79. fejezet

Sziasztok!

Megjöttem a frissel, ami ezúttal ezen a blogon is egy kicsit érdekesebbre sikerült szerintem :D A folytatáshoz még nem tudom, mennyi ihletem lesz, de az biztos, hogy két hét múlva jelentkezem újra a frissel, ugyanígy, vasárnap :) Hogy összejön-e előbb is, azt nem tudom... Majd szólok chat-ben, ha van valami változás :) Megjegyezném még, hogy ebben a fejezetben most feltűnik egy "új" szereplő és néhány Volturi tag, ami gondolom várható volt :) Jó olvasást hozzá! És ezúttal is várom a komikat ;)

Ui.: Az esetleges hibákért bocsánatot kérek, de a szemeim már ragadnak össze és lehet benne egy-két elírás :)

Puszi

Carlisle szemszöge

Egész éjszaka le sem vettem a szemeimet szerelmem arcáról. Néha-néha végigsimítottam az arcán, a vállán vagy a haján, míg ő mosolyogva szuszogott a karjaimban. Ez a mostani egy kivételes éjszaka volt, mert hosszú idő óta most először nem ébredt fel egyszer sem. Éppen ezért, amikor eljött a hajnal és én kimásztam mellőle, hogy felöltözzek, nem volt szívem felébreszteni őt. Emlékeztem rá, hogy megígértem neki, felkeltem, amikor indulunk, de azt inkább az utolsó percekre tartogattam. Megfordult a fejemben, hogy talán közben meggondolom magam és mégsem tudom őt itthon hagyni ebben az állapotban. Tudtam, hogy velünk nem jöhet, de talán az utazást elhalaszthatnánk. Ilyenkor mindig felrémlett előttem a Volturi képe, amint ide tartanak és ezek a gondolatok azonnal szertefoszlottak a fejemben.

- Indulhatunk? – nézett rám Nicholas felvont szemöldökkel, ahogy megálltunk egymással szemben a nappaliban.

- Még elbúcsúzom Esmétől – sóhajtottam és a bólintása után felrohantam az emeletre. Lassan lépdeltem oda szerelmemhez, aki azóta is békésen szuszogott az ágyunkban. Felemeltem a kezemet és óvatosan végigsimítottam selymes bőrén. – Esme, Szerelmem – suttogtam egészen halkan.

Motyogva nyújtózkodott kicsit, majd lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Egy pillanatig még kissé homályos tekintettel nézett rám, aztán hirtelen megértette, mi is történik.

- Indultok? – kérdezte halkan, miközben megpróbált óvatosan felülni az ágyban, de én finoman visszanyomtam őt a vállainál fogva.

- Igen, de neked még sok pihenésre van szükséged, úgyhogy kérlek, próbálj meg visszaaludni – győzködtem őt.

- Nélküled úgysem menne – rázta meg a fejét határozottan, de a komoly tekintetem láttán még hozzátette. – Ne aggódj, nem hajszolom túl magam. Alice, Rose, Mitch és Nora végig a segítségemre lesznek mindenben. Megpróbálok a lehető legtöbbet aludni és keveset idegeskedni. Csak kérlek, legalább most had keljek fel, hogy rendesen elbúcsúzhassak tőletek.

Mélyet sóhajtottam, majd felsegítettem őt az ágyról. Amikor már a lábain állt, szorosan magamhoz húztam őt, az arcomat a hajába temetve.

- Vigyázzatok magatokra! – motyogta a mellkasomba. – És siessetek haza! – tette még hozzá.

- Amint tudunk, visszaindulunk – ígértem. – Alice pedig mindenről tájékoztatni fog titeket.

Miután az egész családtól búcsút vettünk, Nicholas-szal futva indultunk el Olaszország felé. Nem gondoltam, hogy Aro ellenezné ezt a bejelentés nélküli látogatásunkat. Valószínűleg már azt tervezgetheti, hogy ő mikor jön el hozzám, de mivel ezt nem hagyhatom, hogy megtörténjen, muszáj lesz találkoznom vele. Az út csupán három napig tartott, amit szinte megállás nélkül tettünk meg. Csak arra a pár órára szakítottuk félbe az utat, amíg mindketten levadásztunk egy-két állatot. Szükségünk lesz az erőnkre, ha valami mégis rosszul sülne el…

Éppen hajnalodott, amikor megláttuk Volterra falait. Pontosan így akartunk ideérni. Ha már süt a nap, amikor megérkezünk, meg kellett volna várnunk, amíg beesteledik, nehogy lebuktassuk magunkat. Így viszont nyugodtan tettük meg a maradék távolságot a városig. A kapuhoz érve máris ismerős vámpírral futottunk össze.

- Á, Heidi – torpantam meg azonnal, mosolyra húzva ajkaimat.

