5. fejezet - Majdnem megtörtént...

Sziasztok!

Egy új fejezettel érkeztem ma, mivel nem tudom még, hogy mikor lesz alkalmam írni. Sajnálom, ahol elmaradt a komi, ha lesz még egy kis időm a nyaralás előtt, írok majd.

Nem is mondok többet. Ebben a fejezetben kicsit érdekesebb dolgok is történnek majd, de nem árulom el előre. Jó olvasást hozzá!

Puszi, Juliet

Esme szemszöge

- Hát te meg hol jártál ilyen sokáig? – szólt élesen Christine hangja, mire ijedten összerezzentem és a szemeim azonnal felpattantak. Ott állt előttem, kissé mérges arccal, mégis halvány mosoly bujkált a szája sarkában. – Miért nem hívtál fel, hogy késel? Aggódtam érted! – rótt meg, egyre inkább lenyugodva.

- Ne haragudj, de történt egy kis gond – magyarázkodtam azonnal. – Vacsora közben Charles allergiás rohamot kapott és ki kellett hívni a mentőket. Bevitték a kórházba és most már jól van. De addig nem akartam haza jönni, amíg efelől meg nem győződtem – meséltem el szinte egy szuszra.

- Te jó ég – sápadt el az arca. – De miért nem vetted fel a telefonodat? Vagy ötször hívtalak. Fogalmam sem volt róla, mit gondolhatnék.

- Lehalkítottam a vacsora idejére és teljesen kiment a fejemből. Eléggé kétségbe estem.

- Várjunk csak… hogy jött a képbe Dr. Cullen? Mert ha jól láttam, vele jöttél haza… - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Amíg arra vártam, hogy megtudok valamit Charles-ról, elaludtam a folyosón és ő ébresztett fel. Előtte egy orvos sem volt hajlandó semmit sem mondani nekem a hogylétéről. De kiderült, hogy ő látta el és miután megengedte, hogy benézzek hozzá, felajánlotta, hogy hazahoz. Éppen vége volt a műszakjának és hazafelé tartott.

- Ekkora mázlistát – csóválta meg a fejét.

- Ugyan miért? – döbbentem meg. – Nem hagyott valami kellemes élményt bennem ez a vacsora – dörzsöltem meg a szemeimet fáradtan.

- Nem erről beszélek! – legyintett. – Tudod, hogy engem sosem izgatott különösképpen Charles hogyléte. Én Carlisle-ra gondolok! – lépkedett hozzám közelebb. – Gondolom, beszélgettetek út közben… Milyen volt?

- Jaj, Chris – sóhajtottam grimaszolva.

- Esme, szemtanúk szerint te vagy az első nő, aki ült Carlisle kocsijában, és akivel huzamosabb ideig beszélgetett. És ezt elhiheted, mert a nővérek szemmel tartják őt a kórház környékén és a városban is terjengnek a pletykák.

- Ha ennyire tudni akarod, hogy mi történt, el kell keserítenem téged – vontam meg a vállam. – Nem esett szó közöttünk semmi különösről.

- Az arcod nem ezt mutatta, amikor beléptél az ajtón – vetette ellen.

- Christine, nem szeretném, ha bármiféle pletyka elterjedne rólunk – mondtam komolyan. – Nem történt semmi, csak hazahozott engem a kórházból, ennyi! Nem kell rögtön arra gondolni, hogy van valami közöttünk.

- Pedig ő pont az a fajta férfi, aki neked kell – jegyezte meg. – Kedves, családközpontú, udvarias és nem mellesleg még jóképű is.

- És mellette már a harmincon is túl van – tettem hozzá. – Szerinted hogyan néznének ránk az emberek? Én jóval fiatalabb vagyok…

- Kit érdekel az emberek véleménye, ha egy ilyen férfi van melletted? – tárta szét a karját. – Mellesleg, egyáltalán nem néz ki még harmincnak sem. Az egyetemista lányok nagy részének pedig idősebb barátja van.

- Látod, pont erről beszélek! Semmi sem történt közöttünk! Pont! – zártam le ennyivel a témát, majd elindultam fölfelé a szobámba. Még számomra is eléggé zavaros volt minden és aludnom kellett egyet erre a napra és a találkozásra.

- Esme – kapta el a karomat, mielőtt elhaladhattam volna mellette. Nyugodtságot erőltetve magamra fordultam vissza Christine felé. – Senki sem akar rólatok pletykálni, én csak érdeklődtem. Még ha történt is volna valami, Carlisle lenne a legszerencsésebb, hogy ilyen lányt kifogott magának.

