatajelenetek ismét lejátszódtak bennem.

- Carlisle – érintette meg a karomat Esme. – Lassan vissza kéne nekünk is menni. Később mindent… elintézünk, de… most…

- Tudom – szakítottam félbe őt, látva, hogy nem igen találja a megfelelő szavakat. – Csak olyan nehéz ezt felfognom… - ráztam meg a fejem. – Képtelen vagyok elhinni, hogy mindez megtörtént… - csuklott el a hangom ismét.

Még álltunk ott egy ideig, mozdulatlanul, lehajtott fejjel, mire sikerült rászánnunk magunkat az indulásra. Lassan haladtunk, még az emberi tempóhoz képest is, így hosszú időbe telt, amíg visszaértünk a házhoz. Az ablakok üresen meredtek ránk a ház falairól, semmilyen fény nem szűrődött ki rajtuk, pedig még hajnalodni sem kezdett. A kertben a virágok, amiket Esme gondozott hosszú ideje, kókadtak voltak és szárazok. Az összehatás leginkább egy szellemkastély képét keltette bennem.

Lassan megközelítettük a verandát, de nem mertem belépni. Féltem, hogy mit látok majd odabent. Az összetört családomat, amint talán szépen lassan széthullik? Vajon ők is úgy gondolják, mint Esme, hogy ez a „győzelem” mindünk veresége? Nem akartam szembesülni azzal a ténnyel, hogy engem vagy bárki mást okolnak ezért. Aztán végül mégis erőt vettem magamon és lenyomtam a kilincset, hogy utána szerelmemmel a nyomomban, belépjek a nappaliba. Ekkor minden szempár felénk fordult és egytől-egyik mindben bánat ült. Semmi más nem láttam bennük. Egyedül Bree volt az, aki a sarokban gubbasztva egy kissé sértődött is volt. Rajta kívül mindenki úgy nézett rám, mint aki megválthatná őket. Mintha én megszüntethetném, vagy akár csak enyhíthetném a fájdalmukat. Eleazar és Carmen Alice-szel és Jasperrel ült a kanapén, egymást átölelve, míg a fotelban Rose foglalt helyet, az ölében az alvó Bellával. Nora és Nick a szőnyegen ültek, szintén egymást átkarolva, míg Charlotte és Peter, kissé elhúzódva a többiektől álltak egymás mellett. Tanya és Kate szintén egymást ölelték, de egyikük sem szólt egy szót sem.

- Sajnálom, ami történt – szólaltam meg egy mély levegővétel után, halk hangon. – Sajnálom, hogy titeket is bele kellett kevernem a családom dolgába, és hogy ezzel veszteséget okoztam nektek. Köszönöm, hogy… mindvégig mellettünk álltatok és küzdöttetek az igazunkért. Örökké hálásak leszünk ezért a tettetekért.

Még számtalan szó és mondat ott volt a fejemben, de képtelen voltam kiejteni őket. A nyelvem egyszerűen nem mozdult, a szám pedig összezárult, mintha összeragasztották volna. Ekkor azonban Eleazar felállt és elém sétált.

- Emlékszel még, hogy mit ígértünk egymásnak annak idején? – kérdezte a földet nézve. – Hogy bármi is történjék, mindig ott leszünk egymásnak. Te vagy a legjobb és egyben legrégibb barátom, Carlisle – nézett fel a szemimbe határozottan. – Te segítettél nekem az állatvérre szokásban, ami az egész életemet megalapozta. És tudom, hogy ha én kértelek volna meg a családom megmentésére, szó nélkül belementél volna. Nem veheted magadra mindazért a felelősséget, ami történt. Mindannyian önszántunkból jöttük el és segítettünk. Ez a mi csatánk volt és együtt vívtuk ezt meg.

A többiek mind egyöntetűen bólintottak rá a szavaira, ami ebben a helyzetben nagyon jól esett.

- Köszönöm – sóhajtottam hálásan. – Ha most megbocsátotok, lenne egy kis megbeszélni valóm Bree-vel.

Ők ismét bólintottak. Esme ezután magamra hagyott, hogy tegyem a dolgomat, és odament Rose-hoz és Bellához. Én pedig odasétáltam a lányhoz, ő viszont nem nézett rám. Csak bámult az ablak felé, mintha az erdőt nézné.