- Örülök, hogy ismét látlak, Carlisle – mosolyodott el ő is, miközben rövid időre átölelt. Amíg a Volturinál tartózkodtam az életem egy szakaszában, ő és Marcus kerültek hozzám a legközelebb. Bár Heidi képessége nem igazán tetszett, főleg ahogyan ki is használták ezt a Volturi vezetői, de mindemellett ő igazán kedves személyiség volt. Pedig ezt senki sem gondolná az után, hogy kiderül, ő szerzi a várban élő vámpíroknak a táplálékot. – Nicholas – biccentett még oda a mellettem álló férfinak. – Gondolom, Aro meghívásának jóvoltából vagy most itt – fordult vissza felém. – Azért nem csak akkor kéne meglátogatnod minket, amikor mi üzenünk neked – korholt a fejét csóválva.

- Sajnálom, de lekötött a munkám – feleltem egyszerűen.

- Ezek szerint tényleg orvos lettél – állapította meg, miközben elindult a város utcáin.

- Igen – bólintottam rá, követve őt. – Az életemmé vált a gyógyítás és nem, még most sem vagyok hajlandó lemondani erről – jelentettem ki határozottan. Heidi különös előszeretettel próbált meg átcsábítani engem a nomád életmódhoz, de eddig egyszer sem járt sikerrel. Úgy gondoltam, jobb, ha előre közlöm vele, még most sincs esélye.

- Örülök, hogy teljesült az álmod – mosolygott rám kissé keserűen a válaszom miatt. – Na é mond, hol hagytad a párodat? – vonta fel a szemöldökét, mire én egy pillanatra leblokkoltam. Már éppen rá akartam kérdezni, hogy honnan tudja, amikor hirtelen megvilágosodtam.

- Még nem találtam meg az igazit, de nem is nagyon kerestem – hazudtam folyékonyan.

- Még mindig nem értem, hogy egy ilyen férfi, mint te, hogy nem talált még rá a társára. Főleg, hogy annyi ember között megfordultál és annyi városban jártál már… egy nő sem fogott meg téged? – vonta fel a szemöldökét.

Lopva rápillantottam Nicholas-ra, majd válaszoltam.

- Volt egy nő… még évekkel ezelőtt láttam el a sérülését a kórházban. Eltörött a lába, mert leesett egy fáról. – Úgy véltem, minél részletesebben adom elő, annál hihetőbb lesz a sztori. – A személyisége nagyon megfogott és azóta sem tudtam kiverni őt a fejemből.

- És akkor ő hol van most? Miért nem hoztad magaddal? – zúdította rám a kérdéseit. – Várjunk csak… „azóta sem”?

- Ember volt – feleltem egyszerűen. – És én nem változtatok át csak úgy embereket. Megutált volna érte, ha ilyen szörnyeteggé teszem őt.

- Ha megismert volna téged, biztosan rájött volna, mennyire jószívű és kedves vagy.

- Talán, idővel – bólintottam rá. – Viszont akkor már kezdtem feltűnő lenni a városban, ahol akkor éltem, így elköltöztem.

- Ugyan – legyintett -, pár hónap semmit sem jelent.

- Gondolod? – nevettem fel kissé keserűen. – Az ő vére olyan volt számomra, mintha egy évezrednyi szomjazás után bezártak volna engem egy vérző emberrel együtt valami szűk kis helyiségbe. Bár a vérszomj ott lobogott a torkomban, tudtam, hogy nem érhetek hozzá. Egyébként is képtelen lettem volna bántani őt – fejeztem be halkan.

- Jó ég, Carlisle, hiszen te beleszerettél! – csodálkozott el. – Hihetetlen… annyi éven keresztül egy nő sem tudta megérinteni a szívedet és most hirtelen egy egyszerű ember ennyire elvarázsol téged?

Felrémlett előttem egy régi emlék, amikor még Heidi is próbált megszerezni magának. Azok a hónapok, amiket itt töltöttem, szinte végig azzal teltek, hogy megpróbáltam vele megértetni, köztünk ez nem működhet. Amikor pedig végre megértette és már ő is csak barátként viszonyult hozzám, elhagytam Volterrát. A hangja most kissé sértetten is csengett. Számára a tudat, hogy ő képtelen volt akár csak egy kis szerelmet is kicsikarni belőlem, egy embernő pedig már csak egy pillantásával is megszerzett magának, nagyon dühítette őt.

- Miért nem keresed fel? – vezetett el minket egy sötét sikátor felé. Ismerős volt az út. Itt volt elrejtve a vár egyik bejárata, amit inkább csak az őrök használtak, amikor járőröztek a városban.

- Mint már mondtam neked, ő ember és én nem teszem ki őt a vámpírlét veszélyeinek – feleltem egyszerűen.