Halkan felsóhajtottam.

- Nem tudom, mi lesz ebből – ráztam meg a fejemet. – Néha olyan megjegyzéseket tesz, amiből úgy gondolom, hogy esetleg érdeklem őt, de a tetteivel ezt egyszer sem mutatta még ki. Talán csak élvezi, hogy zavarba jövök a bókjaitól – húztam el a számat keserűen.

- Ugyan, ne gondolj ilyesmire! Dr. Cullen jó ember és nem szórakozik csak úgy az emberekkel. Ha ez lenne a célja, az valószínűleg már kitudódott volna és a kórházban is így viselkedne. Bizonyára ő is tisztában van vele, hogy bármelyik nőt megkaphatná, de nem él vissza a helyzettel.

- Nem szeretnék most erről beszélni – húztam ki a kezemet az ujjai közül. – Fárasztó napom volt és le kell bennem ülepednie ezeknek a dolgoknak.

- Persze, feküdj csak le aludni és pihend ki magad! – bólintott rá. – Nekem is ideje lenne aludni mennem, mert eddig az idegességtől nem sokat tudtam pihenni.

- Sajnálom – néztem rá bocsánat kérően.

- Semmi gond, örülök, hogy neked nincsen semmi bajod – mosolygott rám, majd együtt indultunk el felfelé az emeletre. A lépcső végénél aztán kettéváltunk, és mindketten a saját szobánkba mentünk.

Bár már szinte leragadtak a szemeim az álmosságtól, még hosszú percekig nem tudtam elaludni. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben és képtelen voltam megnyugodni. Újra és újra lepörgött a Dr. Cullen-nel folytatott beszélgetés a fejemben. Talán tényleg jót fog tenni ez is kis látogatás Seattle-be. Lesz időm gondolkodni, anélkül, hogy összefutnék vele és Lizzy is biztosan a segítségemre lesz majd.

Hosszú percek múltával végül a fáradtság erőt vett rajtam és elnyomott az álom, de nem tudtam olyan nyugodtan aludni. Többször is felébredtem még az éjszaka folyamán és reggel hatkor a szemeim végleg kipattantak. Morgolódva vettem magamhoz egy törölközőt és sétáltam át a fürdőszobába. A tükörbe nézve elborzadtam magamtól. A szemeim alatt sötét karikák húzódtak, az arcom pedig fal fehér volt, az ajkam fakó. Mintha teljesen kiment volna belőlem az élet. Gyorsan lezuhanyoztam, majd fél hét felé, már egy kicsit frissebb állapotban lementem a konyhába, hogy nekilássak a gyerekek reggelijének. Senki sem volt még ébren, ezért egyedül kezdtem neki az étel elkészítésének. Teljesen belefeledkeztem ismét a tegnap estébe, ezért ijedten ejtettem ki a kezeim közül a tálat, amikor egy hang megszólalt a hátam mögött.

- Te jó ég! Nem is tudom, mikor hallottalak téged utoljára énekelni, Esme!

Morgolódva fordultam meg, miközben a darabokra törött üvegtál ropogott a cipőm talpa alatt.

- Legközelebb ne ijessz csak így rám – vettem elő a mosogató alatti szekrényből egy seprűt és egy lapátot. – A frászt hoztad rám. – Közben nekiláttam feltakarítani a törött üvegdarabokat a földől.

- Ne haragudj, de nagyon megleptél – lépkedett oda hozzám Anette és segített eltakarítani a szemetet. – Mire fel ez a nagy jókedv? – kérdezte kíváncsian.

Én csak vállat vontam.

- Fel sem tűnt, hogy énekeltem – vallottam be.

- Hallottam, hogy tegnap este vacsorázni mentél az egyik kollégáddal – váltott témát. – Milyen volt?

- Borzalmas - feleltem szűkszavúan.

- Miért? Talán kiderült a pasiról, hogy egy ősbunkó, vagy mi? – lepődött meg.

- Nem, erről szó sincs – forgattam meg a szemeimet. – Csak vacsora közben előjött nála az eddig nem ismert ételallergiája és kórházba kellett vinni. Nem volt valami kellemes órákat eltölteni a kórházban.

- Nahát, legyőzted a félelmedet a hellyel kapcsolatban? – kérdezte, szinte nem is törődve a ténnyel, hogy nagyon is súlyos dolog miatt kellett bemennem oda.

