Sziasztok!
Nos, meg is érkeztem az új történettel, ami remélem, ugyanúgy tetszeni fog nektek, mint az eddigiek. Hogy milyen időközönként teszem majd fel, az attól függ, hogy a másikkal haladok-e majd bármennyit is közben. Mint mondtam, nem lesz hosszú a történet az eddigi terveim szerint. Ez a fejezet még nem lesz olyan eseménydús, de sok szereplő megjelenik már benne. A többit pedig majd ti magatok olvashatjátok :) Nem is beszélek tovább, jó szórakozást hozzá!
Puszi
Prológus
Elmélázva néztem kifelé a hóesésbe az
árvaház ablakán keresztül. A tenyeremet a hideg üvegre simítottam, úgy
csodáltam a sűrűn eső pelyheket. Gyönyörű volt, ahogy Forks kihalt utcáit
fokozatosan fehér takaróba vonták. Sehol nem volt egy keréknyom sem, ami
elrondította volna ezt a csodálatos látványt. De hát miért is lett volna?
Évente jó, ha háromszor-négyszer jönnek ide látogatók. Szinte csak akkor,
amikor látogatási idő van. Pontosabban szólva, még akkor sem sokszor. Ebben a
kisvárosban nem él sok család, de annál több árva gyermek. Sokan már hosszú
évek óta itt laknak. Némelyiküket lassan el is kéne engednünk, hiszen nemsokára
már nagykorúak lesznek. Mi mégis tovább marasztaljuk őket. Bár megkapják a
megfelelő tanítást, mégsem könnyű egy nincstelen tizennyolc éves fiatalnak,
szinte még gyereknek, munkát találnia. A kisebbek pedig évről-évre szomorúbbak
lettek. Ők úgy hitték, a családoknak csak az édes kisbabák kellenek, és ezért
nem veszi magához őket senki sem, pedig ez nem így volt. Ha megtehetném, én
magamhoz venném valamennyiüket, de erre nekem sem volt lehetőségem. Ennek az
egyik fő oka az volt, hogy én is itt éltem velük az árvaházban, mindössze két
ápolóval és két felügyelő nővérrel együtt. Számunkra is ez a hely jelentette az
otthont, hiszen nem volt hová máshová mennünk. Az én feladatom a tanítás volt,
hiszen ehhez értettem a legjobban. Jól szót értettem a gyerekekkel és ők is
szerettek engem. Ami pedig azt illeti, én is itt nőttem fel. A szüleim még
kicsi koromban meghaltak, így kerültem ide. Ugyan lett volna érdeklődő felém,
de amint kicsit jobban „megismertek” engem, már közel sem érdeklődtek annyira,
mint előtte. Kislányként ugyanis én eléggé szótlan voltam, már-már szinte
egyetlen szót sem szóltam. Emellett pedig félénk is voltam és nem nagyon bíztam
senkiben sem. Egyetlen barátnőm volt akkoriban, mégpedig a húgom, Elizabeth. Ő
viszont a szöges ellentétem volt. Cserfes, egyfolytában mosolygó, vidám
kislány. Talán azért, mert ő akkor nem fogta még föl, mit is jelentett anya és
apa halála. Mindössze öt éves volt, így nem volt nehéz szülőket találnia. Vele
azóta is tartom a kapcsolatot, de nagyon messze él tőlem. A családja itt él a
közelben, de ő maga éppen Olaszországban tanul egy neves egyetemen. Én pedig
itt vagyok nap, mint nap az árvaházban és a gyerekekkel foglalkozom. Félre
értés ne essék, imádom ezt csinálni, hiszen nagyon szeretem a gyerekeket, mégis
hiányzik néha egy család. Nem, mintha itt nem kapnám meg ugyanazt a szeretet a
gyerekektől, mégis teljesen más lehet az otthoni hangulat. Egy huszonkét éves
lánynak még szüksége lenne a szülei támogatására. Ezzel ellenben én már évek
óta a saját utamat járom, mindenféle külső segítség nélkül. Számomra a gyerekek
olyanok voltak, mintha a sajátjaim lettek volna. Hiába volt még bennem kevés
év, megedződtem az itt eltöltött évek alatt.
Eléggé problémás volt itt az éltünk.
Ugyan a város minden hónapban megadta a kijáró pénzt az árvaháznak, mégis,
szinte napról-napra kellett élnünk. Még az ünnepekkor is nélkülöznünk kellett.
Az itteni gyerekeknek semmit nem jelentett az ajándék szó. Sokkal inkább az
adomány, amit néhány kedves család adott a látogatásuk során. A nagy létszám
miatt azonban ezt mindig gyorsan feléltük, így visszajutottunk ugyan oda,
ahonnan elindultunk. A szüleimtől örökölt pénz egy részét a tanulmányaimra
tartogattam, hogy ha egyszer majd megtehetem, elmehessek lediplomázni, hogy
aztán hivatalosan is taníthassak. Amíg azonban nem volt diplomám, egyetlen
iskolában sem dolgozhattam teljes munkaidőben. Csak rajzot és művészeteket taníthattam,
szinte semmi pénzért, de még az is több volt, mint a semmi. A többi ápolónőnek,
velem ellentétben azért volt más munkája is. Felváltva jártak be a helyi
kórházba, hogy kisegítsék az árvaházat. Ők is ugyanabban a helyzetben voltak,
mint én. Nem volt családjuk, akit el kellett volna tartaniuk. Csak egymásra
számíthattunk. A bizalom azonban mindünknek kölcsönös volt a másik felé.
1. fejezet
Furcsa látogatók
Esme szemszöge
A tél idén nagy fagyot hozott magával.
Az utcákon a hóréteg egyre csak vastagodott, nekem pedig gyalog kellett
bemennem az iskolába. Gondosan felöltöztem, hogy meg ne fázzak, majd
elköszöntem a gyerekektől, magamhoz vettem a táskámat és elindultam a városba.
Az út gyalog körülbelül fél órát vett igénybe, de mivel többször is majdnem
megcsúsztam az úton, csak lassabban tudtam haladni. Ennek eredményeképpen
majdnem el is késtem, de szerencsére a rajzszakkörös diákok nem vették olyan
komolyan ezt. Mivel egyébként sem dolgozhattam főállásban tanárként egy rendes
iskolában, az árvaházban tanítottam délelőtt, míg a városba csak délután jártam
be. Rendszerint ezzel kötöttem össze a napi bevásárlást is az árvaháznak, de
nem vagyok benne biztos, hogy ebben a hóesésben el fogok jutni a boltig.