- Aha, szóval, az egész örökkévalóságot magányosan akarod eltölteni? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Ha képes vagyok őt elengedni, akkor nem lehet akkora szerelem – fordítottam el a tekintetem. Ez már számomra is túl sok volt. Bár tudtam, hogy ezek csak üres szavak és semmit sem jelentenek, azt is tudtam, hogy kezdek átlépni egy bizonyos határt. Heidi nem úgy ismer engem, mint aki ilyen egyszerűen beszél az érzéseiről. – De inkább beszéljünk rólad? Neked hogy megy a vadászat?

- Semmi figyelemre méltó – sóhajtott színpadiasan. – Egy olyan férfi sincs, aki megfelelne az elvárásaimnak.

Halkan felnevettem erre a kijelentésére.

- Hogy ezen miért nem lepődöm meg? – forgattam meg a szemeimet.

- Hé, nem mászkál minden nap olyan férfi itt az utcákon, mint te – bökött mellkason. – Ha látnád a turisták seregét, akik bejönnek a várba… Egy sem fog meg igazán.

- Nem hinném, hogy ha erőlteted, akkor könnyebben rátalálsz a társadra – szólalt meg halkan Nicholas, miközben figyelmeztetően rám pillantott.

- Igazad lehet – bólogatott Heidi. – Á, szia Felix – mosolyodott el.

- Üdv Carlisle, helló Nicholas – intett felén a nem messze álló férfi. Az alakja, bár a mi látásunk egyébként is kitűnő volt, még ebben a sötétben is könnyen kivehető volt. A földalatti járatokba semmilyen fény nem szűrődött be, de ez a vámpírokat úgysem akadályozta a közlekedésben.

- Innentől ő átvesz titeket – tette a vállamra a kezét Heidi. – Majd még találkozunk – mosolyodott el ismét, majd egy pillanat alatt eltűnt mellőlünk.

- Kövessetek, Aro már vár titeket – intett Felix, majd kinyitott előttünk egy hatalmas vasajtót.

Ahogy átléptünk a következő helyiségbe, ott már egy kicsit világosabb volt. A nap ugyan még mindig nem kelt fel, de a fénye már rózsaszínre festette az eget. Sorban haladtunk végig a termeken és a folyosókon, mígnem megérkeztünk egy hatalmas, kétszárnyú ajtó elé.

- Bejelentem Aronak, hogy megérkeztetek – közölte velünk Felix. – Addig itt várjatok. – Eltűnt az ajtó mögött, de nemsokára vissza is tért és szélesre tárta előttünk a bejáratot.

- Carlisle, barátom, de jó újra látni téged! – állt fel azonnal Aro a trónjából, majd tett néhány lépést felém.

- Én is örülök Aro a találkozásnak – mosolyodtam el egy kissé kényszeredetten, ahogy közeledtem felé. Féltem, hogy ha Nicholas képessége pont most bukik meg, az egész eddigi színjátékunk semmit sem ért. Ahogy elé értem, jobbommal megfogtam az ő kinyújtott kezét, mire Aro azonnal közelebb vont magához és a másik kezével is közrefogta az enyémet.

Hosszú ideig csak mosolyogva kutatott a gondolataim között, majd egy idő után elengedett és egy lépést hátrált tőlem.

- Látom, nem volt valami eseménydús az életed – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában. – Mi értelme ennek a vegetáriánus életmódnak, ha nincsen kivel megosztanod? – csóválta meg a fejét értetlenül. – És még a társadat sem akarod átváltoztatni – hitetlenkedett. Egy pillanatra azt hittem, Nicholas valamit elrontott, de Aro következő mondata rögtön megcáfolta ezt a gondolatomat. – Ez az Esme… nagyon szép nő lehetett mostanra belőle… miért nem keresed fel?

- Ez az élet nem neki való – feleltem egyszerűen.

Aro elgondolkodva bólintott.

- Igen érdekesen szemléled a világot, barátom. Nem csak a különleges életmódod miatt tűnsz különbnek a többi vámpírtól. Láttam, Heidi-vel már találkoztál – mosolyodott el végül, más témával előhozakodva.

- Volt szerencsém üdvözölni őt – bólintottam rá.

- Nicholas – fordult most az eddig csendesen az ajtóban álló férfi felé -, reméltem, hogy megtalálod Carlislet és elküldöd őt ide. Ugyanis fontos feladatom lenne a számodra – nézett ismét rám.

- Mi lehet az a nagy dolog, amiben te az én segítségemet kéred? – vontam fel csodálkozón a szemöldökömet.

- Van egy új tag nálunk – kezdett bele mindenféle kertelés nélkül. – Egy hete változtattuk át, de azóta is mély depresszióban van. Reméljük, hogy te kellőképpen hatni tudsz majd rá.

- Most tényleg arra kérsz, hogy győzzek meg egy újszülött vámpírt arról, hogy nem is olyan rossz ez a vámpírlét, amikor én pontosan ennek az ellenkezőjét gondolom? – hitetlenkedtem.