- Sosem féltem a kórházaktól, csak nem szeretem őket – vontam meg a vállamat. – Egyébként, kösz a kérdést, Charles most már jól van – motyogtam.

- Jól van, bocsi, én nem ismerem őt – tartotta fel a kezeit védekezően.

- Jó reggelt! – jelent meg az ajtóban Christine, még igencsak kómás arccal. – Mi történt már megint? – ásított nagyot.

- Esme a kórházban töltötte a fél éjszakát – felelt helyettem Anette.

- Ja, igen, tudok róla – bólogatott Chris. – Dr. Cullen hozta haza őt az éjszaka közepén – közölte vele, mire én egy szúrós pillantást vetettem rá.

- Micsoda? – pördült azonnal felém Anette. – Ezt eddig miért nem mondtad?

- Nem kérdezted… - sóhajtottam. – De légy szíves, szálljunk le erről a témáról. Semmi kedvem megint a tegnapihoz.

- Ezt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni! Tudtad, hogy a családján kívül még egyetlen nő sem ült abban a Mercedes-ben? – hüledezett.

- Gondolom, ha valaki más lett volna ott az éjszaka közepén a kórházban és mást kellett volna haza vinni, akkor is ugyan így megtette volna. Semmi furcsa nincsen ebben, csak azt mutatja, hogy Dr. Cullen egy kedves ember, aki odafigyel másokra – szusszantottam, a végén már bosszankodva. Már megint témánál vagyunk, és nem fogok még egy darabig szabadulni ettől. Majd még párszor végighallgathatom ugyan ezt Mary-től és Sarah-tól. Már alig várom.

- Mióta lettél te ilyen harapós? – lepődött meg Anette.

- Amióta csak két órát aludtam az éjszaka – dörzsöltem meg az arcomat. – Légyszi, ne fárasszatok tovább!

- Jól van, jól van! – nyugtatott meg Anette. – Inkább csináljuk a reggelit, mert sosem végzünk vele.

A délelőtt folyamán többé nem jött szóba a tegnap este, aminek én örültem a legjobban. Lizzy-t egyelőre nem akartam felhívni, hogy elmeséljem neki. Úgy gondoltam, majd akkor, ha személyesen is találkozunk. Addig még bármi történhet. Akár ma is, amikor ismét bemegyek a kórházba, meglátogatni Charles-t.

Gyalog indultam el ebéd után, hiszen azt azért még mindig nem tehette meg az árvaház, hogy saját autója legyen, vagy akár taxira költsön. Úgyis hozzá voltam már szokva. Lassan haladtam, hiszen sehová nem kellett sietnem. Amikor odaértem, a pulthoz lépve azonnal őt kerestem. Bár tegnap jártam már nála, annyira fáradt voltam, hogy eszembe sem jutott a kórterem számát nézni, vagy akár csak megjegyezni az utat odafelé. A nővér készségesen segített, így fellélegezhettem, hogy nem kell Dr. Cullen segítségét kérnem ismét. Belépve a kórterembe, Charles széles mosollyal fogadott.

- Hát bejöttél – sóhajtotta. A hangja olyan volt, mintha megkönnyebbült volna.

- Hát persze – lépkedtem oda az ágya mellé. – Hogy érzed magad? – kérdeztem kedvesen.

- Most már jól – mosolygott. – Azt hittem, eszedbe sem jut majd meglátogatni.

- Jaj, Charles, persze, hogy meglátogatlak. Aggódtam érted.

- Tényleg? – lepődött meg, felcsillanó szemmel.

Mélyet sóhajtottam. Nem akartam még most is visszautasítani őt. Láthatóan még mindig nem mondott le rólam.

- Igen, féltem, hogy bajod lesz, de Dr. Cullen szerencsére megnyugtatott, hogy rendbe jössz – bólogattam. – Ha ő nem segít, egészen reggelig bent maradtam volna.

Az arca kissé elkomorodott az orvos nevét hallva, de ezt próbáltam szó nélkül hagyni. A nőkkel ellentétben, akik odavoltak az orvosért, a férfiak nagy része kifejezetten utálta őt. Pontosan amiatt, hogy még egy férjnél levő nő is megfordult utána. Számomra ez teljességgel hihetetlennek tűnt, hiszen láthatták, hogy Dr. Cullen senkire sem nézett úgy, ahogyan a nők őrá.