Viszont muszáj lesz valamilyen ételt vinnem nekik, a kiszállítás pedig túl
költséges lenne.
Mélyet sóhajtva lépkedtem tovább az
erős szélben. A hajam már teljesen elázott a rá eső hópelyhektől, de ez zavart
a legkevésbé. Nemsokára úgyis odaérek az iskolába, és ott majd kicsit
felmelegszem. A sálamat az arcomba húztam, a kabátot pedig még inkább
összeszorítottam. Szinte már vacogtam a jeges széltől, de már csak pár méter
választott el a bejárattól. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, ahogy végre
beértem a széltől védett tető alá. Lesöpörtem a vállamról a havat, majd a tanári
felé vettem az irányt. Odaköszöntem a kollégáknak, majd felakasztottam a
kabátomat a fogasra, felkaptam a mappámat és már siettem is a teremhez.
- Jó napot, gyerekek! – léptem be
sietősen az osztályterembe.
- Jó napot, Miss. Platt – köszöntek
kórusban.
- A mai témánk a karácsony lesz,
hiszen holnap elkezdődik a téli szünet. Rendeződjetek párba és beszéljétek meg,
hogy kinek hogyan szokott telni a karácsony. Hová szoktatok utazni? Esetleg
rokonokhoz vagy közeli ismerősökhöz. Aztán pedig mindenki szabadon választhat,
hogy mit szeretne rajzolni a karácsonyhoz kapcsolódóan. Bármi, ami eszetekbe
jut. Lehet az egy gyönyörű karácsonyfa, egy régen vágyott ajándék, egy családi
ebéd vagy vacsora, bármi, ami számotokra elsőként beugrik az ünneppel
kapcsolatban. – A mondandóm közben néhány szót felírtam a táblára, hogy a
gyerekek megjegyezzék, és ne kelljen a kérdezgetéssel telnie az idejüknek.
Ahogy megfordultam az utolsó szó leírása után, megláttam, hogy az egyik kislány
szinte kiesik a padból, úgy jelentkezik. – Tessék, Maggie – adtam át neki a
szót mosolyogva.
- A téli szünetben nem is lesz
rajzszakkör? – kérdezte kissé csüggedten.
- Nem. Használjátok ki ezt a két hetet
és pihenjétek ki magatokat. A következő óránk rögtön a szünet utáni első napon
lesz. Most pedig, lássatok neki a munkának. Elő a színes ceruzákkal és az
ecsetekkel!
Miközben ők rajzoltak, én oda-vissza
mászkáltam a padsorok között. Néha megdicsértem egy-egy igencsak szép rajzot,
valamint segítettem nekik, ha valahol elakadtak. Amelyik rajz azonban megfogott
az összes közül, az pont Maggie-é volt. Egy hatalmas karácsonyfát rajzolt, tele
díszekkel és szaloncukrokkal, valamint boákkal. De nem ez volt a lényeg. A fa
mellé ugyanis egy magas, barna hajú, barna szemű férfit rajzolt, akinek a
derekára egy hatalmas masni volt kötve, és bár még nem volt olyan ügyes, hogy
tökéletesen felismerhető legyen, én mégis tudtam, hogy az apja az. Maggie az
újév elején vesztette el az apukáját, akinek súlyos szívproblémái voltak.
Tavaly karácsonykor még egy hatalmas családot rajzolt ennél a feladatnál.
Nagyon hiányzott neki az apukája. Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem
sarkából, mielőtt tovább haladtam volna és finoman végigsimítottam a kislány
finom tincsein.
Amikor véget ért a szakkör, a gyerekek
sorban megmutogatták nekem a rajzaikat. Aztán sorban megérkeztek a szülők és
kellemes ünnepeket kívánva gyorsan távoztak is a gyerekeikkel együtt. A
legvégén már csak Maggie maradt, akiért mindig később jött az anyukája, mert
szintén szakkört tartott itt az iskolában. Odasétáltam a kislány mellé, aki a
rajzát a kezeiben szorongatta és finoman megfogtam a vállát.
- Ne bánkódj miatta. Ő most már egy
jobb helyen van – mosolyogtam rá biztatóan.
- De annyira hiányzik. Mikor fog
visszajönni? – kérdezte kétségbe esetten. – Ugye karácsonykor hazajön, hiszen
ilyenkor mindig együtt szokott lenni a család.
- Nem tudom, kincsem, de az biztos,
hogy azon a helyen, ahol most van, nagyon jól érzi magát. Persze azért
hiányoztok neki, de azt ő sem szívesen látná, hogy miatta sírsz – töröltem meg
a pici arcocskáját.
- Sziasztok, elnézést a késésért, de
beszélnem kellett még pár szülővel – esett be hirtelen a terembe Molly. –
Látom, megint mi vagyunk az utolsók.
- Mint mindig – bólintottam rá,
halványan elmosolyodva.
- Milyen napod volt, kicsikém? –
guggolt le Maggie elé, hogy a nyaka köré tekerhesse a sálat és jól összehúzza
rajta a kabátot.
- Nagyon jó. Anyu, nem mehetnék el a
szünetben is rajzszakkörre Miss. Platt-hez? – kérdezte váratlanul.
- Hát, ezt tőle kérdezd meg, én nem
dönthetek helyette – pillantott fel rám.
- Miss. Platt, elmehetnék önhöz egy
órára a szünetben?
- Nos… - tétováztam.
- Kérem! – nézett rám hatalmas
szemekkel, amiknek nem igen lehetett ellenállni.
- Ha gondolod, te is jöhetsz hozzánk –
ajánlotta föl Molly, rátapintva a lényegre. Tudta, hogy nem szívesen beszélek
senkinek sem az árvaházról, márpedig, ha Maggie-t oda vinném magammal, annak
előbb–utóbb az lenne a következménye, hogy az iskolán belül is szóba jönne.
- Rendben, esetleg lehet róla szó –
adtam végül be a derekam.
- Jaj, de jó! – lelkendezett Maggie. –
Egy csomó szép rajzomat megmutatom majd. Mindet egyedül készítettem –
büszkélkedett.
- Oké, Maggie, de most már gyere –
fogta kézen nevetve őt az anyja. – Elvigyünk, Esme? – fordult felém kedvesen. –
Eléggé hideg van kint és még mindig szakad a hó.