- Nagyon tehetséges – mosolyodott el negédesen. – És én csak azt szeretném, ha megbékéltetnéd őt velünk. A történteket már úgysem tudjuk visszafordítani. Vagy éhezik, vagy csatlakozik.

- Annyit megteszek, hogy megmutatom neki az én életmódomat és mondok pár jó szót a nevetekben, de többet azt hiszem, én sem tudok tenni. Nem tudom, hogyan kell bánni egy újszülött vámpírral – hazudtam folyékonyan. – Még nem nagyon volt dolgom velük, csak egy-kettővel az utazásaim során.

- Csak ne ijeszd halálra őt. Még nagyon fiatal. Felix, kérlek, kísérd el Carlisle barátomat az új családtagunkhoz.

Még vámpír létemre is elborzadtam ettől a szótól. Honnan tudhatná Aro - pont ő -, hogy mit is jelent egy családnak lenni. Mert ezt a létet, amit ők élnek, én egyáltalán nem nevezném annak.

Felix bólintott, majd ismét intett, hogy kövessem.

- Aro – szólalt meg hirtelen Nicholas. – Megengednéd, hogy én is velük tartsak? Talán én is tudnék pár jó szót szólni az érdeketekben.

Tudtam, hogy csak nem akart engem egyedül hagyni, hiszen ha külön kerülünk, sokkal nagyobb veszélyt jelent ránk ez a vár, de én csak leintettem őt.

- Nem lesz gond, Nicholas – néztem határozottan a szemébe. – Egyedül is képes leszek uralni a dolgokat.

- Ez a beszéd, barátom – csapta össze a kezeit Aro, majd visszaült a trónjába és onnan figyelte, ahogyan a testőrrel az oldalamon elhagyom a termet.

Felix egy sötét folyosóra vezetett engem, ami kezdett egyre ismerősebbé válni számomra.

- Ti egy cellába bezárva tartjátok őt fogva? – hüledeztem.

- Másként nem maradt nyugton – vonta meg a vállát. – Csak Jane tudta őt leállítani és ettől csak még jobban megijedt – vonta meg a vállát. – Egyébként Aro parancsára hoztuk ide le.

- Ez nem éppen a legjobb mód a megnyugtatására – csóváltam meg a fejemet.

Felix csak megvonta a vállát, majd hirtelen megtorpant.

- Itt is lennénk. Nyugodtan bemehetsz hozzá. Amíg nem próbálnak meg hozzáérni, egyáltalán nem veszélyes. Én elmegyek, hogy zavartalanul tudjatok beszélgetni és majd később visszajövök. Ha baj van, azt úgyis meghalljuk. – Kinyitotta a zárat az ajtón. – Sok szerencsét!

A következő pillanatban el is tűnt hatalmas alakja a sötétben.

Lassan nyitottam ki a nehéz vasajtót, bár a súlyát én meg sem éreztem. A cella látványa belülről még rosszabb volt és az elém táruló szörnyű képet csak még inkább tetézte a benne ülő személy. Térdeit felhúzta és a karjaival ölelte át, fejét előre hajtva, így a hosszú sötét hajzuhatag szinte körbeölelte a testét. Behajtottam magam mögött az ajtót, majd leültem nem messze tőle a földre.

- Szia – köszöntem halkan, de nem nézett fel rám. – Tudom, hogy nagyon nehéz most neked – folytattam. – Én is átéltem ugyanezt, amit most te is.

- Maga semmit nem tud rólam – szegte fel hirtelen a fejét. Az arca még inkább megdöbbentett. Bár eddig is láttam rajta, hogy nagyon fiatal, azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Élénkvörös szemei vadul villogtak. – Magának könnyű… nem kapták el és változtatták át egy szimpla nyaralás során – morogta.

- Igazad van, engem a saját szülővárosomban kaptak és változtattak át akaratom ellenére – mondtam teljesen nyugodtan. – A fajtánk nagy része teljesen ártatlan ember, akiből egy felelőtlen vámpír egy vadállatot teremtett. Neked nem kell annak lenned.

- Tényleg? Mégis mi mást tehetnék? Vagy embereket gyilkolok, vagy éhen halok ebben a sötét lyukban.

- Látod a szemeimet? – kérdeztem. – Azért aranybarnák, mert én nem embervérrel táplálkozom, hanem állatéval. Hosszú időbe tellett, amíg elsajátítottam ezt az életmódot, de még a mai napig is azt mondom, hogy megérte annyit küzdenem a vérszomj ellen. Manapság már szinte egyáltalán nem vonz az emberi vér illata és képzeld, egy kórházban dolgozom sebészként.

- Tényleg? – döbbent meg.

- Igen – bólintottam rá. – Lassan háromszáz éve, hogy a földön vagyok és még egyetlen embert sem öltem meg.

- Akkor honnan tudja, hogy ez a helyes? – vonta össze a szemöldökét elgondolkodva.