- Örülök, hogy itt vagy. Reméltem, hogy ez a kis incidens nem tántorít majd el téged…

- Mi okom lenne távol maradnom tőled? – kérdeztem kedvesen mosolyogva, miközben mellé léptem és a kezemet finoman az övére simítottam. – Csak allergiás vagy a dióra, nem pedig fertőző beteg.

- Jól esik, hogy ezt mondod – mosolygott végül ő is.

- Charles – kezdtem bele -, nem szeretném, ha azt hinnéd, ezzel minden megváltozott – próbáltam finoman a tudtára adni a helyzetet. – Én nagyon kedvellek téged, de csak, mint barátot.

- Ennek is az az orvos az oka, igaz? – szűkítette össze a szemeit.

- Te meg miről beszélsz? – döbbentem meg. – Dr. Cullen-ről? Charles, hányszor utasítottalak téged vissza az utóbbi években? Akkor még csak nem is ismertem őt, neki semmi köze ehhez az egészhez.

- Azt mondtad, aggódtál értem, hogy féltettél engem… - emlékeztetett.

- Igen, de csak, mint egy barátot szokás – próbáltam megértetni vele.

- Akkor minek jöttél el vacsorázni velem? – kiáltott rám, hirtelen iszonyú dühvel, mire azonnal hátráltam tőle egy lépést, de még mielőtt elhúzhattam volna a kezemet, ő elkapta a csuklómat. – Mondhattad volna azt is, hogy inkább igyunk meg egy kávét, de nem, neked tovább kellett húznod ezt az egészet, hogy reménykedjek. Most pedig szépen pofára ejtesz.

- Számtalanszor elmondtam már neked, hogy csak barátok lehetünk – suttogtam rémülten.

- Te is tudod, hogy ez idővel változhatna – sziszegte változatlan dühvel.

- De én nem akarom, hogy változzon, Charles – leheltem alig hallhatóan, miközben könnyek gyűltek a szemembe a fájdalomtól. Úgy szorította a kezemet, hogy lassan már kezdtek zsibbadni az ujjaim.

- Persze, mert neked csak a jól kereső szépfiúk jönnek be igaz? – csavart egyet a kezemen, mire fájdalmasan felszisszentem.

- Ez egyáltalán nincsen így – ráztam a fejemet hevesen, miközben megpróbáltam kiszabadítani a kezemet a markából, de az én gyönge ujjaim semmit nem értek az ő vasöklével szemben. – Charles, eressz el, ez fáj! – suttogtam.

- Előbb ígérd meg, hogy próbálkozni fogunk! Minden kapcsolat működhet, csak kellő akarat kell hozzá – húzott magához közelebb. Az arcunk így vészesen közel került egymáshoz.

- Én nem akarok tőled semmit – ráztam a fejemet hevesen. – Kérlek… hagyj elmenni! – könyörögtem neki, ő azonban mintha meg sem hallotta volna ezt.

- Nem fogadok el nemleges választ - sziszegte, miközben megragadta a blúzomat és még közelebb húzott magához, a keze pedig egyre jobban szorította a csuklómat.

Az ajtó a következő pillanatban kicsapódott, de azt nem láttam, hogy ki lépett be rajta, mert Charles még mindig a markaiban tartott. Csak remélni mertem, hogy az illető majd a segítségemre siet.

- Mr. Evenson, engedje el a hölgyet! – utasította a fogva tartómat egy mély, komoly hang. Azonnal felismertem a tulajdonosát és megkönnyebbülten lélegeztem fel. Most már talán biztonságban leszek. – Ne csináljon hülyeséget! – figyelmeztette őt, miközben hallottam, hogy közelíteni kezd felénk.

- Maga ebbe ne szóljon bele! Semmi köze hozzá! Húzzon vissza az irodájába! – kiabált magából kikelve Charles.

- Nagyon is van hozzá közöm, ha mindez a kórházban történik és főleg, ha maga bántalmaz is valakit. Utoljára mondom, engedje el őt, mielőtt komolyabb eszközökhöz kell folyamodnom! – Dr. Cullen nyugodt hangja élesen szelte át a szobát.

- Charles, kérlek… - motyogtam még az utolsó esélyembe kapaszkodva.

A kezei hirtelen elengedtek, mire én azonnal hátrálni kezdtem. Még egy lépést sem tettem meg, amikor két kar körém fonódott és gyorsan még arrébb vont. Aztán olyan gyorsan engedett is el, és megkerülve engem, kissé mérgesen ment oda a betegágyhoz. Kihúzta az egyik fiókot, majd elővett belőle egy injekciós tűt, amit aztán az infúzióba fecskendezett. Ezután szó nélkül visszafordult felém, majd újfent magához vonva vezetett ki a kórteremből. Kiérve a folyosóra fellélegeztem, de azonnal meg is torpantam.