- Nem kell, köszönöm. Még el kell
mennem a boltba bevásárolni – utasítottam el udvariasan az ajánlatát.
- De hiszen pont arra megyünk –
legyintett. – Gyere, elviszünk, hogy addig se kelljen a hidegben mászkálnod.
- Köszönöm – hálálkodtam. – Akkor
gyorsan elrohanok a kabátomért.
- Rendben, mi a kapunál megvárunk –
bólintott rá.
Kiléptünk a teremből, aminek én aztán
bezártam az ajtaját, majd elsiettem a tanári felé. Gyorsan magamra kaptam a
kabátomat, elköszöntem a még ott lévő kollégáimtól, de mielőtt még elhagyhattam
volna a termet, valaki utánam szólt.
- Esme! Nem lenne kedved velem
vacsorázni ma este? – kérdezte Charles. Ő volt az egyik történelem tanár az
iskolában és már azóta próbált közeledni felém, amióta betettem ide a lábamat.
- Sajnálom, de nem hinném, hogy lenne
rá időm – hárítottam el az ajánlatát, majd mielőtt még bármit is reagálhatott
volna rá, egy köszönés után kirohantam a teremből. Tudtam, hogy ez nem volt
éppen valami illedelmes húzás tőlem, de nem tehettem mást. Ha most leálltam
volna vele megint megbeszélni, hogy én csak a barátomként tekintek rá,
valószínűleg csak késő este szabadultam volna. Márpedig, most várnak rám
Molly-ék, úgyhogy ezt semmiképpen sem kockáztathattam meg.
Ahogy a kocsi megállt a bolt előtt, én
hálálkodva szálltam ki.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy
elhoztatok – köszöntem meg még egyszer.
- Ugyan, semmiség – legyintett
mosolyogva. – Kellemes ünnepeket, Esme! Az órával kapcsolatban pedig majd még
beszélünk – ígérte, majd elhajtott.
Gyorsan besiettem a boltba, ahol ismét
széltől védett helyen lehettem. Elvettem egy kosarat, majd nekiláttam a bevásárlásnak.
Úgy döntöttem, hogy most több mindent megveszek egyszerre, hogy holnap ne
kellejen a nagy viharban is bejönnünk a városba. Egymás után jártam végig a
sorokat, csak a legszükségesebb élelmiszereket levéve a polcokról, amikor
egyszer csak beleütköztem valami keménybe. Az ütközés erejétől először
megtántorodtam és a kosár kiesett a kezemből, de nem hallottam a csattanást,
ahogy leesett. Mindeközben a kar finoman utánam kapott és visszaállított az
egyensúlyomba.
- Nagyon sajnálom, nem figyeltem oda –
szabadkozott a dallamos hang. Ahogy felemeltem a tulajdonosára a tekintetemet,
egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még sosem láttam ilyen gyönyörű szemeket.
Főleg nem aranybarnát. Hogyan lehet valakinek ilyen színű a szeme? – Jól van? –
kérdezte aggódva a lány, amikor még hosszú pillanatok múlva sem válaszoltam.
- Pe… persze – nyögtem ki végül
akadozva. – Nem ön tehet róla, hanem én. Nem néztem a lábam elé.
- Ugyan, ezt inkább felejtsük el –
mosolygott szélesen. Rövid fekete tincsei az arcába hullottak, miközben
vakítóan fehéren csillogó fogai megvillantak a lámpafényben. – Tessék! – adta
vissza a kezembe a kosarat, pedig én teljesen abban a tudatban voltam, hogy
leejtettem. Ez azonban most egyáltalán nem foglalkoztatott.
- Köszönöm – vettem át tőle.
- Alice – hallatszott fel ekkor egy
kiáltás a hátam mögül. Ahogy megfordultam, a kosár majdnem újra kiesett a
kezeim közül. A felénk lépkedő fiú szemei ugyanolyan aranybarnák voltak, mint a
lányé. A haja azonban szőke volt, de a bőre ugyanolyan hófehér. Mintha rokonok
lettek volna, mégis nagyon különbőztek egymástól. – Carlisle hívott, hogy ideje
lenne mennünk. Hamarosan nagy vihar lesz és jó lenne még előtte hazaérnünk.
- Rendben – bólintott az alacsony,
fekete hajú lány, majd megfogta a fiú kezét. – Örültem a találkozásnak – vigyorgott
még rám, majd elindultak a pénztár felé.
- Én is – motyogtam, bár biztos voltam
benne, hogy ezt már nem hallhatták.
Egy ideig még egy kissé kábultan
néztem utánuk, majd aprót ráztam a fejemen. Összeszedtem a maradék szükséges
ennivalót, majd én is a pénztárhoz mentem. Kifizettem a megvásárolt dolgokat és
csak ekkor jutott eszembe, hogy valahogy el is kell cipelnem az árvaházig ezt a
sok ennivalót. Végül egy mély sóhaj után útnak indultam, nekivágva a kora esti
hideg szélnek.
Vacogva léptem be az árvaház ajtaján.
Mindenem teljesen elázott és átfagyott. A kabátomból szinte csöpögött a víz és
néhol még jégcsap is lógott róla.
- Jaj, Esme, de jó, hogy végre
visszaértél – sietett felém Sarah. – Már úgy aggódtunk érted. Olyan csúnya vihar
van készülőben.
- Sz-szerencsére m-még sikerült
előtte… visszaérnem – vacogtam.
- Gyorsan vetkőzz le és vegyél egy
forró fürdőt – utasított a szobám irányába tolva. – Mi addig elkészítjük a
vacsorát.
- R-rendben – bólintottam, majd
elsiettem a szobámba. Összekapkodtam a fürdéshez szükséges dolgaimat, majd
elrohantam a fürdőbe, mindeközben levetve magamról a csöpögő ruhadarabokat.
Megkönnyebbülten nyögtem fel, ahogy a forró víz elérte a bőrömet, de tudtam,
hogy nem élvezhetem sokáig. Még a gyerekeknek is kell fürdeniük. Én majd jó
melegen felöltözök utána.
Gyorsan végeztem a fürdéssel, majd jó
melegen felöltöztem. Ezután lesiettem a konyhába, hogy megnézzem, hogyan áll a
vacsora. Nem is kell mondanom, mekkora felfordulást találtam ott.