- Először is, megkérnélek rá, hogy nyugodtan tegezz. Nem vagyok én olyan öreg – nevettem fel halkan. – Másfelől pedig, egyszerűen csak érzem. Teljesen meg vagyok győződve affelől, hogy ez a helyes, bármennyire is ellene szól a természetünknek. Ettől függetlenül én még ugyanúgy vámpír vagyok, csak a szelídebbik fajtából.

- Gondolja, hogy ez jobb? – vonta fel szkeptikusan a szemöldökét, figyelmen kívül hagyva a kérésemet. – Ártatlan állatokat ölni annyival jobb lenne, mint ártatlan embereket?

- Ezt egy szóval sem mondtam – fagyott le azonnal a mosoly az arcomról. – Én nem élvezem, hogy az vagyok, ami. Utálom saját magamat, amiért ez lett belőlem, pedig egyáltalán nem tehetek róla. Utálom, hogy minden héten ki kell oltanom egy-két ártatlan állat életét, de nem volt más választásom. Ha annak idején ott maradok egy eldugott kis barlangban, mára valószínűleg megkövülten feküdnék ugyanott, kiszáradt testtel. Nekem elhiheted, nem jó érzés éhezni. A tudat, hogy csak egy karnyújtásnyira van ott tőled a zsákmány és nem kaphatod el… Ezért zárkóztam el akkoriban a külvilág elől. Amíg rá nem jöttem, hogy van más megoldás is… hogy élhetek emberibb életet, egy barlang mélyén gubbasztottam.

- Elhiszem… érzem, hogy igazat beszélsz – suttogta.

- Tessék? – döbbentem meg.

- Aro nem mondta? – kérdezte gúnyosan. – Ez a képességem. Érzem, hogy az ember vagy vámpír mikor mond igazat, és mikor hazudik.

Nagyot nyeltem, amit ő is észrevett és erre kérdőn nézett rám.

- Mintha ez már annyira nem tetszene – jegyezte meg mérgesen. – Pedig eddig minden igaz volt, amit mondtál. Szóval, ki vele! Mit titkolsz? – fonta karba a kezeit maga előtt.

- Semmit nem titkolok előled – feleltem rövid gondolkodás után, mire meglepett arcot vágott. Valószínűleg érezte, hogy most sem hazudtam. Hiszen nem vagyok köteles beszámolni neki az egész életemről, így ez nem volt hazugság.

- Nem hinném, hogy nekem menne ez az életmód. Túlságosan is akaratos vagyok ahhoz, hogy képes legyek hallgatni egy emberre.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy ha velem tart, egy egész családot kap velem együtt, akik segítenék őt, de szerencsére még időben észbe kaptam.

- Persze maradhatsz itt is – mondtam tétován. Ebben az esetben nem szívesen teljesítettem Aro kérdését. Ha ez a lány csatlakozik hozzájuk, akkor ezentúl mindig tudni fogja, hogy mikor hazudok neki és gyanakodni fog, hogy nem ugyanaz volt a gondolataimban. – De akkor meg kell tanulnod együtt élni az érzéseiddel. Ha megölsz egy embert, aztán még egyet… Meg kell tanulnod kezelni az érzéseidet.

- Szeretnék jó… ember lenni annak ellenére is, hogyha ezt az életmódot választom.

- Nem tudom, mennyire ismered te a Volturi tagjait, de… Heidi és Marcus is jó… emberek. Megtanulták  minimálisra kontrollálni a vérszomjukat. Én nem kötelezlek téged semmire és ők sem tehetik ezt veled. Aro meghagyja neked a választás lehetőségét, hogy maradsz velük, vagy elmész, de ha a másodikat választod, egész létezésed során üldözni fog téged és előbb utóbb rájön, hogy mi az a gyenge pont, amivel magához tud láncolni téged.

- Téged is ő változtatott át? – kérdezte csendesen, pár perc hallgatás után.

- Nem – válaszoltam keserűen elmosolyodva. – Engem csak azért üldöz a „barátságával”, hogy néha szívességet kérjen tőlem és, mert érdekesnek talál engem. Persze engem is próbált már magához csalogatni, de én nem bírnám az itteni életet, valamint szükségem van egy kórházra, ahol dolgozhatok.

- Nem tudom, hogy képes lennék-e úgy élni mellettük, hogy közben tudom, megölték a családomat és a testvéreimet – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Ők is itt voltak veled? – kérdeztem együtt érzőn.

- Igen – felelt csendesen. – Bárcsak velem is ezt tették volna. Miért pont engem választottak ki az átváltozásra.

Nem volt szívem közölni vele, hogy a családjáról alkotott képek hamarosan halványulni kezdenek majd és évek múlva már egyáltalán nem fog rá emlékezni. Az érzések pedig ugyan úgy fokozatosan eltűnnek…

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Aro nem szokott csak úgy átváltoztatni embereket. Valami oka biztosan volt rá. Elsőre azt mondanám, hogy emberként is látta már benned a tehetséget, de a te képességed nem olyan, ami nyilvánvalóan kimutatkozik emberként. Ezt majd tőle kell megkérdezned.