- Jól van, Miss. Platt? – kérdezte aggódva Dr. Cullen.

- I… igen – bólintottam nem éppen meggyőzően. A kezeim remegtek, a csuklóm pedig még mindig sajgott.

- Nekem nem úgy tűnik – csóválta meg a fejét. – Jöjjön, megvizsgálom a kezét – simította a tenyerét a hátamra, majd tovább vezetett a hosszú folyosókon. Hamarosan elértünk egy nyugodtabb részébe a kórháznak, pontosabban egy sima, fehér ajtó elé, amin egy arany névtáblába vésve a doktor neve állt. A környéken egy ember sem volt, így nem kellett azon törnöm a fejem, hogy ki kezd el majd pletykákat terjeszteni.

- Köszönöm, hogy megmentett tőle – suttogtam halkan, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Nem hagyhattam, hogy bántsa magát – nézett le rám komolyan. – Üljön csak le ide, mindjárt megvizsgálom – vezetett oda egy székhez, majd miután leültem, figyeltem, amint előveszi az asztal alól a táskáját. Visszatérve hozzám, lassan letérdelt elém, majd a csuklómat finoman megemelte.

- Hogyan került maga oda a kórteremhez? – kérdeztem hirtelen.

- Orvos vagyok, néha ránézek a betegeimre – mosolyodott el halványan.

- Még jó, hogy pont most járt arra – motyogtam.

- Valóban… - hümmögött. – Főleg a csuklója járta volna meg… Ha még pár percig így szorította volna, nagyobb bajt is okozhatott volna.

- De ugye nem kell begipszelni? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, de egy rögzítőt mindenképpen tennem kell rá, mert csúnyán megzúzódott – csóválta a fejét. – És egy hét múlva vissza is kéne majd jönnie kontrollra.

- Nem lehetne ezt egy kicsit előrébb venni? Egy hét múlva már reményeim szerint Seattle-ben leszek – magyaráztam. Ő azonnal felkapta a fejét és kíváncsian nézett rám.

- Csak nem elköltözik? – kérdezte. A hangja egészen olyan volt, mintha szomorú lett volna.

- Nem, nem hinném, hogy végleg ott is maradnék – ráztam meg a fejemet. – Csak egy-két hétre elutazom a húgomhoz. Tudja, felajánlotta kikapcsolódás céljából, én pedig úgy döntöttem, kijár nekem egy kis pihenés.

- Oh, ez esetben, jöjjön vissza pénteken, ha az megfelel önnek – ajánlotta.

- Rendben, hányra jöjjek? – egyeztem bele azonnal.

- Tízre legyen a váróteremben, majd én behívatom magát – mosolygott fel rám, majd felállt és elindult az egyik kis szekrény felé, ami a szobában volt. – Ha ráér még, jobban örülnék neki, ha a rögzítő felvétele előtt még egy kicsit jegelné a kezét. Attól visszamenne a duzzanat és nem fájna annyira.

- Igazán nem akarok a terhére lenni – tiltakoztam, bár egyáltalán nem volt ellenemre egy kis idő még vele kettesben, ebben a pici irodában.

- Egyáltalán nincsen a terhemre – nevetett fel halkan, majd valamilyen zselészerű anyaggal töltött dolgot a karomra helyezett, és finoman odaszorította, hogy az felvegye a kezem alakját. Aprót szisszentem a fájdalomtól, de észbe kapva azonnal beleharaptam az ajkamba. Nem akartam gyengének tűnni. – Nagyon sajnálom – simította a másik tenyerét az enyémhez alulról, hogy megtartsa a kezemet.

Zavartan fordítottam el kissé a fejemet. Ismét sikerült zavarba hoznia ezzel az egyszerű mozdulattal és már éreztem is, hogy kezdek elpirulni.

- Ön igazán rendes, hogy ennyire alaposan ellátja a sérülésemet – jegyeztem meg halkan, még mindig a falat fürkészve a tekintetemmel.

- Természetes, hogy a tudásomhoz mérten ellátom a betegeimet. Ön pedig, még előnyt is élvez – tette hozzá.