- Christine! – kiáltottam ijedten,
ahogy a tányérokkal egyensúlyozott. Azonnal odaszökkentem hozzá és kivettem
néhányat a kezéből. – Miért nem vártatok meg, ha nem boldogultok egyedül? –
kérdeztem megrovóan. – Ha bármi összetörik, vagy valami tönkre megy, nincs
pénzünk újat venni.
- Jól van, ne haragudj, csak nem
akartuk, hogy neked legyen gondod ezzel – mondta azonnal védekezően.
- Bocsáss meg, egy kissé hosszú napom
volt – dörzsöltem meg az orrnyergemet, miután a tányérokat letettem az
asztalra. – Sarah hová lett?
- Felment szólni a gyerekeknek, hogy
nemsokára készen van a vacsora – felelt egyszerűen.
- Ó, valóban? És ki készíti el addigra
az ételt?
- Nem tudtuk, hogy ennyire sok időbe
telik. Ezt főként te szoktad csinálni – ellenkezett.
- Jól van, igazad van – szusszantottam
mélyet.
- Esme, jól vagy? Nagyon kimerültnek
látszol és ez az ingerültség… - csóválta meg a fejét.
- Csak tényleg fárasztó napom volt –
mondtam rá sem nézve.
- Akarsz róla beszélni? – fogta meg a
kezemet, hogy egy pillanatra megállítson a nagy kapkodás közepette.
- Nem, most inkább nem – folytattam
tovább a vacsora készítését.
- Á, Esme, látom, te is csatlakoztál –
jelent meg Sarah az ajtóban, majd mellénk lépett és segített az étel
elkészítésében. – Mary és Anette kint maradtak vigyázni a gyerekekre. Boldogulunk
hárman a vacsorával? – nézett rám kérdőn.
- Talán, ha nagyon sietünk – feleltem,
miközben a kezemet ide-oda kapkodtam. Aztán a nagy sietség közepette már csak
azt éreztem, hogy valami élesen húzom végig a kezemet. – Áú – szisszentem fel
fájdalmasan, magamhoz kapva a kezemet.
- Jaj, ne haragudj, jól vagy? – ugrott
mellém Christine. – Nem akartam.
- Semmi baj – szorítottam rá gyorsan a
kezemre egy konyharuhát, mielőtt még ránéztem volna.
- Had nézzem – lépett mellém Sarah is.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet. Már
csak a vér szagától is rosszul leszek – mondtam ijedten.
- Ne aggódj, annyira biztos nem lehet
vészes. Na, mutasd! – fogta meg a csuklómat, majd maga felé fordította a
tenyeremet. – Bár, azért nem ártana lekezelni valamivel, nehogy elfertőződjön,
ha valami kosz ment bele. Chris, légyszi hozd ide az elsősegély dobozt.
- Máris – sietett el az említett, majd
nem sokkal később vissza is tért, ezúttal már Mary társaságában.
- Mi történt? – kérdezte döbbenten.
- Esme elvágta a kezét – felelt Sarah
helyettem, majd nekilátott a sebem kitisztításának. Közben néha felszisszentem,
de igaza lehetett. Nem fájt annyira, így hát biztosan nem volt olyan súlyos,
mint azt elsőre gondoltam. – Tessék, készen is vagy – engedte el a kezemet, miután
körbetekerte gézzel a sebet és egy rögzítő hálót is ráhúzott. – Egyelőre hagyd
így, nehogy kosz menjen bele. Aztán holnap megnézem, hogy súlyos-e annyira,
hogy kórházba kelljen menned.
- Szerintem jól leszek – mondtam
gyorsan, majd a csaphoz léptem és megmostam a szabad bőrfelületet a kezemen.
Egyetlen hely létezett, amit ki nem állhattam, és az a kórház volt. Ha
megéreztem a vér szagát, a gyomrom azonnal émelyegni kezdett, és a kórházi
fertőtlenítő szagával ugyanez volt a helyzet. Valamint azt sem bírtam, ha
kiszolgáltatott voltam más, idegen embereknek.
Gyorsan folytattam a vacsora
készítését, miközben Sarah-ék furcsán méregettek engem.
- Pedig lehet, hogy az új orvos nem
lenne ellenedre – jegyezte meg viccelődve Anette, Mary pedig vele nevetett.
- Nem értelek – válaszoltam oda sem
nézve.
- Ma érkezett a családjával a városba
az új sebész. Röviden úgy írnám le, hogy maga a szőke herceg, csak nem fehér
lovon, hanem fekete Mercedes-en – vigyorogtak. – Irtó helyes és ráadásul még
fiatal és gazdag is. Nem is értem, hogyan tud egy ennyi idős férfi egy egész
családot elirányítani. Minden esetre, van rá remény, hogy idén lecsökken a
létszámunk. Ha jól hallottam, csak ketten-ketten rokonok vér szerint is.
- Te jó ég! Egy nap alatt ennyit
megtudtatok róla? – nevettem halkan, bár engem nem nagyon győztek meg ezzel az
áradozással. Az ízlésünk többnyire más volt és nem csak a férfiak terén. Na,
nem mintha nekem olyan sokan udvaroltak volna, de én teljesen máshogy képzeltem
el egy tökéletes kapcsolatot, mint ők.
- Ha találkoztál volna vele, te is
mindent meg akartál volna róla tudni.
- Ezt kétlem… - csóváltam meg a fejem
nevetve.
- Neki még te sem tudnál ellen állni.
Hihetetlen aranybarna szemek… hibátlan és helyes arc, rövid szőke haj… -
sóhajtott fel álmodozóan Anette.
- Hé, Anette, ébredj! – rázta meg őt a
vállainál fogva Mary. – Még be kell fejeznünk a vacsorát a gyerekeknek. Majd
éjszaka tovább álmodozhatsz, de most még dolgunk van.
Ahogy folytattuk a vacsora
elkészítését, a gondolataim visszakalandoztak erre a bizonyos orvosra. A nevét
meg sem említették. És azt sem, hogy egyáltalán házas-e, ha már ennyire
odavannak érte. Te jó ég! Miken töröm a fejem? – Magamban felnevettem a saját
gondolataimon. Az arcom előtt akaratlanul is megjelent a sápadt arc az
aranybarna szemekkel. Már akkor rájöttem, hogy ez a leírás ismerős nekem
valahonnan, amikor ezeket említették. Biztos az a srác és a lány is az ő
családjához tartozik, hiszen mi másért lenne ilyen nagy a hasonlóság? Próbáltam
összerakni a vonásokat, hátha éppen rokona valamelyiknek, de igazuk lehet
Mary-éknek. Akárhogy is próbáltam összerakni a képet róla, azokból a tökéletes
vonásokból rosszat nem lehetett összehozni.