- Bree, kérlek, beszélhetnénk? – kérdeztem csendesen. – Tudom, hogy nagyon sok mindent meg kell magyaráznom neked, de kérlek, csak hallgass meg!

Bree vérvörös szemeit rám emelte és olyan áthatóan nézett az arcomra, hogy még egy kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. Lassan felállt a földről, majd határozottan a szemeimbe nézve bólintott. Elindultunk kifelé a ház előtti kis tisztásra. A nap már felkelőben volt, de még nem tűnt fel a horizonton, csak az eget festette vérvörösre. A legendák azt mondják, ha reggel az égbolt vörös, akkor előző este sok vér folyt valahol. És úgy tűnt, ez a legenda igazolódni látszik. Ugyan vér nem folyt az éjszaka, az öldöklés megtörtént és életek vesztek el a sötétben.

Ahogy megálltam a lánnyal szemben, egy pillanatig elgondolkodtam azon, mivel is kéne kezdenem. Végül úgy döntöttem, először mindent megmagyarázok.

- Ahhoz, hogy megértsd, mit miért tettem, hallanod kell az egész történetemet – kezdtem bele, ő pedig figyelmesen hallgatott. – Esmével akkor találkoztam először, amikor ő még csak tizenhat éves volt. Lábtöréssel hozták be a kórházba és én láttam el őt. Már akkor elkápráztatott a csodálatos lénye és a nagy szeretet, ami belőle áradt. Ráadásul egyáltalán nem félt tőlem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy már akkor teljesen belé szerettem. De akkor még ellen álltam neki, pedig a vére úgy énekelt nekem... Mégis elköltöztem a városból és sokáig nem is találkoztunk. De aztán…  - Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. Annyiszor visszagondoltam már ezekre a történésekre a múltban, de sosem találtam olyan variációt, amivel Esmét teljes mértékben megvédhettem volna magamtól és a világomtól. Bármit is tettem volna, mondjuk csak végzek a vámpírral, aztán pedig Esmét hazaviszem a szüleihez, és eltűnök onnan, a többi támadástól nem tudtam volna megvédeni őt. Daniel ugyanúgy bosszút akart volna állni. – Pár év múlva egyik este vadászni voltam az erdőben. Egyszer csak meghallottam egy nő sikolyát, ezért rögtön a segítségére siettem. Esme volt az… Egy vámpír támadt rá, de én segítettem rajta. A nomádot ugyan nem sikerült akkor elkapnom, ezért Esmét sem vittem haza a szüleihez. Tudtam, hogy mindezzel azt kockáztatom, hogy tudomást szerez a kilétemről, de egyszerűen vele akartam lenni. Amikor aztán meglátott engem, legnagyobb meglepetésemre azonnal tudta, hogy ki és mi vagyok. Ezután folyamatosan jöttek egymás után az események. A nomád vámpír visszatért, majd miután vele végeztünk, a testvére akart bosszút állni. Esme nem akarta veszélybe sodorni a családját azzal, hogy hazamegy hozzájuk, de ezzel éppen az ellenkezőjét érte el. A vámpír megölte a szüleit és a leendő férjét is, akihez a szülei kényszerből akarták hozzáadni. Így végül oda jutottunk, hogy sehová sem tudott menni, de ekkor már nem is akart. Miután bevallottuk egymásnak az érzéseinket, együtt is maradtunk. Viszont sosem telt el pár hét, és újra valami bajba keveredtünk. Így van ez már évek óta, egészen a mai napig. Akartak már minket kényszerből kettéválasztani, de az is majdnem tragédiával végződött. Aztán ahogy minden rendeződni látszott körülöttünk, én elhatároztam, hogy megkérem Esme kezét. Ekkor már túl voltunk azon a témán, hogy jobb lenne nekünk külön, hiszen az én világom úgyis csak bajt hoz rá. Az ő feltétele csak annyi volt, hogy egyszer változtassam át őt. Mást nem kért. Én persze a lehető legtovább akartam halogatni ezt. Aztán olyan történt, amire egyikünk sem számított és minden tervünket fölborította. Esméről kiderült, hogy terhes, de már csak akkor, amikor elkapott valami betegséget és a magzatot elveszítette. Mély depresszióba esett utána és sokáig senki sem tudta kirángatni őt belőle. Egész nap csak az ágyban feküdt és nézte a plafont, még enni sem volt hajlandó. Ő mindig is az az anyának való típusú nő volt. Nagyon szereti a gyerekeket, de értem lemondott volna erről is. Mikor azonban rendbe jött egy kicsit lelkileg és rájött, hogy nekünk mégis lehetne közös gyermekünk, újra feléledt benne a vágy egy kisbaba iránt. Én pedig, szégyellem bevallani, de engedtem neki. Hagytam, hogy kockára tegye az életét, mert képtelen voltam elvenni tőle ezt a lehetőséget, és még nekem is kedvezett a dolog abból a szempontból, hogy így tovább maradhatott még ember. De ekkor ismét egy hiba csúszott a számításainkba. Megjelent Jonathan, Esme régi barátja, aki annak idején odavolt érte, és egy véletlen baleset folytán Esme annyira megsérült, hogy már csak az átváltoztatás jöhetett szóba egyedüli ötletként. Úgy tettem ezt meg, hogy akkor még nem tudtam, hogy Esme ekkor már ismét a gyermekünket várta. Így történt meg az, hogy először csak félig változott át, majd Bella megszületése után teljesen vámpír lett. Érted már, mennyire bonyolult ez az egész? Annyi mindenen keresztülmentünk már, és ekkor Noráék bejelentették, hogy el kéne látogatnom a Volturihoz… Nagyon féltünk mindannyian. A családunk, te is tudhatod már, tele van tehetséges vámpírokkal. Tudtam, hogy ha Aro erről bármit is megtud, akkor szétszakítja a családunkat. Legalább addig akartam várni a találkozással, amíg Bella megszületik, majd felnő, hogy ne tudjon belekötni abba, hogy ő még túl fiatal a vámpírsághoz. Nem tehettem kockára az egész családom életét.