- Tessék? De hát miért? – lepődtem meg, miközben a tekintetem most az arcát fürkészte. Nem lehet, hogy ezt tényleg kimondta.

Dr. Cullen egy ideig csak szótlanul térdelt velem szemben, miközben még mindig a kezemen tartotta a jegelést, majd végül megszólalt.

- Mert Önt már ismerem – felelt aztán egyszerűen. – Ráadásul a kórházi ellátás hibájából sérült meg.

- Csak idő kérdése volt, hogy Charles mikor esik nekem – ráztam meg a fejemet ellenkezve.

- Az ő állapotában természetes a túlzott ingerültség. A nővéreknek világosan a tudtára adtam, hogy elegendő nyugtatót kapjon, és ez úgy tűnik, nem történt meg. Ezt az is alá támasztja, hogy végül elengedte magát. Lehet, hogy egyébként is erőszakoskodott volna, de koránt sem ilyen szinten.

- Maga most Charles-t védi? – lepődtem meg őszintén. – A kórteremben még igazán dühösnek tűnt.

- Megvédem, ha úgy gondolom, hogy önhibáján kívül cselekedett úgy, ahogyan. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy minden rendben volt így, ahogyan történt. Mérges pedig a nővérekre voltam, akik nem csak, hogy a betegre nem figyeltek oda, de még azt sem vették észre, ami a kórteremben történt.

- Tehát Charles csak egy figyelmeztetéssel megússza? – A hangom enyhe hisztérikussággal csengett.

- Természetesen nem – nyugtatott meg azonnal. – Nem kell tőle tartania.

- Azt hiszem, ezt még párszor el kell majd mondanom magamnak, mielőtt visszamennék dolgozni szeptemberben. Oh, te jó ég! – kaptam hirtelen a másik kezemet a szám elé, amikor eszembe jutott Charles kislánya.

- Mi a baj? – kérdezte meglepetten a doktor.

- Én… én megígértem neki, hogy a kislányának rajzszakköröket tartok a nyáron. De ez nem fog menni, ha találkoznom kell majd vele.

- Miss. Platt – engedte el az egyik kezével az enyémet, amit aztán finoman az arcomhoz simított -, Mr. Evenson nem jelent majd többé veszélyt magára nézve, erről gondoskodni fogok. Mire visszatér Seattle-ből, ő újra a régi lesz.

- Nem tudom, hogy ennek örüljek-e, vagy ne – húztam el a számat. Már szinte fel sem tűnt a kezének a hőmérséklete. Teljesen természetesnek vettem a hideg ujjait.

- De hát ezt akarta! – mondta kissé zavarodottan.

- Charles már régóta próbál levenni engem a lábamról, de egyszer sem adtam be neki a derekamat. Mindig azzal hárítottam el a hívásait, hogy én csak a barátomként tekintek rá. Úgy tűnik, most sokallt be végül. Nem volt valami jó ötlet ez a tegnapi vacsora, de én tényleg azt hittem, hogy csak a lányáról akar beszélgetni.

- Nekem nem kell magyarázkodnia – rázott aprót a fején, miközben a mutatóujját a számra tette. A tekintetünk összetalálkozott és én elvesztem azokban a melegséget árasztó, aranybarna szemekben. Az ujja lassan lecsúszott a számról, mire az ajkaim kissé szétnyíltak, majd tovább húzta őket az állam vonalán, egészen le a nyakam tövéig. Élesen szívtam be a tüdőmbe a levegőt, mire az agyamat elborította az a bódító illat, ami körüllengte őt. Még sosem voltam ilyen közel egyetlen férfihoz sem, így ez a helyzet most egyszerre rémített meg és töltött el vággyal. Szerettem volna megcsókolni őt, de féltem, hogy valamit esetleg elrontanék. Emellett pedig az is visszatartott, hogy még mindig nem ismertem őt eléggé és idősebb is volt nálam. Bármit is mondott Christine, az emberek rosszallása miatt nem tenném tönkre Dr. Cullen karrierjét.

Az arca egyre közelebb került az enyémhez és én kezdtem egyre jobban pánikba esni. Megmozdulni képtelen voltam, de az agyam egyfolytában azon pörgött, hogy mit is kéne csinálnom. Már csak néhány arasznyira volt tőlem, amikor ezt a hosszú pillanatot három ütemes kopogtatás zavarta meg az ajtón. Dr. Cullen egy pillanatra lehunyta a szemét, majd ismét felállt és odasétált az ajtóhoz.