Zavartan ráztam meg a fejemet, hogy
kiűzzem belőle ezeket a gondolatokat. A lánnyal való találkozás úgy tűnik,
nagyobb nyomott hagyott bennem, mint azt először hittem.
Miután minden gyerek befejezte a
vacsorát, sorban elmentek lefürdeni és a takarodó után a nevelőnők és én is a
saját szobáinkba mentünk.
Pár nappal később beköszöntött a
karácsony. A hó egyre csak gyűlt a kertben, így 24-ke reggelén kiengedtük a
gyerekeket a hóba játszani. Öröm volt nézni őket az ablakból, ahogy hóembert
építettek, hógolyóztak, vagy éppen hó angyalkát készítettek. Mosolyogva kezdtem
el tisztogatni az egész épületet, Sarah-val együtt.
- Van egy olyan érzésem, hogy az idei
karácsony sokkal jobbnak ígérkezik, mint eddig bármelyik – jegyezte meg egyszer
csak. – Mintha ezt a gyerekek is éreznék… sokkal boldogabbnak tűnnek most.
- Talán csak a nagy hó miatt – vontam
meg a vállam. – Én már nem hiszek a csodákban. Már akkor lemondtam róluk,
amikor Lisa-t elvitték innen.
- Még mindig miatta szomorkodsz? Esme,
már lassan 23 éves leszel. Ideje lenne beletörődnöd, hogy ő is éli a saját
életét. Szerencséje volt, hogy megkaphatta mindazt, amiről az itt lakók csak
álmodhatnak. Egy szerető családot és rendes körülményeket.
- A szeretetet itt is megkaphatta
volna – motyogtam magam elé.
- Hidd el, hogy sokkal jobb neki ott,
ahol most van. És rólad sem feledkezett meg. Minden évben ellátogat ide és
ajándékokat is szokott küldeni. Ne ítéld el őt azért, mert szerencséje volt.
- Eszem ágában sincs elítélni őt –
tiltakoztam hevesen. – Nekem egyszerűen csak hiányzik, hogy itt legyen velem. A
szüleink halála után ő volt csak nekem. Mindig vele beszéltem meg mindent
kislánykorunkban is. Mindig figyelmesen végighallgatott és mellém állt, bármit
is tettem vagy mondtam.
- Mert ezt teszik a testvérek –
bólogatott. Csak kis idő elteltével szólalt meg ismét. – Na, gyere, szedjük
össze a gyerekeket. Nemsokára meghozzák az ebédet.
Egyedül az ünnepek alkalmával volt meg
számunkra ez a lehetőség. Ilyenkor mindig küldtek ételt az árvaházba valamelyik
étteremből, amiért nem tudtunk elég hálásak lenni. Ez általában délben érkezett
meg, így addigra a gyerekeknek is bent kellett lenniük. Amint sikerült
összeterelnünk őket, átmentünk az étkezőbe, ahol kezdett ismételten
elharapódzni a hangulat. A kisebbek a hatalmas, feldíszített karácsonyfa körül
rohangáltak, amit még a város önkormányzata állítatott az árvaházba. A
gyerekeknek ez jelentette a fénypontot az ünnepekkor, na meg a kicsit kiadósabb
ebéd és vacsora. Már mind alig várták, hogy végre asztalhoz ülhessenek és
megkaphassák a jó meleg ételt. Amikor ez is bekövetkezett, a hangzavar teljesen
elhalt és néma csönd borult a teremre, amin mi csak mosolyogtunk.
Megpróbáltuk nekik a lehető legtöbb
mindent megadni, de mindemellett szigorúnak is kellett lennünk. Mary-nek, Sarah-nak
és Anette-nek könnyű dolga volt, hiszen elég idősek voltak ahhoz, hogy a
gyerekek automatikusan tisztelettel bánjanak velük és néha még kicsit féltek is
tőlük, amikor valami rossz fát tettek a tűzre. Ezzel ellentétben Christine és
én jóval fiatalabbak voltunk. Míg ő 26, én még csak 22 voltam. Ennek tetejében
sokkal engedékenyebbek is. Ha a gyerekek valamire engedélyt akartak kérni,
rögtön hozzánk jöttek. Tudták, hogy némi könyörgés és ígérgetés után felhagyunk
az ellenkezéssel, amit Mary-ék többször meg is jegyeztek. Ők ezt nem nézték jó
szemmel, de nem tudtak mit tenni ellene. A kicsik már rég kitanulták, hogyan
járnak a legjobban.
A másnap reggel már sokkal
visszafogottabb hangulatban telt. A gyerekek halkan megreggeliztek, míg mi,
nevelőnők a szokásos napi teendőinket végeztük. Aztán nem sokkal az ebédidő
előtt olyan hír érkezett, ami mindünket teljesen ledöbbentette. Christine azzal
rohant föl a nevelői szobába, hogy vendégeink érkeztek. Mind felélénkültünk
ennek hallatán és lesiettünk a hallba. Az ott levők látványa pedig csak még
jobban ledöbbentett.
- Jó napot! – köszönt Sarah, mivel ő
tért magához először.
- Jó napot! – mosolyodtak el
egyszerre. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzunk. Ők a húgaim, Alice és Bella
Cullen, én pedig Rosalie Hale vagyok.
A másik két lány mosolyogva bólintott.
Az alacsonyabbikat azonnal felismertem. Ő volt az, akivel összeütköztem a
boltban. De hát mit kereshet itt? És a másik két lány?
- Örülünk – biccentett Christine. – Mi
járatban vannak erre? Talán a városközpontot keresik?
- Nem – nevetett a középmagas, barna
hajú lány, aki közvetlenül a Rosalie mellett állt és, akit ezek szerint
Bellának hívnak. – Adományt hoztunk az árvaháznak. A családunk nevében, az
ünnep alkalmából. Tudjuk, hogy nehéz helyzetben vannak és szeretnénk segíteni.
- Oh, ez igazán kedves – mosolyodtam
el, de mielőtt még bármi mást is mondhattam volna, Sarah figyelmeztetően
megszorította a kezemet.
- És természetesen szeretnénk
találkozni a gyerekekkel is – szólalt meg ismét a Rosalie nevezetű lány,
miközben hátradobta a válláról hosszú szőke tincseit.