- Szerinted kimehetünk most? – pillantott tétován az ajtó felé.

- Persze – vontam meg a vállamat. – Aro azt szeretné, ha minél előbb csatlakoznál hozzájuk. Megjegyzem, ettől függetlenül még nem kell eleget tenned ennek a kívánságának.

- Azt hiszem, maradok. Máshova úgysem mehetnék és gondolom, veled sem tarthatok, ha nem követem az életmódodat – szomorodott el. – Egyedül pedig utálok lenni – húzta el a száját.

- Jó lesz neked itt – álltam föl a földről, majd közelebb léptem hozzá és a kezemet nyújtottam felé. – Ha valakinek nincsen ellenére ez az életmód és a nappali bezártság, jól érezheti itt magát – mosolyodtam el bíztatóan.

- Köszönöm – fogadta el hálásan a kezemet, mire én fölsegítettem őt a földről.

- Még nem is tudom a nevedet… - mosolyodtam el, amikor már talpon volt.

- Bree – rázta meg a kezemet.

- Carlisle – nyitottam ki előtte a vasajtót, majd előre engedtem őt.

Egymás mellett indultunk el a sötét folyosókon. Bár ő egy kicsit nehézkesen mozgott, hiszen amióta átváltozott, még nem jutott vérhez a szervezete, ráadásul meglehetősen új lehet most neki a környezet. A hosszú, csendben töltött perceket mindketten gondolkodással töltöttük el. Eszembe jutott Esme, aki most minden bizonnyal otthon fekszik és várja az újabb meg újabb fejleményeket Alice-től. Azért remélem, aludni is fog éjszakánként, mert sok pihenésre van szüksége.

- Ti meg mit csináltok itt kint? – csattant egy mérges női hang a folyosó végéről és a következő pillanatban éles fájdalom hasított a fejembe.

- Carlisle! – kiáltotta Bree, de én erőtlenül rogytam össze a kövezett járaton. Kínok között vergődve hánykolódtam a földön és a fájdalom csak nem akart elmúlni. Közben homályos emlékképek jelentek meg előttem arról a napról, amikor az a vámpírnő szét akart minket választani és Esme alakjában elküldött engem. De annyival valóságosabb volt… Fájdalmasan kiáltottam fel.

- Elég, Jane! – szólt egy mély férfihang a távolból. Úgy éreztem, vámpír létemre ájulás közeli állapotba kerültem. Aztán a fájdalom hirtelen megszűnt és az izmaim megkönnyebbülten ernyedtek el. Még hosszú másodpercekig lehunyt szemmel feküdtem a földön. Aztán az agyam fokozatosan kezdett visszatérni a valóságba.

- Carlisle, jól vagy? – érintette meg a vállamat egy apró kéz.

Lassan felnyitottam a szemeimet és a tekintetem találkozott Bree aggódástól csillogó szemeivel.

- Igen, de legközelebb kicsit szívélyesebb fogadtatást kérnék – néztem fel fájdalmasan Jane merev arcára, majd lassan felálltam a földről.

- Nem tudtam, hogy már itt vagy és neki sem szabad csak úgy mászkálni idekint – vonta meg a vállát minden megbánás nélkül.

- Én is örülök, hogy látlak – forgattam meg a szemeimet, majd Felix felé fordultam. – Visszavezetnél minket Arohoz? A lány döntött.

Ő csak sután bólintott, majd visszaindult a folyosókon. Nem sokkal később visszaérkeztünk a trónterem elé, ahol ő előre engedett minket, így Aro tekintete rögtön a mellettem tétován lépdelő Bree-re tévedt.

- Ez igen, Carlisle, gyors voltál – bólintott elismerően.

- Nem neked tettem szívességet – vontam meg a vállaimat egyszerűen. – Ennek a lánynak családra van szüksége, úgyhogy kérlek, bánj vele legalább úgy, mint Jane-nel vagy Alec-kel. Ő tesz szívességet nektek azzal, hogy itt marad. Miután tönkre tettétek az életét, az a legkevesebb, hogy tiszteletben tartjátok a kéréseit és nem engeded, hogy Jane szabadjára használhassa a képességét bárkin is.

- Csak nem összefutottatok? – mosolyodott el Aro.

- Pont, amikor erre tartottunk a várbörtönből. És én láttam kárát a dolognak – tettem hozzá kissé bosszúsan.

- Bocsáss meg, barátom, de te is tudod, hogy Jane-nek milyen a természete – nyújtotta felém békítően a kezét.