- Mi nem akartuk, hogy Aro tudomást szerezzen a kételyeinkről… - felelt halkan Bree.

- Tudom – sóhajtottam gondterhelten.

- Sajnálom, hogy mégis mi hoztunk bajt a fejetekre. Annyi mindent tettél értem, és Heidi is mondta, hogy milyen jóban voltatok… Sajnálom! Mindent… - hajtotta le a fejét.

- Nem te tehetsz Aro kivételesen jó képességéről – ráztam meg a fejem. – Én is beleestem abba a hibába, hogy túl sok mindent mondtam el nektek a múltamról. Ha ti nem kezdtek el gyanakodni, Aronak nem lett volna indoka eljönnie ide, főleg nem a legnagyobb seregével. Az én hibám az egész, mert túl sokat beszéltem. Csak általában szeretem megadni a barátaimnak azt a lehetőséget, hogy minél többet tudjanak rólam. Tudtam, hogy te úgyis megérzed, ha hazudok, ezért csak az igazat mondtam el, ami pedig tényleg elég gyanús volt.

- Ne hibáztasd csak magadat! – állított meg hirtelen. – Carlisle, te jó ember vagy, fantasztikus családfő, férj és apa. Annál többet, mint amennyit te feláldoztál és tettél a családodért, nem tehetsz. A maximumot hoztad ki magadból, és ezért sem haragszanak rád a többiek sem. Te nem akartál senkinek sem rosszat, ezt tudom jól, mert megismertelek ennyire, amíg Volterrában voltál.

- Köszönöm, hogy megpróbálsz megvédeni engem saját magamtól, de nem hinném, hogy ez sikerülni fog – csóváltam a fejem. – Michelle, Nath és Irina… a családomért haltak meg – mondtam ki nagy nehezen.

- Minden rendben lesz és hidd el, idővel enyhülni fog a fájdalom – ölelt át szorosan, ami először egy kicsit meglepett, de aztán már viszonoztam a gesztusát.

- Ez nem olyan, mint a te esetedben, hogy az emberi emlékek elhalványulnak – motyogtam csalódottan. – Mindig emlékezni fogok az arcára… - suttogtam elgyötörten.

- De mindig ott lesz melletted a nagyszerű családod, akik támogatnak majd és nem hagyják, hogy magadba süllyedj – tolt el kissé magától és mélyen a szemeimbe nézett.