A látványuk teljesen elkápráztatott.
Talán még sosem láttam három ennyire gyönyörű lányt. A bőrük hibátlan volt és
hófehér. A hajuk fényesen csillogott, mintha csak most jöttek volna a
fodrásztól, a mozgásuk pedig ruganyos volt és kecses. Nem tudtam nem elámulni
rajtuk.
- Ha netán rossz időpontban jöttünk,
nyugodtan szóljanak. Visszajöhetünk máskor is – ajánlotta az alacsony, fekete
hajú lány, miután még percek elteltével sem szólaltunk meg.
- Nem, egyáltalán nem jöttek rosszkor.
A gyerekek a szobáikban vannak és játszanak, de akkor összehívjuk őket. – Mary
hangja meg-megremegett, ahogyan beszélt. Látszott rajtuk, hogy őket is
megbénította a három lány ittléte. – Ti bizonyára Dr. Cullen lányai vagytok –
jegyezte meg.
- Nem egészen – rázta meg a fejét
mosolyogva Rosalie. – Én az unokahúga vagyok, de testvérként tekintünk
egymásra. De, ha minden rendben van, akkor be is hoznánk a csomagokat – mondta
kedvesen, visszatérve az eredeti témára.
- Ha kell segítség, nyugodtan szóljanak.
Miss. Platt itt marad és fölvezeti majd önöket – mondta Sarah, majd sarkon
fordult és a többiekkel együtt elsietett, hogy összehívja a srácokat.
- Egy perc és itt vagyunk –
mosolyogtak rám mindhárman kedvesen, majd elindultak kifelé.
- Szívesen segítek, ha kell –
ajánlottam.
- Nem szükséges, de azért köszönjük –
biccentettek, majd kecses léptekkel elhagyták a szobát.
Izgatottan toporogtam, miközben rájuk
vártam. Közben a fejemben kezdett összeállni a kép a családjukról. Ott volt,
ezek szerint ez a bizonyos Dr. Cullen, akiről annyira áradoztak Mary-ék. Neki
valószínűleg van egy felesége is, bár róla még semmit nem hallottam. Valamint
még a két lányuk és Rosalie Hale, aki ezek szerint az unokahúga. A másik fiú,
akivel Alice Cullen-t a boltban láttam, talán Rosalie rokona lehetett, hiszen
annyira hasonlítanak egymásra. Ezen felül ott van az a titokzatos Carlisle,
akinek még csak a nevét hallottam. Talán ő egy másik testvérük lehet. Te jó ég,
mekkora családjuk van! És ráadásul mind ilyen gyönyörűek lehetnek. Mintha nem
is evilági lények lennének. Csak úgy sugárzik belőlük, hogy mennyire mások,
mint a többi ember.
Ebben a pillanatban ismét megjelentek
az ajtóban, egymás mögött lépve be. Elámultam, ahogy megláttam a kezeikben
tartott sok szatyrot.
- Had segítsek! – rohantam oda
hozzájuk, hogy átvegyek párat közülük.
- Nem kell, elbírjuk egyedül is –
rázták meg a fejüket. – Csak mutassa, hogy hová vihetjük őket.
- Persze, erre jöjjenek – intettem
nekik, majd elindultam föl az emeletre.
- És, ha megkérhetnénk rá, inkább
tegezzen minket. Nem vagyunk még olyan öregek. Még csak gimnáziumba járunk –
nevettek fel dallamosan.
- Hát, nem is tudom – bizonytalanodtam
el, lopva rájuk sandítva. – A szabályzat nem igazán engedi, hogy az ismeretlen
látogatókkal és érdeklődőkkel mélyebb viszonyt kössünk. Olyan ez, mint a
kórházi szabály az orvos-beteg kapcsolatra.
- Értjük, ez esetben maradjunk csak a
keresztneveknél, rendben?
- Rendben – bólintottam végül rá. – Ne
haragudjanak, nem tenném ezt, de a szabály kötelez. Én sem vagyok olyan idős,
de már hozzászoktam ehhez a sok gyerek között.
- Megértjük. Hányan is vannak itt
pontosan? – érdeklődött a barna hajú lány, Bella.
- Tizenhat gyerek, minden
korosztályból vegyesen, és öt felügyelő velem együtt. Bár én inkább a tanári
állást töltöm itt be, na meg a szakács feladatait.
- Hallottuk, hogy nem megy olyan jól a
sorsa ennek az árvaháznak. Pedig pont ezeknek a gyerekeknek kellene többet
kapniuk – szörnyülködött Alice.
- Sajnos a város túl szegény ahhoz,
hogy ennyi gyereket eltartson.
- Akkor hogyan biztosítják számukra a
megélhetést? – lepődtek meg őszintén.
- Mary és Anette nővér a kórházban
dolgozik ápolóként, Sarah nővér egy üzletben, míg Christine és én tanárok
vagyunk az árvaházon kívül. Együtt próbáljuk meg összeszedni az elegendő pénzt
a hely fenntartásához, de azért persze a város is hozzájárul némi pénzzel.
Azért gondolom, nem árulok el sokat, ha azt mondom, hogy ez elég keveset
jelent.
- Akkor ezek szerint nagy szükség lesz
ezekre. Az ételt még kint hagytuk az autóban, majd ha végeztünk, azt is
behozzuk.
- Az ételt? – hüledeztem. – Akkor
ezekbe mik vannak? – kérdeztem nem éppen illedelmesen. – Elnézést, úgy értem… -
próbáltam rögtön magyarázkodni.
- Semmi gond – nevettek. – Ezek
nagyrészt játékok és használati dolgok, akire szükségük lehet a mindennapokban.
Valamint hoztunk még pár ruhát is, de azok szintén kint vannak még az autóban.
- Ó, ez igazán nagylelkű adomány –
sütöttem le a tekintetem motyogva. – Az árvaház nevében is köszönöm – mondtam
hálásan.
- Szóra sem érdemes – legyintettek
egyszerre. – Ahol ezelőtt éltünk Alaszkában, ugyanígy az ünnepekkor mindig
vittünk az árvaháznak ajándékokat.
- Itt is volnánk – álltam meg hirtelen
egy nagyobb ajtó előtt. Reméltem, hogy a gyerekek rendesen fognak viselkedni,
amikor benyitok, mert nem akartam, már csak az árvaház színvonala miatt sem,
hogy esetleg elússzon az adomány. Kinyitottam az ajtót, majd beengedtem őket. –
Gyerekek! – szóltam kicsit hangosabban, hogy a bent levő kisebb zűrzavar alább
hagyjon. – Vendégeink érkeztek. Ők Alice és Bella Cullen, valamint Rosalie Hale.