- Elnézést a zavarásért, Dr. Cullen, de súlyos beteg érkezik perceken belül. Jönnie kell a műtőbe! – hadarta el a nővér egy szuszra.

- Rendben, egy perc és ott leszek – bólintott rá azonnal, majd visszatérve hozzám, egy rögzítőt vett elő egy dobozból. – Ezt kérem, hagyja rajta a következő kontrollig. Éjszakánként pedig tegyen rá borogatást, ha úgy érzi, hogy szorítja a kezét – magyarázta gyorsan. – Sajnálom, hogy csak így el kell rohannom! – emelte meg az államat, hogy a szemembe nézzen. Azok tényleg szomorkásan csillogtak. – Pénteken tízkor várom – mosolyodott még el. – Ne erőltesse meg a csuklóját! – Felém nyújtotta az egyik kezét, majd felsegített a székből és kivezetett az irodájából. – Viszlát, Miss. Platt! – köszönt el egy hosszú pillantással.

- Viszlát, Dr. Cullen – köszöntem el én is, és a következő pillanatban már ott sem volt.

Kábán néztem utána és még mindig kissé kapkodva vettem a levegőt. Ó, te jó ég! Majdnem megcsókolt odabent az irodában. Mi lett volna, ha nem kopog be a nővér az ajtón? Talán meg is történik. De ki tudja? Az is lehet, hogy meggondolta volna magát. Ezt most már nem fogom megtudni. Talán nem olyan jó ötlet pénteken ide visszajönnöm. Ha tényleg független akarok még maradni az azt követő két hétre, akkor semmiképpen sem, de vállalnom kell ezt. Talán Dr. Cullen addigra el is felejti majd ezt a kis incidenst…

Carlisle szemszöge

Feldúltan siettem végig a folyosókon, és úgy tűnt, a megváltozott hangulatomat mások is észrevették. Minden ember, aki mellett elsiettem, meglepve fordult meg utánam és azt is hallottam, hogy néhányan még sugdolóztak is. Ez azonban most egyáltalán nem érdekelt. Azon gondolkodtam, hogyan tehetném semmissé az irodában történteket. Nem lett volna szabad ennyire elgyengülnöm a közelében. Oda kellett volna figyelnem, de az agyam helyett most a szívem és a vágyaim irányítottak. Nem tehettem róla, vonzódtam Esméhez, amióta csak megláttam őt és rögtön tudtam, hogy őt nekem teremtette az Isten. Mégsem lehet sohasem az enyém. Hiszen én csak egy ragadozó vadállat vagyok, aki igaz, hogy nem emberek, hanem vállatok vérét szívja, akkor is gyilkol. Másfelől pedig, kockázatos is lenne, ha elmondanám neki, hogy én egy vámpír vagyok. Nem csak rám, hanem rá nézve is. A Volturi hónapokon belül kiszagolná. Ha pedig átváltoztatnám őt az akarata ellenére, talán örökre elveszíteném őt a haragja miatt. Nem lehetek önző. Éppen eleget gondoltam már magamra, amikor Edwardot átváltoztattam, majd az ő számára Rosalie-t is, és mi lett belőle! Bár Rose beteg volt, újabb két ártatlan embernek kellett ezt az életet választania. Amikor észrevettem, hogy Edward még csak egy szemernyi rokonszenvet sem táplál Rose iránt, megfogadtam magamnak, és nekik is, hogy soha többé nem változtatok át senkit sem az akarata ellenére. Azóta meg sem fordult a fejemben, hogy megszegjem az ígéretemet, de most erősen kell koncentrálnom a helyes útra.

- Dr. Cullen! – szólt erélyesen Dr. Sloan. – Mosakodjon be a műtéthez, a betegnek sürgősen ellátásra van szüksége!

- Máris – bólintottam rá azonnal. Legalább a műtőben koncentrálhatok másra és kizárhatom ezeket a gondolatokat a fejemből.

Gondterhelten léptem ki a műtőből, miután lehúztam a kezemről a véres kesztyűket. A fejem zúgott, pedig azt hittem, egy vámpírnak nem tud fájni a feje. Ostoba dolog volt azt hinnem, hogy az orvosi teendőim majd elterelik a gondolataimat Esméről. Még a műtőben is folyamatosan ő járt a fejemben, ami majdnem a beteg halálát okozta. Még szerencse, hogy Dr. Sloan időben reagált, különben ez a beteg meghalt volna a kezeim alatt.