- Ezúttal még fejet hajtok fölötte, de a történetet tőle kell hallanod – léptem egyet hátrébb, hogy Bree-t magam elé engedjem, ezzel is elkerülve az Aro-val való testi kontaktust. Már akkor feltűnt, hogy Nicholas nincsen a teremben, amikor beléptünk, így hát ajánlatos volt nem kockáztatnom.

- Igaz is, az ő szemszögéből bizonyára sokkal érdekesebb – nyújtotta ki a kezét most Bree felé, aki kissé félve érintette hozzá az ujjait.

- Carlisle – intett Heidi, aki időközben szinte észrevétlenül jelent meg a teremben. Odasétáltam hozzá. – Látom, már első nap sikerült belopnod magad a szívébe – pillantott a lány felé.

- Szegénynek nincsen könnyű dolga – sóhajtottam. – Kérlek, legyetek vele rendesek. Nagyon nehéz időszak előtt áll.

- Megígérhetem, hogy részemről minden rendben lesz – biztosított. – Na, gyere, megmutatom a szobádat – ragadta meg a karomat.

- Ugye közel van Nicholashoz? – vontam fel a szemöldökömet, mire ő kérdőn fordult felém. – Ezúttal ugye nem a te szobád mellett helyeztetek el? – javítottam a kérdésem.

- Nem, ne aggódj, Nicholas a tied melletti szobát kapta – válaszolt kissé sértetten.

- Heidi… – sóhajtottam.

- Tudom, Carlisle, már jó pár éve felfogtam, hogy nem lehet közöttünk több barátságnál, de megkönnyítenéd a helyzetemet, ha nem viccelődnél folyton ezzel – bosszankodott.

- Ne haragudj, ezen túl tartom a számat – emeltem fel a kezemet védekezően.

- Itt is volnánk – állt meg az egyik folyosón. – Nicholas azt a szobát kapta – mutatott a szemben levő ajtóra –, én pedig egy másik szárnyban vagyok – kuncogott fel.

- Rendben – bólintottam rá én is nevetve. – Azért örülnék neki, ha néha meglátogatnál.

- Mindenképpen! Tényleg, meddig szándékoztok maradni?

- Még nem tudjuk… talán egy hét. Nicholas minél előbb vissza akar menni Norához – magyaráztam elszomorodó arcát látva.

- Az nagyon kevés… De ő hogy-hogy nem jött veletek? – lepődött meg.

- Valljuk be, azért nem olyan biztonságos ez a Volterra, hogy csak úgy idejöjjön egy vámpír, teljesen ismeretlenül.

- Veletek lett volna – vonta meg a vállát. – És nem hinném, hogy bármi veszély is leselkedne itt rá.

- Nicholas jobban szerette volna, ha inkább Eleazarral marad.

- Hát, rendben, azért remélem, hogy sikerül tovább is maradásra bírnunk titeket – mosolygott őszintén. – Jó éjszakát, Carlisle – ölelt még meg, majd elindult a folyosó vége felé.

- Neked is – intettem utána, majd miután eltűnt a sarkon, odaléptem Nicholas szobájának ajtaja elé és halkan bekopogtam.

- Jól hallottam, hogy máris akadt egy hódolód? – vigyorodott el, ahogy meglátott engem.

- Nagyon vicces – forgattam meg a szemeimet. – Hallottál a ma történtekről?

- Azóta teljes homály, hogy te NÉLKÜLEM mentél el jobb belátásra bírni azt a lányt – felelt rosszallóan.

- Egyedül szerintem könnyebb volt… Bár, ha te is ott vagy, Jane talán nem esik nekünk – gondolkodtam el.

- Tessék?

- Jane azt hitte, éppen megszöktetni akarom a lányt, így rám támadt.

- Úgy érted, használta a képességét? – döbbent meg. – Nem szívesen lettem volna a helyedben. Én azóta utálom azt a lányt, amióta ugyanezt megtette Norával – szorult ökölbe a keze. – Az biztos, hogy miután már biztonságban lettem volna előle, felpofoztam volna – morogta mérgesen.

- Ne legyél ennyire hirtelen természetű – csóváltam meg a fejemet. – Nem lett semmi bajom.

- És szerinted Esme mire gondolhat most? Ha Alice véletlenül elszólja magát előtte… - halkította le a hangját, hogy csak én halljam.

- Akkor azt is látja majd, hogy teljesen jól vagyok – fejeztem be a mondatát. – De inkább ne beszéljünk róluk, amíg itt vagyunk…

- Akkor mesélj, mire jutottál azzal a lánnyal? – ült le az ágya szélére, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Én pedig leültem mellé és sorban elmondtam neki minden egyes részletét a Bree-vel folytatott beszélgetésemnek. – Szóval ez a Bree… eredetileg csak táplálékként lett idehozva?

- Igen – bólintottam rá. – Nem tudom, Aro mit láthatott benne, az is lehet, hogy csak olvasott a gondolataiban és látott valami érdekeset, de a lényeg, hogy valamiért átváltoztatta.