- Te nem gondoltad meg magad a vegetáriánus életmóddal kapcsolatban? – kérdeztem egyszer csak reménykedve.

- Nem – rázta meg a fejét halványan elmosolyodva. – Ami azt elleti, most még több okom is van velük maradni…

- Hogy érted ezt? – csodálkoztam el őszintén.

- Találkoztam valakivel – harapott az alsó ajkába.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Kivel?

- Alec… Jane ikertestvére – motyogta zavartan.

- Tessék? – hördültem fel egy kissé élesebben, mint azt szerettem volna.

- Hé, nem kell ezért mindjárt a torkomnak ugranod! – csattant fel. – Te aztán nem lehetsz előítélettel az ellenséggel való kapcsolatról!

Teljesen elhűlt az arcom, majd fájdalmas grimaszba rándult, ahogy felfogtam a szavainak az értelmét

- Nem úgy értettem… jaj, ne haragudj – mentegetőzött azonnal. – Tényleg nagyon sajnálom, ez nem volt szép tőlem. Ne haragudj… - nézett rám sajnálkozva.

- Ez… - hajtottam le a fejemet – nem, te ne haragudj, igazad van… én tényleg nem lehetek előítélettel erre a kapcsolatra nézve. De hát – jutott hirtelen az eszembe -, amikor Aro előre hozatott titeket…

- Megígérte Alecnek, hogy nem lesz semmi bajom. És igazából nem is volt, de mivel akkor még azt hittem, hogy teljesen elárultál engem, belementem a játékba – vallotta be.

- Akkor később miért változott meg a véleményed? – kérdeztem halkan.

- Nem tudom – gondolkozott el. – De amikor megláttam az arcodat, miután a nővéred… Úgy éreztem, nem hagyhatlak cserben téged, mert annak idején te is sokat segítettél nekem, amikor megölték a családomat. Még akkor is, ha minden hazugság volt, kirángattál a mély depresszióból, amibe zuhantam, és ezért örökké hálás leszek neked.

- Mostantól azt hiszem, én tartozok neked hálával… De nem lesz ebből bajod, ha visszamész? – jutott hirtelen az eszembe.

- Nem… az utóbbi időben Aro eléggé elásta magát Marcus szemében, aki ugyan fellépni nem mert ellene a haláltól félve, most szívesen veszi át tőle a trónt, hogy ő uralkodhasson tovább.

- Tehát visszamész a Volturihoz… - állapítottam meg a nyilvánvaló tényt. – Örülök, hogy te is rátaláltál a lelki társadra.

- Alec nagyon jó hozzám – mosolygott halványan.

- És meddig maradhatsz?

- Azt mondták, ameddig csak akarok. Alec Seattle-ben vár majd rám, onnan pedig együtt megyünk majd vissza. Gondoltam, nem akarjátok majd, hogy akár csak egy is itt maradjon közülük. De megkért rá, hogy a helyében is mondjak köszönetet neked azért, hogy mellettem voltál az átváltozásom után.

- Ezt éreztem természetesnek. Na, meg persze Aro parancsát teljesítettem, de nem bántam meg. Örültem, hogy segíthettem neked.

Ezután csöndben álltunk egymással szemben, a gondolatainkba merülve, majd ezt a hallgatást őt törte meg nem sokkal később.

- Egy valamit árulj még el nekem – nézett rám elgondolkodva. – Hogyan vettétek rá a farkasokat, hogy segítsenek nektek?

- Azt ugyebár már meséltem, hogy Esmének az egyik nagyon régi barátjából vérfarkas lett. Nos, amikor ő követte Esmét, miután rájött, hogy én mi vagyok, és hogy vele mi történhetett, nagyobb viszályok után ugyan, de valamiképpen csatlakozott ehhez a falkához. És, amint azt már tudhatod azóta, a… a nővérem lett az ő bevésődése. Emiatt alakult ki közöttünk egy afféle kompromisszum. Mi nem ölünk embereket, ők pedig nem támadnak ránk. Csak elkerüljük a másik fél területeit, ilyen egyszerű.

- De miért segítettek most nektek? – kérdezett közbe kíváncsian.