Ajándékokat hoztak nektek – jelentettem be.
A gyerekek mind megilletődve pislogtak
a három lányra. Még a nagyobb szájúak és idősebbek is visszahúzódva
álldogáltak. Csak mosolyogni tudtam a látványon. Nem voltak hozzá szokva, hogy
idegenek között legyenek. Bár a városba bementek néha, nem tüntették ki őket
különösebb figyelemmel. Máskor pedig csak néha-néha jártak erre látogatók,
örökbefogadás céljából, de amint elvittek valakit, többé felénk sem néztek.
- Jó napot kívánok! – köszöntek végül
kórusban, de egészen halkan. Bizonyára őket is elnémította kissé a látványuk.
- Jaj, csak nyugodtan tegezzetek
minket – nevetett fel Miss. Hale, haját ismét hátradobva a válláról. A néma
csend csak nem akart megtörni ezek után sem, így hát csak tovább folytatta. –
Mit szólnátok hozzá, ha kiosztanánk az ajándékokat, amiket hoztunk? – kérdezte
kedvesen, kérdőn ránk pillantva.
- Csak nyugodtan – bólintott Mary,
mire a három lány azonnal bele is kezdett a dologba.
Nem tartott sokáig, amíg mindenkinek
odaadták az ajándékokat, de a nevelőkkel mi végig szinte tátott szájjal néztük
a tevékenykedésüket. Fogalmunk sem volt róla, hogyan került egy ilyen gazdag és
jómódú család ebbe a kicsiny kis városba, vagy legalábbis a környékére.
- Szeretnénk megbeszélni néhány dolgot
a továbbiakról – lépett hozzánk ismételten a szőke hajú lány.
- Miféle továbbiak? – lepődött meg
Anette.
- Mivel itt lakunk a városban,
szeretnénk többször is ellátogatni ide a gyerekekhez – magyarázta úgy, mintha
ez számunkra egyértelmű lett volna már az elején is. – Hallottuk, hogy igen
nagy szüksége van az árvaháznak a segítségre, és mi szívesen adományozunk a
rászorulóknak – mosolygott töretlenül.
- Ó, ez esetben… - tért magához
először a kábulatból Mary – Esmével mindent megbeszélhetnek. Általában ő
szervezi nálunk az efféle fogadásokat. Miss. Platt – fordult felém. – Kísérje
el Miss. Hale-t a dolgozószobámba – intett a fejével az ajtó felé.
- Jöjjön utánam – biccentettem, majd
kinyitva előtte az ajtót, előre engedtem őt.
- Igazán aranyosak a gyerekek –
szólalt meg kis idő elteltével, amikor már majdnem a dolgozószobában voltunk. –
Látszik, hogy sokat foglalkoznak velük, annak ellenére is, amilyen körülmények
között kell élniük.
- Próbáljuk a lehető legtöbbet megadni
nekik – bólogattam. – Bár a szüleiket nem tudjuk kárpótolni. Ez egy olyan
feladat, amit szívesen végez el az ember nap, mint nap, mégis kissé fájdalmas.
- Önnek van gyereke? – kérdezte
hirtelen.
Keserűen felnevettem erre a képtelen
kérdésre, majd megráztam a fejemet.
- Nincsen. Még csak otthont sem tudnék
biztosítani neki. Azt pedig nem akarom, hogy neki is esetleg itt kelljen
felnőnie.
- Ezt meg hogy érti? – ráncolta össze
a szemöldökét. – Ha jól értem, maguk mind itt élnek a gyerekekkel együtt? –
döbbent meg.
- Természetesen. Nem is tudnám máshogy
elképzelni. Elég sok dolgunk van velük, annak ellenére is, hogy a neveléssel
nem kell annyit foglalkoznunk. Itt is volnánk – álltam meg a faajtó előtt, majd
benyitottam. – Foglaljon nyugodtan helyet – mutattam rá az asztal előtt álló
székre.
- Mit dolgozik azon kívül, hogy itt az
árvaházban ellátja a gyerekeket? – kérdezte, visszatérve az előző beszélgetés
szálára.
- A város iskolájában tartok művészeti
és rajz szakköröket. Nem nevezném igazán munkának, de diploma nélkül, huszonkét
évesen nem igazán tud elhelyezkedni az ember. Főleg, hogyha ennyire helyhez van
kötve. De térjünk inkább át arra, amiért itt vagyunk – indítványoztam,
elkerülve a beszélgetés kínosabb részét. Semmi kedvem nem volt vadidegeneknek a
családomról beszélni. Bár meglepő módon, ebben a lányban megbíztam. Látszott
rajta, hogy nem olyan, aki kihasználja az emberek gyenge pontjait. És még
adományozni is szokott, ami nálam plusz jó pontot ér.
- Rendben. Nos, akkor rögtön a tárgyra
is térnék. Miután meghallottuk, mekkora szüksége van az árvaháznak a pénzre,
úgy döntöttünk, hogy minden hónapban egy kisebb összeget szeretnénk adományozni
maguknak. Az ünnepekkor pedig, mint ahogyan most is, ajándékokat hoznánk a
gyerekeknek, hiszen ők ugyanannyira, ha nem jobban megérdemlik, hogy
hagyományos karácsonyuk legyen, igazi ajándékokkal – mondta komolyan. – És
emellett természetesen havonta el is látogatnánk ide.
- Elnézést, tudom, hogy ez nem éppen
rám tartozik, de ez nagyon nagy összeg – csóváltam meg a fejemet. – Biztosan
jól átgondolták?
- Teljesen – nevetett fel jóízűen. –
Tudja, nekünk a pénz nem nagy gond. Az apánk az itteni kórházban dolgozik
főorvosként és az eddigi munkahelyein is igencsak jól keresett. Egyáltalán nem
probléma számunkra ez a kis kiadás.
Előhúzott egy kis papírt a borítékból,
amit magával hozott, majd odatolta elém az asztalon. Kíváncsian néztem bele,
hogy mit rejt a fehér papír, de amikor ránéztem a benne levő csekkre, majdnem
szívrohamot kaptam.