- És neked mi a véleményed róla?

- Rendes lány, de ha már most sem tanúsít érdeklődést a vegetáriánus életmód iránt, akkor nem tudnám rábeszélni, hogy tartson velünk. Ráadásul ő csak vonzaná hozzánk a Volturit és valószínűleg előbb-utóbb találnának egy okot, amiért megkereshetnék és akkor minket is baj érhetne. Itt pedig biztosan jó helye lesz, bár nekünk annyira nem válik előnyünkre. Nincsen családja és nem bírna egyedül élni a világban. Nincsen más választása, minthogy itt marad és csatlakozik hozzájuk.

- Szegény lány, nem lehet könnyű neki. A szüleit elvesztette, a testvéreit szintén… és mind emellé még társul az a szörnyű vérszomj is. Vajon mikor viszik el először vadászni? – tette fel hirtelen a már engem is régóta foglalkoztató kérdést.

- Gondolom, nem a városból akarják kiválasztani neki az első „jelöltet”. Szerintem majd a többiekkel együtt, amikor Heidi hozza a turistákat – borzongtam meg.

- Nagy vérengzés lesz – hajtotta le a fejét keserűen.

Belegondoltam, hogy vajon én milyen lennék, ha korábban a fajtámhoz illő életmódot választom. Talán már én is Volturi-tag lennék és együtt „ebédelnék” velük. Mennyiben lenne más akkor a személyiségem? Vajon ugyanaz a Carlisle lennék, mint most? Nem, biztosan nem. És akkor Esmével sem találkozom sohasem, vagy még rosszabb esetben találkozom, de az egyik étkezésem alkalmával… Nem, nem tudnám őt bántani. Valószínűleg akkor is ilyen hatással lenne rám és inkább átváltoztatnám, minthogy megöljem őt.

- Én azt hiszem, átmegyek a szobámba – szólaltam meg halkan. - Kicsit muszáj magamban gondolkodnom.

- Rendben, menjél csak – feküdt el az ágyon keresztbe.

Felálltam az ágy széléről, majd egy köszönés és „jó éjszakát” után átmentem a szemközti szobába. A helyiség nem volt túl nagy, pont akkora volt, mint Nicholasé, és azzal szimmetrikusan is volt berendezve. A hatalmas franciaágy a szemben levő felhoz tolva, pontosan középen helyezkedett el, felette egy nagy ablakkal, ami egy hatalmas füves területre nézett, amit itt-ott fák díszítettek. A látvány így éjszaka, a csillagok fényénél gyönyörű volt Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ezt Esmének is látnia kéne, de szinte rögtön el is űztem ezt a gondolatot. Esmének ezt sohasem szabad látnia. Nem fogom még csak Volterra közelébe sem engedni őt.

Mivel semmit sem hoztam magammal pár könyvön, papíron és tollon kívül, a szoba teljesen üresnek tűnt. Talán még sohasem volt használva. Kinyitottam a kezemben levő könyvet, majd óvatosan végigsimítottam az első lapján. Otthon sokáig gondolkodtam rajta, hogy elhozom Esme egyik képét, ami rólunk készült, de ezt az ötletet végül elvetettem. Nem kockáztathattam, hogy Aro tudomást szerezzen róla. Most viszont nagyon hiányzott, hogy lássam az arcát. Bár ez még nem okozott nagy gondot, hiszen tökéletesen magam elé tudtam képzelni a vonásait, de az a mosoly, amivel sikerült mindig megnyugtatnia, most nagyon hiányzott.

Visszagondolva a mai napra, egészen gyorsan eltelt és azért imádkoztam, hogy a többinek is ilyen gyorsan vége legyen. Már most őrületesen hiányzott a feleségem. Azon a bizonyos egy héten kívül nem nagyon töltöttünk el időt huzamosabb ideig egymás nélkül, most viszont már négy napja nem láttam őt. Amikor arra gondoltam, hogy Alice minden lépésünkről tájékoztatja majd őt, azt nem vettem számításba, hogy én viszont két hétig semmit nem tudok majd róla. Mi lesz, ha egyszer csak rosszul lesz, vagy orvos segítségére lesz szükségük? Nyugalom, Carlisle! – állítottam le azonnal magamat. – Michelle ott van velük, és ha kell, segít nekik. Nem hagyhatom el magam, mert Aro a végén még gyanút fogna.

Lehunytam a szemeimet és próbáltam teljesen kikapcsolni a gondolataimat, több-kevesebb sikerrel. Néha felrémlett előttem Esme mosolygó arca és ezeket a képeket volt a legnehezebb elűzni a lelki szemeim elől. Mégis, valamikor az éjszaka közepén sikerült eljutnom arra a szintre, hogy már szinte álom közeli állapotban voltam. És ez meg sem szakadt, amíg el nem jött a reggel és elkezdődött egy újabb nap nélküle…