- Kötelességüknek érezték megvédeni a várost. Úgy vélték, hogy ha mi elbukunk, akkor a lakosság veszélyben lesz a sok embervérrel táplálkozó vámpír miatt. És mivel tudták, hogy ha mi elbukunk, akkor nekik sincsen külön esélyük, ezért úgy döntöttek, hogy együtt próbáljuk meg visszaverni őket – magyaráztam.

- Hihetetlen, mennyi minden történt veled az elmúlt pár évben – hüledezett. – Ennyi mindent átélni és kibírni. Belegondolni is szörnyű számomra, hogy Alec akár csak egy pár napig is ne legyen mellettem – húzta el a száját. Megéreztem a szavai mögötti finom célzást, hogy bármennyire is szívesen maradna még nálunk, hamarosan vissza kell térnie a Volturihoz. Arra viszont képtelen voltam bíztatni őt, hogy hívja ide Alec-et, amíg itt tartózkodik. Azért ő mégis csak az ellenséghez tartozott. Ahhoz a vámpír klánhoz, aki többszörösen is fájdalmat okozott nekünk.

- Esmével nagyon szeretjük egymást, már évek óta. Ezen semmi sem változtathat – mosolyogtam, miközben a feleségemre gondoltam.

- Ez látszik is rajtatok – bólogatott Bree –, de a család többi párján is – tette még hozzá. – Olyan furcsa számomra, hogy ennyin így, ilyen családi kapcsolatban együtt tudtok élni. De miért pont te lettél a vezetőjük? – érdeklődött. Vagyis, inkább úgy kérdezem, hogy miért te lettél az apa a családban? Simán élhettek volna úgy is együtt, hogy nincsen eg ez a családi felosztás.

- Hidd el Bree, minden ilyen kis apróságnak meg van az oka. Az egyik ok, hogy még az én huszonhárom évemmel is én vagyok a rangidős, nem is beszélve a vámpírként töltött éveimről… Valamint, először csak én voltam egyedül. Azután találkoztam Alice-ékkel, hogy megismertem a Volturit, így róluk ezért nem tudtak. Ezután jött Esme, majd nem sokkal később Rosalie. Mind a három gyermekem úgy tekintett rám, mint a mentorára  aki a helyes életmódot tanítja neki. Valamint, szerintük az az oka még ennek a felosztásnak, hogy engem mind nagyon jó vezetőnek tartanak. Szerintük higgadt vagyok és megfontolt, pedig Jasper és Alice is látott már engem teljesen kifordulva önmagamból, főleg, ha Esméről volt szó. Viszont szerintem az is közrejátszik a családi formában, hogy Esmének hihetetlenül nagy szíve van és őt az Isten is anyának teremtette. Kezdetektől fogva tudta, hogyan bánjon velük, pedig még nagyon fiatal volt akkor, mindössze húsz éves – ragadtak magukkal az emlékeim, ahogy felidéztem azokat a napokat. Ó, mintha csak tegnap lett volna, hogy három év után újra láthattam megcsillanni azokat a gyönyörű mogyoróbarna szemeit.

- Érdekes, az egyszer biztos – hümmögött.

Ezután egy jó darabig csöndben álltunk egymással szemben. Csak belemerültünk a gondolatainkba és néztünk magunk elé, mígnem ismételten ő törte meg a csendet.

- Tényleg nagyon sajnálom, amit történt – hajtotta le bűnbánóan a fejét.

- Te ne emészd emiatt magad. Te tehetsz róla a legkevésbé – tettem a vállára a kezemet. – Nyugodt szívvel menj vissza a párodhoz és ne törd ezen a fejed.

- De a barátom vagy, és én elárultalak – rázta a fejét hevesen.

- Nem – állítottam meg őt azonnal. – Én voltam az, aki balga módon elárultam neked néhány titkom, aztán pedig a Volturinál hagytalak, mindenféle magyarázat nélkül. Nem lett volna szabad kétségeket ébresztenem bennetek. Ezzel árultam el ÉN a saját családomat – remegett meg kissé a hangom.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Túlságosan gyanakvók voltunk, pedig csak hinnünk kellett volna neked.