- Carlisle! – kapott utánam hirtelen. – Minden rendben? Bent úgy láttam, hogy nem nagyon tudtál koncentrálni. Talán kimerültél a sok éjszakázásban és ügyeletben. Pihenned is kéne néha.

- Jól vagyok, Mark, csak húzós napom volt – sóhajtottam. – Nem lesz több ilyen.

- Azt remélem is, mert nem lenne jó elveszíteni egy ilyen jó sebészt, mint amilyen te vagy. Inkább menj most haza és pihend ki magad! Majd én átveszem a betegeidet mára.

- Szó sem lehet róla! – ráztam meg a fejemet határozottan. – A jövő hétre úgyis szabadságot akarok kivenni, mert túrázni megyünk a gyerekekkel.

- Ahogy gondolod, de ne erőltesd túl magad! – intett óvatosságra. – Nem akarok belefolyni a magánéletedbe, de… nincs ennek a viselkedésnek valami köze ahhoz a nőhöz, aki ma bent járt nálad?

- Tessék? Milyen nő? – döbbentem meg. Persze rögtön tudtam, hogy valószínűleg Esmére gondolt, de így kaptam egy kis gondolkodási időt, amíg gyorsan lefuttattam magamban, hogy mit is kéne mondanom erre.

- Jaj, Carlisle – forgatta meg a szemeit. – Nagyon jól tudod, hogy kire gondolok. Hosszú, karamella színű haj, hatalmas, érdeklődő tekintet. És te egyenesen az irodádba vezetted őt.

- Ó, Miss. Platt-re gondolsz! Csak elláttam a kezét… Az egyik betegnél volt látogatóban, aki nem éppen illedelmesen viselkedett vele. Én vettem észre a jelenetet és csak a segítségére siettem. Alaposan megzúzódott a csuklója, ezért adtam rá egy rögzítőt – magyaráztam úgy, mintha ez teljesen magától értetődő lett volna.

- Értem… - hümmögött. – Ezek szerint csak a pletykák voltak túlságosan rosszindulatúak.

- Nem tudom, hogy mit hallottál, de biztosíthatlak róla, hogy Miss. Platt csak, mint a betegemként volt bent az irodámban. Vissza is rendeltem őt péntek tíz órára. Akkor úgyis rendelni fogok, így már bent a rendelőben elláthatom majd a további félreértések elkerülése végett.

- Nem gyanúsítalak téged semmivel sem – emelte fel védekezően a kezeit. – Csak kíváncsi voltam az igazságra.

Mielőtt még bármit is reagálhattam volna erre, a telefonom csörögni kezdett.

- Ne haragudj, de ezt föl kell vennem – néztem fel rá, miután megláttam Alice nevét a kijelzőn.

- Csak nyugodtan – intett, majd már ott sem volt.

- Szia, Alice, mi újság? – szóltam bele a telefonomba.

- Carlisle, mi történt? – kérdezte köszönés nélkül a lányom.

- Tessék?

- Esméről beszélek! Láttam, hogy beszélgettetek és… Jaj, tudod, mire gondolok! – sóhajtott fel izgatottan.

- Akkor azt is tudod, hogy nem történt semmi – mondtam olyan halkan, hogy a mellettem elhaladó emberek egy szót se értsenek meg belőle, miközben elindultam az irodámba.

- Igen, de pont erről akartam beszélni veled. Menj utána! A hétvégén elutazik, és ki tudja, kivel fut össze Seattle-ben. Vagy az is lehet, végül úgy dönt, hogy odaköltözik, és akkor nem tarthatod már itthon!

- Ez őrültség, te is tudod! – vágtam közbe, kissé ingerültebben a kelleténél. Nem kiabáltam, hiszen sosem emeltem volna fel a gyerekeimmel szemben egy ilyen helyzetben a hangomat. Abban viszont biztos voltam, hogy így is kiérezte belőle a kellő dühöt.

- Ez semmivel sem másabb, mint Bella és Edward helyzete – ellenkezett.

- De én nem akarom, hogy még egyszer ugyanaz megtörténjen – hadartam. – Ostoba gondolat volt tőlem az, hogy megcsókoljam. Csak abban a pillanatban gyengültem el.

- És ez bármikor máskor is előfordulhat majd, ha úgy adódik, hogy kettesben maradtok – mondta elszántan.

- Akkor tenni fogok róla, hogy ne legyen ilyen helyzet! Az életét nem fogom tönkretenni, megölni őt pedig végképp nem! – mondtam határozottan.