- Ez, ez rengeteg pénz – ráztam meg a
fejemet. – Ennyit nem fogadhatunk el. Éppen elég az is, amennyit eddig adtak
nekünk.
Bár valóban nagyon jól jött volna
nekünk az a pénz, mégsem hagyhattam, hogy teljesen lecsapolják a
bankszámlájukat.
- Arra gondoltunk, hogy a pénz egy
részét fordíthatnák felújításokra és bővítésekre. Egyre több az árva gyermek
országszerte és így legalább a megfelelő környezetet biztosítani tudnák
számukra. Nos, mit szól? Komolyan mondtam azt, hogy számunkra ez az összeg
egyáltalán nem megterhelő – mosolygott továbbra is.
Remegő kezekkel csúsztattam vissza a
papírt a borítékba, amit aztán betettem az asztal legfelső fiókjába.
- Köszönöm szépen az árvaház és a
gyerekek nevében is – hálálkodtam. – Sokat jelent nekünk, hogy többen is
vannak, akik foglalkoznak az árva gyermekekkel.
- Szóra sem érdemes. Örömmel segítünk
– nyújtotta ki felém a kezét, amit én egy kissé félénken fogadtam el. Ahogy a
bőrünk egymáshoz ért, meglepetten tapasztaltam, hogy Rosalie keze szinte
jéghideg volt. Ezt azonban nem tettem szóvá, hiszen lehet, hogy csak a kinti
hideg miatt hűlt ki nagyon és még nem melegedett át teljesen. Hiszen azért a
fűtés sem volt már a legjobb ebben a régi épületben.
Miután visszatértünk a gyerekekhez és
a másik két látogatónkhoz, a hosszú barna hajú lány azonnal hozzánk lépett.
- Sikerült mindent megbeszélnetek? –
pillantott a mellettem álló lányra, aki erre bólintott. – Akkor lassan
indulnunk kellene, mert a fiúk és Carlisle már várnak haza minket. Az előbb
hívtak. Emmett már alig bír magával – nevetett fel halkan.
- Akkor mehetünk is – egyezett bele
Rosalie. – Ha bármiben tudunk segíteni, ezen a számon elérhetnek minket –
nyújtott át egy névjegykártyát, amelyen egy bizonyos Dr. Carlisle Cullen neve
állt. Ekkor jöttem csak rá, hogy akit eddig csak Carlisle-ként emlegettek, az
valójában az apjuk. De vajon miért szólítják őt a keresztnevén? – Akár a
felújításról lenne szó, akár bármi másról, nyugodtan keressenek – mosolygott.
Egyre inkább kezdtem azt hinni, hogy az a mosoly még kint odafagyott az arcára
a hidegben, mert amióta beléptek, folyamatosan ott húzódott az arcán.
- Rendben. És még egyszer, köszönjük –
hálálkodtam.
- Majd én kikísérem önöket – termett
mellettünk Christine. A három lány őt követve hagyta el a szobát, majd nem
sokkal később az épületet is.
Elgondolkodva néztem kifelé az
ablakon, ahogy mind a hárman beszálltak a kocsiba, ami az árvaház előtt állt.
Egy szürke Volvo volt az. Nem olyan feltűnő, de mégis szép és látszott rajta,
hogy igencsak odafigyelnek a karbantartására. Egyetlen sárfoltot sem tudtam
felfedezni rajta. Egyszerűen tökéletes volt. Pont, mint azok, akik használták…
Ijedten kaptam hátrébb a fejem, ahogy a rövid fekete hajú lány felpillantott az
árvaházra, egyenesen ahhoz az ablakhoz, ahol én álltam. Mintha észre is vett
volna, egy pillanatig a tekintetünk összetalálkozott, majd intett egyet, amiből
már biztos voltam benne, hogy meglátott.
Amint elhajtott az autó és eltűnt az
utca végén a kanyarban, mélyen felsóhajtottam. Esténként mindig azért
imádkoztam, hogy egyszer egy jószívű ember kisegítse az árvaházat. Most viszont
a helyzet kissé ijesztő volt. A pénz, amit a Cullen család adományozott, több
volt, mint amire számítottunk. Dr. Cullen bizonyára igazán jó orvos lehet, ha
ennyit keres, hogy még az árvaházra is marad pénze.
- Esme – hallottam meg ekkor a nevemet
a hátam mögül.
- Igen? – fordultam oda Christine
felé. Eddig észre sem vettem, hogy már egy ideje bejött az utcáról.
- Nagyon elgondolkoztál valamin és
láttam, hogy nagyon nézegetsz ki az ablakon. Minden rendben van?
- Persze – mosolyodtam el
határozottan. – Csak egy kissé furcsa nekem ez a család. Az összeg, amit
adományoztak, nagyon nagy. És minden hónapban adnak valamennyit. Lehetetlenség
ennyi pénzt összegyűjteni még egy évszázad alatt is – csóváltam meg a fejemet.
- Ki tudja, mennyi ideig szándékoznak
itt maradni – vonta meg a vállát. – Talán csak egy-két hónapig és akkor már nem
is olyan szörnyű az a kiadás.
- Rosalie azt mondta, az ünnepekkor
ezentúl mindig ellátogatnak és, ha lehetőségük van rá, akkor minden hónapban
is.
- Miért agyalsz ezen ennyire? – vonta
fel a szemöldökét. – Az imáink meghallgatásra találtak. A gyerekek megérdemlik
a jobb életkörülményeket.
- Valamiért nagyon nem hagy nyugodni
ez a dolog. Nézz csak rájuk! Tökéletesek, egyetlen hibájuk sincsen. Azt
mondták, nem rokonok, mégis hasonlítanak egymásra. Az aranybarna szemük és a
fehér bőrük makulátlan. Mintha egy eddig ismeretlen helyről jöttek volna.
- Szerintem csak rémeket látsz – vonta
meg ismét a vállát hetykén.
- Úgy gondolod? – kérdeztem zavartan.
- Igen. Oké, megértem a gondolataidat,
hiszen valóban igazak rájuk azok, amiket az előbb felsoroltál. Viszont nem
tettek semmi olyat, ami miatt aggódnunk kellene. Inkább örüljünk, hogy ilyen
jószívűek. Ha kiderülne, hogy kétségeink vannak velük kapcsolatban, annak talán
nem lenne jó vége.
- Rendben, nem aggodalmaskodom ezen
tovább – adtam meg magam, felemelt kezekkel, de a szavaim ellenére az agyam még
ugyanúgy tovább kattogott.