- Nem vártam el tőletek, hogy higgyetek a szavaimnak – ellenkeztem. – Nekem csak jól esett ezt kibeszélni magamból egy olyannak, aki érintetlen lehetett volna benne. Talán azért mondtam el annyi mindent, mert abban reménykedtem, hogy velem jössz majd. De inkább záruk le ezt a témát. A mai nap további részét a családommal töltöm el, mert erre van most szükségük nekik is és nekem is.

- Talán jobb lenne, ha előbb kitombolnád magad – jegyezte meg óvatosan. – Egy vadászat legalábbis biztosan segítene.

- Talán igazad van – sóhajtottam.

- Nekem pedig ideje lenne tovább mennem Seattle-be. Nem akarom Alec-et nagyon megváratni.

- Persze, megértem – bólintottam rá, pedig belül ezért reménykedtem benne, hogy talán egy kicsit tovább marad velünk.

- Megígérem, hogy majd néha ellátogatok hozzátok, persze csak ha szívesen láttok, de azért ti is nézzetek be hozzánk, ha arrafelé visz az utatok.

- Feltétlenül, és természetesen bármikor jöhetsz, amikor csak kedved van hozzá, vagy ha valamiben segíteni tudok.

- Még egyszer köszönöm, Carlisle, amit értem tettél – nézett mélyen a szemeimbe. – Nagyon sokat jelentett akkor, hogy mellettem voltál.

- Nincs mit megköszönnöd – szorítottam meg a vállait. – Csak arra kérlek, vigyázz magadra.

- Te pedig a családodra. Ugyanúgy, mint ahogy eddig is.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve magamhoz vontam őt és átöleltem. Éreztem, hogy először egy kissé meglepődött, de aztán feloldódott és viszonozta a gesztust.

- Szia, Carlisle! – köszönt el, miután elhúzódott tőlem.

- Szia, Bree! – intettem utána, amint elindult az erdő fái közé.

Egy ideig még elgondolkodva néztem utána. Vajon ezentúl minden rendben lesz? Majd az idő megmondja. Isten akaratával úgysem tudunk szembeszállni.

- Drágám, nem jössz vissza a házba? – hallottam meg ekkor szerelmem lágy hangját a hátam mögül, majd megéreztem az apró kezeit is a vállamon.

- Még nem – ráztam meg a fejem. – Muszáj egy kicsit kikapcsolton a gondolataimat – magyaráztam. – Elmegyek vadászni.

- Biztos, hogy most jót tesz az, ha egyedül vagy? – kérdezte aggódva.

Megfordultam és mélyen a szemeibe néztem. Azokban még mindig ott volt az a mérhetetlen nagy szomorúság, és feltételezem, ő is ugyanezt láthatta az én tekintetemben.

- Nem akarok itt mindenki előtt kiborulni – hajtottam le a fejemet. – Az bőven elég volt egyszer is…

- Emiatt nem kell szégyenkezned – rázta meg hevesen a fejét. – Természetes, hogy kiborítottak a történtek, ahogy mindenki mást is.

- De nekem erősnek kell maradnom, mert erre számítanak, és ez kell nekik, ahogyan neked is.

- Nem kell egyedül magadba tartanod az érzéseidet. Nekem elmondhatod és ki is borulhatsz. Mi itt leszünk egymásnak mindig – fogta a kezei közé az arcomat. – De most szükségem van rád, a támaszra, amit a jelenléted nyújt nekem. Kérlek, ne hagyj most egyedül! – nézett könyörgően a szemeimbe.

A szívem majd meg szakadt, ahogy a tekintetem az ő fájdalmat tükröző szemeibe fúródtak. Nem hagyhattam magára őt és a lányomat. Ő is azonnal a segítségemre sietett, amikor lelkileg összetörtem és most neki van ugyanerre szüksége. Az én érzéseim ráérnek később is.

Szorosan húztam őt magamhoz és a karjaimat köré fontam. Halk, szaggatott sóhaj tört fel erre a mellkasából. Éreztem, hogy a kezei megremegnek, ahogy végigsimít a hátamon, majd ő is szorosan összefonta körülöttem a karjait.

Erre volt most szüksége, és én is megnyugodhattam egy kicsit. Csak álltunk ott a ház előtti kis tisztáson, egymást ölelve, szótlanul.

Innen már csak felfelé vezet az út – gondoltam egy mély sóhaj kíséretében.